Rajongás nélkül nincs foci. És foci nélkül nincs világbajnokság. A Fociláz Nick Hornby író futballhoz és azon belül különösen az angol Arsenal FC-hez fűződő szenvedélyes viszonyába nyújt betekintést. Onnan, hogy gyerekkorában első látásra beleszeretett a csapatba és a szurkolója lett, egészen a harmincas éveiig.
Minden egyes fejezet egy-egy focimeccsről szól, és arról, ahogyan az kapcsolódott a klub felé totálisan elkötelezett Hornby életéhez. A kötet egy csapat csúcs- és mélypontjain át avat be egy élet hullámzásába, miközben a futball társadalmi vonatkozásaira is éles szemmel reagál. A könyv sikerét mi sem jelezhetné jobban, mint hogy csak Angliában több mint egymillió példányban kelt el.
Nick Hornby: Fociláz (részlet)
Fordította M. Nagy Miklós
Ezek a nők!
Cambridge United–Exeter City 78. 4. 29.
A Cambridge-be való érkezésem hatására a United történelmének két legjobb szezonját produkálta. Először utcahosszal megnyerték a negyedik ligát; a harmadik ligában aztán már kicsit nehezebben ment a soruk, és végül is csak a legutolsó héten biztosították be a feljutást. Egy hét alatt kétszer játszottak az Abbey-ben: kedden este 1:0-ra megverték a liga legjobb csapatát, a Wrexhamet, s aztán szombaton az Exeterrel játszottak, és győzniük kellett, hogy biztos legyen a feljutásuk.
Húsz perccel a vége előtt az Exeter vezetést szerzett, és a barátnőm (aki a barátnőjével és a barátnője fiújával együtt a helyszínen akarta átélni a feljutás szédítő örömét)
azt tette, amit sejtéseim szerint a nők mindig is hajlamosak tenni a válságos pillanatokban: elájult.
A barátnője vonszolta ki, hogy megkeresse a mentősöket; én közben tétlenül álltam, és csak az egyenlítő gólért fohászkodtam, amely meg is született, majd percekkel utána a győztes gól is. A játékosok már az utolsó pezsgősüveg dugóját is az örömittas nézők közé durrantották, amikor kezdtem lelkiismeret-furdalást érezni korábbi érzéketlenségem miatt.
Nemrég olvastam A kasztrált nő című könyvet, amely mély és tartós hatást gyakorolt rám. És ennek ellenére hogyan is tudna igazán aggasztani a nők elnyomása, ha arra nem képesek, hogy kibírják állva egy keservesen nehéz feljutási küzdelem legutolsó perceit? És ugyan mit lehet kezdeni egy olyan férfival, akit jobban aggaszt, hogy a csapata egygólos vesztésre áll az Exeter City ellen a harmadik ligában, mint az, hogy jól van-e a „szerelmese”? Az egész reménytelennek tűnt.
Most, tizenhárom évvel később még mindig szégyellem magam amiatt, hogy nem akartam vagy inkább nem voltam képes segíteni, és részben azért szégyellem magam, mert tudom, hogy semmit sem változtam azóta.
Nem akarok senkiről sem gondoskodni, amikor meccsen vagyok; egyszerűen nem vagyok képes rá.
Most, amikor ezt írom, az Arsenal kilenc óra múlva BEK-meccset játszik a Benficával; évek óta ez lesz a legfontosabb meccs a Highburyben, és velem lesz a barátnőm: mi történik, ha most ő ájul el? Lennék-e annyira tisztességes, érett és belátó, hogy gondoskodjam a megfelelő orvosi ellátásáról? Vagy ellökném magamtól az ernyedt testet, és tovább üvöltenék a partjelzőre, reménykedve, hogy a barátnőm még lélegzik majd a kilencven perc után, természetesen feltételezve, hogy nem lesz szükség hosszabbításra és tizenegyesrúgásokra?
Tudom, hogy ezeket az aggodalmakat a bennem élő kisgyerek sugallja, aki azonnal elszabadul, ha a futballról van szó: az a kisfiú érzi úgy, hogy a nők mindig elájulnak a futballmeccseken, hogy a nők gyengék, hogy a jelenlétük a stadionban elkerülhetetlenül valami őrülethez és katasztrófához vezet, jóllehet a jelenlegi partnerem már úgy negyven vagy ötven alkalommal volt kint Highburyben, és soha a legkisebb jelét sem mutatta az ájulásnak. (Igazából inkább én álltam közel hozzá néhányszor, amikor egy-egy kupameccs utolsó öt percének feszültsége összeszorította a mellemet és kikergette az összes vért a fejemből, ha ez biológiailag lehetséges; néha meg, amikor az Arsenal gólt rúg, a szó szoros értelmében csillagokat látok – na jó, legalábbis kis fénypacákat –, ami aligha jelezhet tökéletes fizikai állapotot.) Egyszóval, ezt tette velem a futball. Neki köszönhetem, hogy olyan ember lett belőlem, aki nem segítene, ha a barátnőjére egy képtelen pillanatban jönne rá a szülhetnék (gyakran eltűnődöm, mi történne, ha épp azon a napon születne meg a gyerekem, amikor az Arsenal kupadöntőt játszik). A meccsek ideje alatt nem vagyok több tizenegy évesnél.
