Oravecz Imre „a kortárs magyar líra egyik legnagyobb újítója, aki saját életművén belül is többször volt képes fordulatokra, noha ezek mögött a radikálisnak tűnő változások mögött mindig ugyanaz az öntörvényű, a saját szabályai szerint haladó szerző állt”, írtuk tavaly februárban, amikor a nyolcvanéves szerzőt köszöntöttük. A sokféle műfajban alkotó, lírikusként és regényíróként is meghatározó szerző ismét új könyvvel jelentkezik, és ebben most is mindent pontosan rögzít, a lényeges dolgokra összpontosít: az elmúlásra és az életre, a személyét körülvevő világ állandóságaira és változásaira, a test és a tudat folyamatos párbeszédére. Az egymással szervesen összefüggő emlékekre és álmokra.
Oravecz Imre ma ünnepli nyolcvanadik születésnapját. Életművének fontosabb állomásaira egy szubjektív összeállításban tekintünk vissza.
Oravecz Imre Alkonynaplója a létezés teljességének katalógusa, az időskor mindennapjainak megörökítése. Hangoltságában és kíméletlen őszinteségében Márai Sándor és Kertész Imre naplóit idézi. Nem feltétlenül az a fontos, hogy az adott napon milyen külső események történtek, a hangsúly a belső tükröződéseken van. Ahogy az Őszi kérdés című naplójegyzetben áll:
"Elment a sárgarigó, a kakukk, a gólya, a fecske. Megvárod, míg visszajönnek?"
Oravecz Imre a létezést elemeire bontja, ugyanakkor nem vész el a részletekben, a lényeges dolgokra összpontosít. Az elmúlásra és az életre, a személyét körülvevő világ állandóságaira és változásaira, a test és a tudat folyamatos párbeszédére. Az egymással szervesen összefüggő emlékekre és álmokra. Arra, ami vele együtt távozik, és azokra, akik utána is itt maradnak. A határban járunk: líra és epika peremén.
A könyvből a kiadó részletet is közölt Facebook-oldalán: „Örülök, ha sikerül összehoznom egy jó bejegyzést, olyat, amellyel valami számomra fontosat rögzítettem, és amely a kívülállót, a feltételezett olvasót is érdekelheti. Ez az állapot azonban nem tartós. Pár perc, másodperc, és elillan. Helyét hiányérzetnek, kielégületlenségnek adja át. Felmerül a kérdés: minek ez, ha így van, minek ez a naplósdi? Nem volna-e jobb nem bejegyezgetni, hagyni az egészet a fenébe, és mást írni helyette? Verset, regényt? Regényt nem. Az nagy munka, erő és több év kell hozzá. És nekem már egyik sincs. Verset esetleg igen. Ám azt is minek? Hogy több legyen? Hogy legyen még egy kötet, vagy egy ciklus? De ha eddig restségből vagy a körülmények folytán nem írtam meg, vagy nem azt írtam meg, ami rám méretett, akkor meg minek törném most hiábavalóan magamat? Mit kellene hát tennem?
Érjem be a puszta létfenntartással? Akkor meg mit szegeznék szembe a hanyatlással, a pusztulással, a véggel?”
