Egy bonyolult anya-lánya kapcsolat kirobbanás előtti, állandó feszültsége és a karantén időszaka már önmagában is kimerítő téma, a Törékeny kor mégis arra vállalkozik, hogy egy évtizedekkel korábbi – egyébként valós – kettős gyilkosság esetével is foglalkozzon.
Amanda, a húszéves egyetemista hazatér Milánóból az Abruzzo-régió hegyvidékére, hogy anyja lakásán vészelje át a pandémiát. Az elbeszélő az anya, Lucia – egy középkorú, megviselt, válófélben levő nő, aki kiégett, magányos lányához és megözvegyült apjához való viszonyáról is beszél. Egy kis család három generációjának egy-egy tagját látjuk, és azt is, hogy mindhárman elszigetelődtek, a maguk módján és szinte kizárólag a maguk személyes problémájával küszködnek.
A filmes adaptációt is megért A visszaadott lány és az Anyám, a folyó szerzője, Donatella Di Pietrantonio ebben a könyvében is a töredékes szerkesztésmódot választotta: a különböző idősíkokhoz tartozó történetdarabkákat építi egymásra, így kisebb-nagyobb időbeli ugrásokkal kerül fedésbe a múlt és a jelen.
A regényről szóló kritikánkat itt olvashatod el.
Donatella Di Pietrantonio: Törékeny kor
Milánó, szóba se jön semmi más. Így beszélt a jövőjéről az utolsó tanévben. A semmi a kisváros volt, az, hogy itt marad. Milánó a nagyváros, ahol az élet valóban megtörténhet vele.
Egész nyáron készült, a szieszta idején is ott ült az ágyon, az egyik ceruzával a haját tűzte fel, a másikkal egy tesztbe ikszelgetett. Keveset és kedvetlenül járt el, aki üzeneteket írt neki vagy felhívta, már a múlté.
A javaslataimat meg sem hallotta, Róma túl közel van, Bologna provinciális.
– Akkor az osztálytársaid miért mennek oda?
– Nem elég bátrak, így aztán a biztonságos távolságot választják.
Egy bevásárlóközpontban kiválasztottunk egy nagy és egy kisebb bőröndöt. Jó erősek legyenek, noha csak karácsonykor és húsvétkor jön majd haza, mondta.
– Majd te látogatsz meg néha, jót fog tenni neked – válaszolta a tekintetemben rejlő néma ellenvetésre.
Szeptemberben az apja kísérte el az állami egyetemre, a felvételi vizsgára. Amanda felhívott, mielőtt bement.
A hangjában ott volt a félelemnek és a bátorságnak az a keveréke, amit oly jól ismertem.
A város fényeivel a szemében jött vissza.
– Olyan, mintha Európában lenne – mondta.
Megálltak vacsorázni a Navigli negyedben. Egyfajta városnéző túra volt, de alig mesélt. Úgy láttam, ragyog az apjával töltött két nap után.
– Az igazi rántott borda nem az, amit te csinálsz – azzal szánakozón a vállamra tette a kezét.
Amikor bejelentette, hogy felvették, a nagyapja nyitott neki egy ezereurós bankszámlát.
– Amikor megkapom a nyugdíjamat, beteszek ötvenet vagy százat – ígérte.
Felfoghatatlannak tűnt számára, hogy Amanda olyan messziről felveheti a pénzt. És titokzatosnak az, amit tanul: nemzetközi tanulmányok és európai intézmények. De hallotta, ahogyan a híreket kommentálja, abban a bizonyos lázadó hangnemben.
Apám büszke volt egyetlen unokájára, akit harminckettediknek vettek fel a több mint négyszáz jelentkező közül. Kezdetben eltartott egy kis ideig, amíg elfogadta az újszülött színeit, a majdnem rózsaszín hajat, amely idegen a családunktól.
Büszke voltam én is a felvételi vizsgán elért pontszámára.