Nem mondom, hogy a futball öl, butít és nyomorba dönt, de hogy miatta maradtam vissza a fejlődésben, az biztos.
Wembley III – a lidérc visszatér
Arsenal–Ipswich (Wembley stadion) 78. 5. 6.
Általánosan elfogadott igazság, hogy a kupadöntők jegyelosztása egy komédia: a két döntős csapat, mint a szurkolói jól tudják, a jegyeknek kevesebb mint a felét kapja, ami azt jelenti, hogy olyan embereknek jut harminc-negyvenezer belépő, akiket nem érint mélyebben a dolog. A Labdarúgó Szövetség ezt azzal magyarázza, hogy a kupadöntő mindenkié, aki így vagy úgy a futballban ténykedik, nem csak a szurkolóké, és ebben van is valami: úgy gondolom, kifejezetten okos gondolat meghívni a bírókat, partjelzőket, amatőr játékosokat és helyi ligatitkárokat a futballszezon legnagyobb eseményére. Végül is a focit többféleképpen lehet nézni, és egy ilyen különleges eseményen
miért ne lenne helye megannyi semleges futballszerető embernek?
A rendszer csak abban hibádzik, hogy ezek a semleges futballszerető emberek, a játéknak ezek a vitathatatlanul derék napszámosai szinte kivétel nélkül úgy döntenek, hogy a fáradozásaikért nem egy londoni út és a nagy derbi a legmegfelelőbb jutalom, hanem egy telefon a helyi jegyüzérnek: jó kilencven százalékuk kapásból elpasszolja a jegyét, ami aztán végül is olyan szurkolók kezében köt ki, akik első körben nem juthattak hozzá. A maga bizarrságával tipikus példája ez a Labdarúgó Szövetség idiotizmusának: mindenki tudja, hogy mi fog történni, de senki sem tesz ellene semmit.
Az Ipswich elleni döntőre apa szerzett nekem jegyet a kollégáin keresztül, nem mintha másként nem tudtam volna hozzájutni, akár az egyetemen is, mert a „Kékek”, azaz a Cambridge-i Egyetem sportklubja hagyományosan kapott fél tucatot. (A következő évben, amikor az Arsenal újból bejutott a döntőbe, két jegy is nálam landolt. Az egyiket a szomszédomtól kaptam, aki kapcsolatban állt egy nagyon nagy északnyugat-angliai klubbal, amely épp azelőtt akasztotta össze a bajszát a Labdarúgó Szövetséggel, amiért túl gavallérosan bánt a kupadöntőre szóló jegyekkel: az ismerősöm egyszerűen írt nekik és kért egy jegyet, és postafordultával megkapta.)
Kétségtelen, hogy sokan mások jobban megérdemeltek volna egy jegyet a döntőre, mint én,
azok például, akik idegenbe is elkísérték a csapatot, és széltében-hosszában beutazták az országot, de én legalább az egyik döntős csapat lelkes szurkolója voltam, nem úgy, mint egy csomó ember a stadionban.
A nézőtársaim azon a délutánon nyájas, kellemes modorú, középkorú – harmincas-negyvenes – férfiak voltak, akik egyszerűen el sem tudták képzelni, hogy nekünk, többieknek milyen sokat jelent ez a meccs. Nekik csak szombat délutáni szórakozás volt, s ha újból találkoznék valamelyikkel, azt hiszem, az illető nem emlékezne se az eredményre, se a gólszerzőre (a szünetben munkahelyi intrikákról beszélgettek); én pedig bizonyos értelemben még irigyeltem is a közömbösségüket. Éppenséggel azt is lehet mondani, hogy a kupadöntő jegyeit kár szurkolókra pazarolni, éppen úgy, ahogy a fiatalságot kár fiatalokra pazarolni; ezek az emberek, akik épp csak annyit tudtak a futballról, amennyivel elboldogultak ezen a délutánon, élvezték a nagy eseményt: a drámát, a zajt, a lendületet, míg én gyűlöltem minden egyes percét, mint ahogy gyűlöltem az összes kupadöntőt, amelyen játszott az Arsenal.
Most már tíz éve voltam Arsenal-szurkoló – addigi életemnek majdnem a felében.
Ennyi idő alatt az Arsenal csak két szezonban nyert meg valamilyen kupát; még két alkalommal döntőbe jutott, de ott lidérces módon elbukott. Ezek a diadalok és bukások azonban mind az első négy évben történtek, s azóta a tizenöt éves önmagamból, aki egy bizonyos életet élt, huszonegy éves férfi lett, egészen másmilyen élettel. Mint a gázlámpák és a lóvasút – vagy talán mint a spirográfok és a sekidenek –, a kupadöntők és a bajnoki címek lassanként mintha egy előző világhoz tartoztak volna.
