Quentin Tarantino régóta várt könyve ékes bizonyítéka annak, amit a világszerte elismert rendező nyilatkozatai és a vele készült interjúk alapján már eddig is sejthettünk: Hollywood örökifjú fenegyereke nem csupán napjaink amerikai filmművészetének zseniális alkotója, de a filmek egyik legélesebb szemű nézője, kritikusa és csodálója is. Ebben a hatalmas filmtörténeti ismeretanyagot megmozgató, mégis mindvégig olvasmányos könyvben Tarantino meghatározó gyerekkori moziélményeiből kiindulva vizsgálja a '70-es évek amerikai filmtermésének számára legérdekesebb darabjait, megkerülhetetlen klasszikusokat és már-már elfeledett B kategóriás gyöngyszemeket egyaránt. Magával ragadóan laza stílus és irigylésre méltó profizmus - Tarantino sajátos kor- és életrajzzá összeálló elmélkedéseinek ugyanazok az ismérvei, mint utánozhatatlan filmjeinek.
Quentin Tarantino: Cinema Speculation (részlet)
Fordította Sepsi László
Szaklektor Varró Attila
Ebben az időszakban anyám egy Reggie nevű profi amerikai focistával járt. És hogy Reggie szerezzen nála pár jó pontot, velem is akart némi időt tölteni.
Mivel focista volt, megkérdezte anyámat: – Quentin szereti a focit?
– Nem, a filmeket szereti – felelte anyám.
Mit ad isten, Reggie is szerette a filmeket. És mint kiderült, látott minden egyes moziba került blaxploitationt. Úgyhogy szombat délután Reggie (akivel addig nem is találkoztam) beugrott hozzánk, felvett és elvitt moziba, egy olyan városrészbe, ahol korábban sosem jártam. Voltam a nagy mozis kerületekben Hollywoodban és Westwoodban, de ez nem hasonlított rájuk. Ezen a mozisoron az utca mindkét oldalán hatalmas moziépületek álltak, nagyjából nyolc háztömbön keresztül (idősebb koromban leesett, hogy Reggie Los Angeles belvárosának színháznegyedébe vitt a Broadway Boulevardon, ahol olyan mozik üzemeltek, mint az Orpheum, a State, a Los Angeles, a Million Dollar Theatre és a Tower). A mozik nemcsak nagyok voltak, hatalmas előtetővel, de óriási (ránézésre hat méter magas)
festett filmplakátok tornyosultak a bejáratuk felett.
És a hongkongi csihi-puhi klasszikus, A halál öt ujja és (furcsa módon) a My Fair Lady kivételével mind blaxploitation filmeket hirdetett. Filmeket, amelyeket nem láttam, de a tévéreklámokból (főleg a Soul Trainből) tudtam róluk, hallottam a promójukat a 1580 KDay-en – Los Angeles soul zenei rádióján –, vagy láttam az izgalmas és naturalista hirdetésüket a Los Angeles Times programajánló rovatában.
Már alkonyodott, és a mutatós, színes előtetőkön sorra felkapcsoltak a zizegő neonfények. Új barátom közölte velem, hogy bármelyik filmet választhatom (kivéve a My Fair Ladyt). Szombat este ebben az utcában a Hit Mant (A bérgyilkos) játszották Bernie Casey-vel (az Öld meg Cartert! fekete remake-jét) és a hamarosan klasszikussá váló The Macket (A strigó) Max Juliennel és Richard Pryorral.
– Mondjuk a The Mack? – kérdeztem.
– Azt már láttam – világosított fel Reggie.
– Jó film? – kérdeztem.
– Szenzációs! – felelte Reggie. – És ha nagyon kíváncsi vagy a Mackre, megnézem veled, de válogass még.
Játszották még a Super Flyt, a Trouble Mant (Bajkeverő), a Cool Breeze-t (Hűvös szellő), ami az Aszfaltdzsungel fekete remake-je volt, valamint a Come Back Charleston Blue-t (Gyere vissza, Charleston Blue), a Cotton Comes to Harlem (Gyapot jön Harlembe) folytatását, de mindet láttam. Ám előző szerdán bemutatták a Broadwayn a blaxploitation szupersztár Jim Brown új filmjét, a Black Gunnt. Azon a héten gyakran láttam a tévéreklámjait, és nagyon izgalmasnak tűnt. Még arra is emlékszem, hogy a rádióreklámokban bemondták: Jim Brown elkapja a tahót, aki kinyírta a bratyót.
Nos, egyértelmű volt, hogy Reggie a Black Gunnt akarja megnézni. Tekintve, mekkora műértő volt, nyilvánvalóan ez volt az egyetlen film, amit még nem látott.
És az sem volt kérdés, hogy kurvára csípi Jim Brownt.
Megkérdeztem, kik a kedvenc színészei. Azt felelte, Jim Brown, Max Julien, Richard Roundtree, Charles Bronson, és Lee Van Cleef.
Megkérdezte, ki az én kedvenc színészem.
– Robert Preston – feleltem.
– Ki az a Robert Preston?
– A muzsikus! – (Akkoriban nagy rajongója voltam A muzsikusnak.)
Mivel ezen a szombat estén a vadonatúj Jim Brown-filmet vetítették, a jókora (nagyjából ezernégyszáz férőhelyes) nézőtér nem telt meg ugyan teljesen, de egyértelműen zsúfolt volt, érződött az izgatott várakozás.
Az enyém volt az egyetlen kis fehér pofi a közönség soraiban.
