A palermói születésű Natalia Ginzburg (1916-1991) író, parlamenti képviselő, szerkesztő és fordító is volt. Az olasz Strega-díjas Családi szótár című önéletrajzi regényét Londonban írta meg a hatvanas években. Az ottlét előhozta belőle a honvágyat, a kötetben felidézi családja szokásait, hagyományait, vicceit és sértéseit, de mindenekelőtt azt a sajátos beszédmódot és szóhasználatot, ami csak rájuk jellemző. A Levi-ház összejövetelektől és vitáktól volt hangos, könyvvel és politikával, látogatóval, baráttal, ismert értelmiségiekkel teli. Családi otthonból a fasizmus elleni harc erődítménye lett. Olvass bele Ginzburg lebilincselő könyvébe, amit Rachel Cusk és Sally Rooney is ajánl!
Natalia Ginzburg: Családi szótár (részlet)
Apám csak néhány témát tűrt meg: a tudományos kérdéseket, a politikát, meg „a tanszéken” zajló áthelyezéseket, amikor valamelyik professzort Torinóba hívták, szerinte igazságtalan módon, mert egy „sükebókáról” volt szó, vagy amikor egy másikat viszont nem hívtak Torinóba, igazságtalan módon, mert ő „igen értékes embernek” tartotta. A tudományos kérdésekben és abban, ami „a tanszéken” történt, egyikünk sem tudta követni; ő mégis mindennap tájékoztatta anyámat az asztalnál mind „a tanszék” helyzetéről, mind arról, ami a laboratóriumában történt bizonyos, üveglap alá helyezett szövetkultúrákkal; és dühbe gurult, ha anyám nem mutatott kellő érdeklődést. Apám minden étkezésnél rengeteget evett, de olyan gyorsan, hogy az embernek az volt a benyomása, nem is evett semmit, mert azonnal kiürült a tányérja; neki egyébként meggyőződése volt, hogy keveset eszik, és ezt a meggyőződését anyámba is átplántálta, aki örökösen könyörgött neki, hogy egyen már. Ő viszont megrótta anyámat, mert úgy találta, hogy habzsol.
– Ne egyél annyit! Elrontod a gyomrod!
– Ne tépkedd a bőröd! – mennydörögte időnként. Anyámnak ugyanis kislány kora óta megvolt az a rossz szokása, hogy tépkedte a körme körüli bőrt, mivel a bentlakásos iskolában egyszer begyulladt az ujja, és emiatt hámlani kezdett a bőre.
Apám mindannyiunkról úgy vélte, hogy túl sokat eszünk, és gyomorrontás fenyeget minket. Az olyan ételekről, amiket nem szeretett, kijelentette, hogy ártalmasak, és megviselik a gyomrot; amiket szeretett, azokról azt állította, hogy jótékony hatásúak, és „serkentik a bélmozgást”.
Ha olyan étel került az asztalra, amit nem szeretett, dühbe gurult:
– Miért így készítitek el a húst? Tudjátok, hogy nem szeretem!
Ha kifejezetten az ő kedvéért főztek valamit, amit szeretett, megint csak dühös lett:
– Ne kivételezzetek velem! Nem akarom, hogy kivételezzetek!
– Én mindent megeszem – mondogatta. – Nem vagyok olyan finnyás, mint ti. Engem egyáltalán nem érdekel az evés!
– Ne beszéljetek folyton az evésről! Ez faragatlanság! – mennydörögte, ha meghallotta, hogy valamilyen ételről sutyorgunk.
– Mennyire szeretem a sajtot – sóhajtotta minden alkalommal anyám, amikor sajt került az asztalra; mire apám rádörrent:
– Milyen unalmas vagy! Folyton ugyanazt ismételgeted!
Apám a túlérett gyümölcsöt szerette; ezért ha szottyos körtét kaptunk, neki adtuk.
– Á, nekem adjátok a rohadt körtéiteket! Nagy szamarak vagytok! – hahotázott, hogy zengett a ház; és két harapásra bekapta a gyümölcsöt.