Magamnak se ismertem be, hogy titkon abban reménykedtem, esetleg nem sikerül neki.
Egy mély odúban rejtőző kis kígyó még magának akarta megtartani.
Vettem új lepedőket és törülközőket, pizsamákat, minden olyan szükséges dolgot, amire a lányok nem gondolnak. Néhány nap alatt megtanítottam neki, hogyan tegye be a szennyest a mosógépbe, hogyan teregesse ki árnyékos helyre a sötétebb színű ruhákat. Egy kicsit fölfedezi a világot, ezt én nem tehettem meg.
Elkísértem a vonaton, a bőröndöknek volt súlyuk.
– Legalább az ágyneműt megvehettük volna Milánóban, nem? – kérdezte.
De azok nem voltak nehezek a paradicsomszószos üvegekhez képest. Hónapokra elég lesz, úgy főztem be neki, hogy sokáig elálljanak. Csak így tudtam meggyőzni magam, hogy nélkülem is megáll a saját lábán.
A lift nem működött. Az épület kissé komor lépcsőházában izzadva cipeltük fel a csomagokat. Az ajtót nyitó lány végigmérte Amandát, és megmutatta a szobáját.
– Majd gyere át, és írd alá a szerződést – mondta.
A többiek nem mutatkoztak. A szobában kopott bútorok, a sarkokban porcicák. Amandát ez láthatóan nem izgatta. Rövid ideig volt rám szüksége, csak amíg segítettem neki bepakolni a szekrénybe.
– Kimegyek a mosdóba – mondtam, mielőtt taxit hívtam, és eljöttem.
Ültem a vécékagylón, néztem a szutykos kőpadlót. Valójában nem piszkos, csak elhasználódott a járólap. A kádban a műanyag függönyön kis elefántok, az ajtóra függesztve a takarítási rend. Egy kérdőjel várja, hogy Amanda neve helyettesítse.
A Taxiblu visszavisz majd az állomásra. Erősen magamhoz szorítom.
– Hívj, ha hazaértél – mondta Amanda, miközben kibontakozott az ölelésemből.
Először történt, hogy ő kérte ezt tőlem.
4.
Másfél évvel később a lányom az egyik utolsó vonatra szállt fel. Utána már nem lehetett elhagyni Milánót és más települést sem Olaszországban. Néztem az élő közvetítéseket, a mozgólépcsőkön futó vagy a peronokon összezsúfolódó embereket. Őt is kerestem, égővörös haját a tömegben. Közben telefonon hívott. Talán fel tudok szállni. Elképzeltem, ahogyan utat tör magának, olyan törékeny a bőröndjével. Mindenki ment vissza délre.
Este tízkor érkezett, kétórás késéssel. Csak pakolta, pakolta lefelé a csomagokat, egy fiú segített neki fentről, a vagonból. Leugrott elszívni egy fél cigarettát, mielőtt a vonat továbbindult volna.
Ösztönösen meg akartam ölelni, a kezével állított meg. Veszélyes lehet, mondta.
Az autóban bekapcsolta a rádiót, belesimult az ülésbe, hagyta, hogy himbálózzon a feje, mintha aludna. Szinte beszélni sem volt ereje.
– Miért hoztál magaddal ennyi mindent? – kérdeztem. – Néhány hét múlva vége a vészhelyzetnek, az egyetemek újra kinyitnak.
– Honnan tudod? Nem láthatod előre.
Szórakozottan nézte a település kapuját, a fülkében áldást osztó szentet.
Otthon bekapcsoltam a sütőt, hogy felmelegítsem a tésztát, ő kikapcsolta.
– Majd holnap eszem.
A hátizsákját vitte be a szobájába, a többi holmi ott maradt a nappaliban. Nem szűrődött ki hang az ajtó mögül.
Később kinyitottam a bőröndöket, ott voltak a színes lepedők, amelyeket vettem neki. A pamut érintésétől az volt az előérzetem, hogy ebben a visszatérésben van valami rejtélyes és végleges.