Amikor 1978-ban bejutottunk az FA Kupa elődöntőjébe, és meg is nyertük, olyan érzés volt, mintha előbújt volna a nap azután, hogy éveken át mindig csak borongós novemberi délután volt. Az Arsenal-gyűlölők már nyilván elfelejtették, vagy egyszerűen úgysem hiszik majd el, de tény, hogy ez az Arsenal képes volt élvezetes, sőt felvillanyozó focit játszani: Rix és Brady, Stapleton és Macdonald, Sunderland és, mindenekelőtt, ha csak egyetlen szezonra is, Alan Hudson… három vagy négy hónapon át úgy tűnt, hogy ez a csapat képes boldoggá tenni bennünket mindenféleképpen, ahogy a futball boldoggá teheti az embert.
Ha regényt írnék, az Arsenal megnyerné a hetvennyolcas kupadöntőt. Ritmikailag és tematikailag is győzelem illene ide;
egy újabb vereség a Wembley-ben túlfeszítené az olvasó türelmét és bántaná az igazságérzetét.
Mentségemül a gyenge cselekményvezetésre csak azt tudom felhozni, hogy Brady nyilvánvalóan nem volt megfelelő erőállapotban, és nem lett volna szabad játszatni, Supermac pedig, aki tett a sajtóban néhány rá jellemzően ostoba megjegyzést arról, hogy mit fog művelni az Ipswich védelmével, olyan harmatos volt, mint még soha. (Ugyanezt a többszörös hibát – azaz hogy fennhangon hencegett, s aztán nem csinált semmit – elkövette négy évvel korábban is, amikor még a Newcastle-ban játszott. Nem sokkal az Ipswichtől elszenvedett vereség után a Guardian feltett az olvasóinak egy ravasz kérdést: „Mi az, amit minden évben elvisznek a kupadöntőre, de sohasem használnak?” A válasz, amit vártak, az volt, hogy a vesztes csapat színeiben pompázó szalagok, amiket sohasem kötnek rá a Kupa „fülére”, de egy okostóni azt írta be nekik: Malcolm Macdonald.) A döntő letaglózóan egyoldalú volt; bár az Ipswich csak a második félidőben szerzett gólt, egy pillanatig sem látszott úgy, hogy képesek lennénk egyenlíteni, s végül is kikaptunk l:0-ra.
Így hát mostanáig háromból háromszor kikaptam a Wembley-ben, és meg voltam győződve róla, hogy soha a büdös életben nem fogom látni, ahogy az Arsenal-játékosok tiszteletkört futnak a Wembley-ben valamilyen kupával a kezükben. Mindenesetre ez a hetvennyolcas vereség volt a talán legkevésbé fájdalmas az összes közül, mert olyan emberekkel voltam együtt, akik egyáltalán nem vették szívükre a vereséget; még az a fickó sem, akinek piros-fehér sálja volt (igaz, gyanúsan tiszta, mintha a meccs előtt vette volna a stadion mellett). Különös paradoxon, hogy míg a futballszurkolók bánata (márpedig igazi bánat ez) szigorúan magánjellegű – mindannyiónk személyesen áll kapcsolatban a klubjával, és gyanítom, hogy titokban meg vagyunk győződve róla, hogy a többi szurkoló közül igazából senki nem érti, miért sújtott minket nagyobb veszteség, mint bárki mást –,
kénytelenek vagyunk nyilvánosan gyászolni, olyan emberekkel körülvéve, aki másféleképpen fejezik ki a fájdalmukat, mint mi.
Sok szurkoló a saját csapatával vagy az ellenfél szurkolóival szemben valódi, szitkokban tobzódó dühöt árul el, amely engem felzaklat és elszomorít. Én sohasem éreztem vágyat ilyesmire; én csak egyedül akarok maradni, hogy gondolkozhassak és fetrenghessek kicsit a bánatomban, s hogy összeszedjem az erőt, ami ahhoz kell, hogy visszamenjek és újrakezdjem az egészet. Ezek az emberek – mind tipikus üzletember – együttéreztek velem, de nem izgatták magukat. Meghívtak egy italra, amit én köszönettel visszautasítottam, ezért csak megszorongatták a kezemet, biztosítottak az együttérzésükről, s aztán én már ott se voltam; számukra ez valóban csak játék volt, nekem pedig valószínűleg jót tett, hogy olyan emberekkel lehettem együtt, akik úgy viselkedtek, mintha a foci valóban csak a szórakozás egyik fajtája lenne, mint a rögbi, a golf vagy a krikett. Naná, hogy ez nem igaz, de érdekes és tanulságos volt együtt tölteni egy délutánt olyan emberekkel, akik így hitték.
Fotó: Parisa Taghizadeh / Penguin Random House