– A dió – magyarázta diótörés közben – jótékony hatású. Serkenti a bélmozgást.
– Te is unalmas vagy – jegyezte meg anyám. – Te is mindig ugyanazt ismételgeted.
Apám erre megsértődött:
– Micsoda szamár vagy! – mondta. – Unalmasnak neveztél! Nagy szamár vagy!
Ami a politikát illeti, arról a családban heves viták folytak, amelyek dührohamokkal, a levegőbe dobott szalvétákkal és az egész lakáson keresztülvisszhangzó ajtócsapkodással értek véget.
Ezek voltak a fasizmus első évei. Hogy apám és a bátyáim miért vitáztak olyan dühödten, azt ma sem értem, mert úgy vélem, mindannyian szemben álltak a fasizmussal; nemrég megkérdeztem a bátyáimtól, de egyikük sem adott világos magyarázatot. Noha ők is mindannyian emlékeztek azokra a heves veszekedésekre. Úgy rémlik, hogy Mario bátyám, aki szeretett ellentmondani a szüleimnek, valamiképpen védelmébe vette Mussolinit; és ettől aztán apám kijött a sodrából, ő egyébként is mindenen összevitatkozott Marióval, mert a bátyám mindig más véleményen volt, mint ő.
Turatiról apám azt állította, hogy naiv; anyám pedig, aki nem tartotta bűnnek a naivitást, bólogatott, sóhajtozott, és azt mondogatta:
– Szegény jó Filippo.
Turati egyszer átutazóban volt Torinóban, és eljött hozzánk; jól emlékszem a nagydarab, mackós, szürke körszakállat viselő férfira, aki ott ült a szalonunkban. Kétszer láttam: akkor, és később, amikor menekülnie kellett Olaszországból, és egy hétig mi bújtattuk. Ennek ellenére egyetlen szót sem tudok felidézni, amit aznap mondott a szalonban, csak a hangzavarra meg az élénk vitára emlékszem, semmi másra.
Apám mindig mérgesen jött haza, mert útközben feketeingesek menetével találkozott; vagy mert a tanszéki értekezleten újabb fasisztákra bukkant az ismerősei között.
– Pojácák! Gazemberek! Bohóckodás! – mondta, miközben asztalhoz ült; csapkodta a szalvétát, csapkodta a tányért, csapkodta a poharat, és zihált a megvetéstől. Szokása volt, hogy az utcán fennhangon közölte a véleményét az ismerőseivel, akik hazakísérték; azok pedig rémülten nézegettek körbe. – Gyáva férgek! Busmanok! – mennydörögte apám otthon, amikor az ismerősei félelméről beszélt; és azt hiszem, élvezte, hogy rájuk ijeszthet azzal, hogy hangosan beszél az utcán a társaságukban; részben szórakozásból tette, részben nem tudta uralni a hangját, amely mindig nagyon erőteljes volt, akkor is, ha ő azt hitte, hogy suttog.
Apám erőteljes hangjáról jut eszembe, Terni és anyám mesélték, hogy egyszer valami egyetemi ünnepségen a díszteremben anyám halkan megkérdezte apámtól, hogy is hívják azt a férfit, aki pár lépésre volt tőlük.
– Hogy az ott kicsoda? – ordította apám olyan hangerővel, hogy mindenki odafordult. – Hogy kicsoda? Megmondom én neked, kicsoda! Egy komplett idióta!
Apám általában nem szerette a vicceket, amiket anyám és mi, gyerekek meséltünk; a családban „tréfácskáknak” neveztük a vicceket, és mi rettentő szívesen meséltük is, hallgattuk is őket. Apám viszont dühbe jött tőlük.
A tréfácskák közül csak az antifasisztákat tűrte meg, azonkívül néhány régi viccet, amelyet a családból csak ő meg anyám ismertek, és esténként olykor felidézte őket Lopezékkel, akik szintén régről ismerték ezeket.