Reggel hagytam aludni. Ki kellett pihennie az út fáradalmait. Viszont nem evett. És előző nap még egy szendvicset sem, mielőtt felszállt a vonatra. A büfékocsi-szolgáltatást felfüggesztették.
Számolni kezdtem az órákat, mint amikor még kicsi volt, és nem ébredt fel az etetésre. Utána mindig farkaséhes volt, éles ínyével hevesen harapdálta a mellbimbómat.
Fájdalmas volt felnevelni Amandát.
Nem értettem őt, nem értettem, mit akar tőlem. Féltem kettesben maradni vele.
Éjszakánként a férjem a vállára vette, és miután becsukta a szobaajtót, hogy tudjak pihenni, a házban sétált vele.
A gyermekorvosi váróban más anyák azonnal tudták, mi a baja a gyereküknek, ha az rikkantott egyet. Az én lányom sírt, és fogalmam sem volt, miért. A mellem tele volt, mégis néha hirtelen elkapta a száját, és ordított. Biztosan a tej nem jó, gondoltam. Az ujjamra nyomtam belőle, és megnyaltam. Az ő kis nyelvén keserű lehetett az, amit én édesnek éreztem. Emlékszem, kicsit megráztam, hogy abbahagyja az ordítást, de nem túl erősen.
Húsz évvel később másfajta nyugtalanság fogott el, amíg az ébredésére vártam. Tizenegy óra, tizenkét óra. Ki tudja, lehet, hogy Milánóban nappal helyett éjszaka volt ébren, mint csecsemőkorában. Lármáztam, lábasokat rakosgattam, bútorokat tologattam. Csak Rubinának tűnt fel.
Lentről, az erkélyről hallott meg, gyere le, integetett. Egy nyugágyon ült, a szoknyáját felhúzta a combjára, a ruhaujját feltűrte.
Én is átadtam magam a kegyes márciusi napsütésnek.
– Amanda visszajött, az ő ruháit teregetted ki.
Hogy van, érdeklődött, de nem tudtam. Fáradt, válaszoltam.
– Egy darabig itthon tanul.
Csukott szemmel bólintott. De nem találtam könyveket a bőröndjeiben.
– Most kényszerpihenőn leszünk, minden leáll – mondta Rubina, miközben a karját átfordította a másik oldalára, hogy azt is érje a nap.
Sajnálta, hogy elmaradnak a kóruspróbák.
– Az utóbbi néhány alkalommal már oldottabban ment a cigánydal – a dallamok összekötésére utalt.
Nem volt nagy kedvem beszélgetni, vártam, hogy a lányom felkeljen. Időnként lopva az órámra pillantottam.
– Felmegyek – mondtam fél kettőkor.
Nem láttam tisztán a lakásban, a kinti napfény még elvakított. Bekopogtam az ajtaján, majd beléptem. A testét a takaró, a fejét a párna takarta el.
Kitakartam az arcát, egy pillanatra rám nézett, mintha nem ismert volna meg.
– Karanténban vagyok, jól tudod, menj odébb – mondta. – A szobában eszem.
– Az asztal két végéhez ülünk, elég hosszú.
Feltolta magát ülő helyzetbe, az arca elkomorult.
Kiszellőztettem a szobát, miközben ő a konyhában szedett a tányérjára egy adag gnocchit. Amint végzett, visszament, és bezárkózott.
Éjjel, de inkább hajnal felé neszezés ébresztett fel az ágy túloldaláról. Amanda háttal felém kicsire gömbölyödött össze. Nem tudom, meddig néztem meglepetten, mozdulatlanul. Aztán sírva fakadt. Hang nélkül, csak zihált és szipogott. A tőlem telhető leggyengédebben átöleltem.
– Ne kérdezz semmit – mondta.
Utoljára engedett magához ilyen közel. Valamivel több mint egy éve.
Nyitókép forrása: Valuska Gábor
