Pető Péter új, a fociról szóló kötetének megjelenését jó érzékkel a BL-döntő és a közelgő EB előttre időzítették. A házi rangadón – a 24.hu főszerkesztőjeként dolgozó szerzőt a lap főmunkatársa, Nagy József kérdezte, A futball nem érhet véget pedig az első, a portál gondozásában megjelent könyv – a Turbina zöldbe és pirosba öltözött. Bár a moderátor felkészült volt és alázatos, a szerző pedig végig szikrázóan szellemes, nekem mégis olyan érzésem volt, hogy a színpadon a gálameccsek hangulatát idéző biztonsági játék folyik.
Az örökbérleteseknek alighanem elengendők voltak a félig mondott, bennfentes mondatok, a magamfajta, a zöld gyep helyett az uszodák világa iránt elkötelezett érdeklődőnek viszont helyenként homályban maradtak a motivációk és a kontextusok.
A kiadványhoz azonban az este ennek ellenére is (vagy pont ezért?) kedvet csinált.
„Sose bízz abban, akinek több csapata van”
Nagy József bő félidőnyi beszélgetést ígér, és talán a túl szoros játékidő miatt alakulhat úgy, hogy bár helyenként szemet gyönyörködtető módon cifrázzák a résztvevők, A futball nem érhet véget szerkezetét, tematikáját és a könyv mögött megbújó alapstratégiát csak elnagyoltan ismerhettük meg.
A kötetbemutatónak a moderátor a szerzőtől idézett következő mondata ad keretet: „A futball a hűségről szól”. Csodás kiemelés, és Pető azzal toldja meg, hogy emiatt sose bízzunk olyasvalakiben, akinek egyszerre több csapata van. Aztán arról beszél, hogy voltaképpen a lojalitás rajzolja ki a klubok történetét, így aztán a hűség tartja meg az egyesületeket. Ezzel pedig eljutunk egy másik alapvető igazsághoz is:
ha labdarúgásról beszélünk, természetesen megkerülhetetlen kérdés az identitás.
Hetilapos minőség, napilapos tempó
Ez utóbbi a klubhűségnél általánosabb, elvégre a foci nyelvét rajongók milliárdjai beszélik szerte a Földön, és nekik magától értetődő, hogy a futballon keresztül fejezzék ki magukat. Pető felidéz egy történetet a Sri Lanka-i tuktuk-sofőrről, akivel a járgányára ragasztott csapatplakát kapcsán elegyedett szóba, aztán az utazás végén a férfi megmutatta neki a játékvezető-igazolványát. Mivel korábban Pető is bíráskodott, alaposan meglepte őt az ebben a találkozásban meglelt közös nyelv és identitás.
Egyébként a szerző épp Sri Lankán szervezte kötetté a most megjelent szövegeit, mert mint kifejti, számára az utazás nemcsak a világlátása tágításában segít, hanem abban is, hogy máshonnan nézhessen rá a történeteire.
A napilapos robotból való kiszakadás emiatt arra inspirálja, hogy foglalkozzon a szépirodalmi vagy épp esszéisztikus műveivel.
Nagy József itt közbeveti, hogy A futball nem érhet véget szerinte napilapos tempóban, de hetilapos minőségben megírt kötet.
„Fújd meg a sípot, fújd meg jól…”
A szereplők történetei nemcsak a térben, de az időben való utazás lehetőségét is felkínálják a könyvbemutató során. És ahogy telik az idő, egyre világosabb, hogy az utazás mellett a bíráskodás a beszélgetés fő motívuma.
Pető Péter elmeséli, hogy 15 évesen, Heves megyében kezdte el a játékvezetői tanfolyamot, és a futballra vonatkozó igazságfogalmakat is az ország északkeleti részének pályáin tanulta meg. Ugyan a szerző már 16 éve nem fújja hivatásszerűen a sípot, amikor Nagy József arról érdeklődik, hogy miben lenne más, ha kimarad az életéből a bíráskodás,
Pető röviden válaszol: „Mindenben”.
„Tibi, ki van kötődve a cipőd”
Azután kifejti, hogy elsősorban amiatt, mert a játékvezető folyamatosan döntéshozatalra kényszerül, a mérkőzés 90 percét állandó nyomás alatt éli át. Ítéletei ugyanis, amelyeket roppant gyorsan kell meghoznia, a pályán lévő játékosok felének kapásból nem fognak tetszeni. És akkor a lelátón helyet foglaló különböző vérmérsékletű rajongókról még szó sem esett.
Pető felidéz a saját pályájáról két nehezen védhető ítéletet, és elmeséli azt is, miként sikerült a megfelelő kommunikációval és a konfliktus helyes kezelésének köszönhetően mégis „meccsben maradnia”. Mindezekhez azt is hozzáteszi: nem véletlen, hogy a világ top játékvezetői gyakran tartanak kommunikációs tréningeket a visszavonulásuk után.
Hogy még inkább alátámassza az elhangzottakat, Pető az 1994-es világbajnoki döntőn bíráskodó Puhl Sándorról mesél egy pompás sztorit. Történt valamikor, hogy egy bajnokin a Ferencváros játékosa, Simon Tibor egy számára kedvezőtlen ítélet után vehemensen és bosszúsan indult meg az ellene fújó Puhl felé. A bíró nyugodtan azt mondta neki: „Tibi, ki van kötődve a cipőd”. Erre a játékos óhatatlanul lenézett a fűzőjére, ami a stadionban szurkolóknak úgy is tűnhetett, hogy meghajol Puhl előtt ‒ ezzel a helyzet nyerve volt.
Hogy tényleg így történt vagy sem, az tulajdonképpen nem is lényeges, hiszen a történet esszenciálisan mutatja meg, miként kell kezelni az egókat, akik összecsapnak egymással a gyepen.
Tényleg minden benne van.
Giccshatár
A kötet bemutatására szánt félidőnyi hossz harmadik harmadában a giccs fogalma és alkalmazási lehetőségei körül cikáznak a gondolatok. Nagy Józsefről kiderül, hogy három szakdolgozatot is írt a giccsről, Pető Péter pedig azt árulja el, hogy hosszú éveken át vívott belső harcot az írásaiban való felhasználásával kapcsolatosan, hiszen
„a giccs íróiatlannná teszi a szövegeket”.
Most viszont már nem zavarja annyira, hogy a focis írásai giccsesek, mert, mint kifejti, giccses maga az élet is. Neki pedig, tehetjük hozzá a kötetbemutatón látottak szerint, a labdarúgás az élete. Ha pedig így van, akkor a friss kötet giccshatáron egyensúlyozó címével mondhatjuk mi is, hogy a futballnak nem szabad véget érnie!