Ez volt az első film, amelyet egy (engem leszámítva) kizárólag feketék látogatta filmszínházban láttam egy feketék lakta környéken. 1972-t írtunk. 1976-ra már egyedül is eljártam a többnyire feketék látogatta moziba, a Carson Twin Cinemába a kaliforniai Carsonban, és bepótoltam a blaxploitation és kungfu klasszikusokat, amelyekről lemaradtam az évtized első felében (Coffy, The Mack, Foxy Brown, J.D.’s Revenge (J.D. bosszúja), Cooley High (Cooley Gimi), Cornbread, Earl and Me (Cornbread, Earl és én), The Watts Monster (A Watts-i szörny), A halál öt ujja, Hapkido, Tomboló ököl), illetve megnéztem az akkoriban mozikba került összes exploitation filmet. A nyolcvanas évek elejére visszataláltam a Broadway mozisorára, bár ekkorra a környéket már sokkal inkább mexikóiak lakták, mintsem feketék, és a 35 milliméteres kópiákat általában spanyolul feliratozták.
Illetve később a hetvenes években gyakran töltöttem a hétvégét Jackie-nél (ugye emlékeznek: anyám régi lakótársa), aki Comptonban élt. Ekkorra Jackie mintha a második anyám lett volna, a lánya, Nikki (aki négy évvel volt idősebb nálam) a nővérem, és Jackie fivére, Don (akit Big D-nek szólítottunk) pedig a nagybátyám.
És Nikki meg a barátnői gyakran elvittek moziba Comptonban, ahol láttam a Mahoganyt, a Let’s Do It Againt (Csináljuk újra), az A Piece of the Actiont (Egy kis akció) és az Adiós Amigót (de nemcsak fekete filmeket néztünk, láttuk az Airport ’75-öt és az Óvakodj a törpétőlt is). Nikki és az egyik barátnője szintén elvitt (tizennégy éves koromban) a Pussycat Theatre-be a Hollywood Boulevardon, hogy megnézzem az első pornófilmemet: a klasszikus duplavetítés, a Deep Throat (Mély torok) és a The Devil in Miss Jones (Az ördög bújt Miss Jonesba) nyolc évig volt műsoron ebben a moziban. (Nem értettük, mi ez a nagy felhajtás a Deep Throat körül. Viszont a The Devil in Miss Jonest elég jó filmnek tartottuk.)
Hogyan jutottam be tizennégy évesen?
Egyrészt elég magas voltam. Csak a vékony hangom árult volna el. Úgyhogy hagytam, hogy Nikki beszéljen.
Másrészt a mozi egész éjjel üzemelt, úgyhogy hajnali kettőkor mentünk. Nem hiszem, hogy egy nőtől, aki hajnali kettőkor vesz jegyet, megtagadnák a belépést a Pussycat Theatre-be.
Később, tizenhat évesen jegyszedői álláshoz jutottam a torrance-i Pussycat Theatre-ben.
De térjünk vissza Jim Brownhoz és a közös mozizásunkhoz Reggie-vel.
A Black Gunnt egy duplavetítésen adták a Tower Theatre-ben egy másik filmmel együtt. Valami amatőr, feketékről szóló szociodrámával, amelynek The Bus is Coming (Jön a busz) volt a címe.
Nagyjából negyvenöt perc volt hátra belőle, amikor megérkeztünk a terembe. Mint már szemléltettem, könnyen feltaláltam magam, ha kisgyerekként megterhelő filmeket kellett néznem felnőtt közönséggel. Ezerféle felnőtt közönség reakcióját láttam ezerféle filmre. És azt is átéltem, hogy milyen, amikor a nézők egy film ellen fordulnak, és kifütyülik (ez történt a Crown International filmjével, amely a The Young Graduates [Az ifjú végzősök] címet viselte). De olyat még nem tapasztaltam, ahogy a The Bus is Comingra reagáltak.
Kurvára utálták.
És a játékidő fennmaradó negyvenöt percében folyamatosan trágárságokat ordítottak a vászon felé. Életemben akkor hallottam először a „szopd szét a faszom!” kifejezést – az egyik nézőtársam üvöltötte oda valamelyik szereplőnek. Mivel még sosem éltem át hasonlót, eleinte nem tudtam, hogyan kezeljem. De a szereplőkhöz intézett sértések egyre mocskosabbak lettek, és a nézők mintha percről percre még mélységesebben utálták volna a filmet, és még viccesebb beszólásokkal illették. Végül elnevettem magam. És hamarosan erőt vett rajtam a röhögőgörcs. Biztos vagyok benne, hogy a reakcióm és a felszabadult röhécselésem a vékony kilencéves hangomon ugyanúgy mulattatta a focistát, mint ahogy engem mulattatott a közönség.
– Jól szórakozol, Q? – kérdezte Reggie.
– Olyan viccesek ezek a fickók! – mondtam, és nem a filmre értettem.
Reggie elmosolyodott, és a lapátkezével megveregette a vállam.
– Jó gyerek vagy, Q.
Ezután felbátorodtam, és én is becsatlakoztam. Úgyhogy kiáltottam valamit a vászonnak. Aztán gyorsan Reggie-re sandítottam, hogy ez oké volt-e. De Reggie csak nevetett rajta, hogy eléggé kiengedtem ahhoz, hogy beszálljak. Úgyhogy beszálltam, be én. Még az új kedvenc kifejezésemet is kipróbáltam: „Szopd szét a faszom!” Erre Reggie-ből és a körülöttünk ülő idősebb fickókból kitört a röhögés.
Hű! Micsoda este.
Pedig az éjszaka még épp csak elkezdődött.