Némelyik tréfácskát apám nagyon pikánsnak tartotta, pedig, azt hiszem, roppant ártatlanok voltak; és amikor mi is jelen voltunk, csak suttogva volt hajlandó elmondani őket. A hangja ekkor lármás döngéssé vált, amelyből könnyedén ki tudtunk venni néhány szót, köztük a „kokottot”, amely mindig szerepelt ezekben a tizenkilencedik századi tréfácskákban, és amelyet ő suttogást tettetve hangosabban ejtett ki, mint a többi szót, némi pajkossággal és élvezettel.
Apám mindig hajnali négykor kelt. Ébredés után első dolga volt, hogy megnézze, elkészült-e az aludttej. Az aludttej savanyú tej volt, szardíniai pásztoroktól tanulta az elkészítését. Tulajdonképpen egyszerűen joghurt volt. A joghurt akkoriban nem volt divatos, és nem lehetett megvenni a tejboltokban vagy a tejivókban, mint manapság. Apám, mint annyi más dologban, a joghurtfogyasztásban is úttörőnek számított. Az idő tájt még a téli sportok se jöttek divatba; Torinóban talán apám volt az egyetlen, aki ilyen sportokat űzött. Mihelyt leesett egy kis hó, szombat este sílécekkel a vállán már indult is Clavières-be. Akkor még nem létezett se Sestrières, se a cerviniai szállodák. Apám többnyire egy Mautino-kunyhónak nevezett menedékházban aludt, Clavières fölött. Néha elrángatta magával a bátyáimat is, vagy azokat az asszisztenseit, akik hozzá hasonlóan imádták a hegyeket. Ő úgy mondta: „sízni”. Fiatalon tanult meg síelni, norvégiai utazása során. De amikor vasárnap este hazaért, mindig azt mondta, hogy rossz volt a hó.
Neki mindig vagy túl vizes volt a hó, vagy túl száraz. Akárcsak az aludttej, ami soha nem lett olyan, amilyennek lennie kellett volna: vagy túl hígnak találta, vagy túl sűrűnek.
– Lidia! Nem „sikerült” az aludttej! – mennydörögte a folyosón. Az aludttej a konyhában volt, egy levesestálban, tányérral letakarva, anyám régi, lazacszínű sáljába bugyolálva. Néha egyáltalán nem „sikerült”, ki kellett önteni: csupán zöldes lötty lett, benne egy-két márványfehér, szilárd röggel. Az aludttej roppant kényes volt: ha kissé félrecsúszott a sál, amely körbevette, és bejutott egy kis levegő, máris tönkrement. – Ma sem „sikerült”! Az egészről Natalina tehet! – mennydörögte apám a folyosóról anyámnak, aki még félig aludt, és összefüggéstelen szavakkal válaszolt neki az ágyból. Amikor nyaralni mentünk, észben kellett tartanunk, hogy magunkkal vigyük „az aludttej anyját”, ami egy csésze aludttej volt, gondosan becsomagolva és spárgával átkötve.
– Hol az anya? Elhoztátok az anyát? – kérdezte apám a vonaton, a hátizsákban kotorászva. – Nincs itt! Itt nincsen! – kiabálta; és néha tényleg megfeledkeztünk az anyáról, úgyhogy újra kellett alkotni a semmiből, sörélesztő segítségével.
Apám reggelenként hideg zuhanyt vett. A vízsugár alatt elnyújtott oroszlánbömbölésre emlékeztető ordítás tört ki belőle; azután felöltözött, és több nagy csészével is elfogyasztott a lehűtött aludttejből, amelybe jó néhány kanálnyi cukrot szórt. Odakint még sötét volt, amikor elindult, és szinte kihaltak voltak az utcák; kilépett a ködös, hideg torinói hajnalba, fején a nagy baszk sapkával, amely szinte ellenzőként borult a homlokára, hosszú, bő esőköpenyében, amelynek rengeteg zsebe és bőrgombja volt; háta mögött összefont kezével, pipával, kacska járásával, ferde vállával; az utcákon még szinte senki sem járt, de azzal a pár emberrel is képes volt összeütközni, mert a gondolataiba merülve, leszegett fejjel lépkedett.
Nyitókép forrása: ndbooks.com / Archivio Storico Einaudi
