Alig látszó, hétköznapi árulások követik egymást Nagy Gerzson regényében, mindennapi helyzetek, amelyekből mégsem lehet cserbenhagyás nélkül szabadulni. Ki hibáztathat egy fiút, aki nem tér vissza külföldről a beteg anyjához, és ki nem ért meg, de ki ment fel egy nőt, aki nem tudja a saját életét elkezdeni emiatt?
Ágota és Tom, Eszter és Jimmy Csepelről Torontón át Valparaísóig jutva próbálnak kitörni a belső elszigeteltségből, de többek között egy platinalemezekkel rögzített állkapocs és kivágott almafák jelzik, milyen reménytelen a vállalkozásuk. A magány természetrajza ez a regény. Annyira erős benne a hiány, hogy végül mégiscsak a szeretetről beszél, mondja a köteről Bendl Vera.
Nagy Gerzson: Meddig él egy anya (részlet)
Reggelente arra ébredek, hogy meghalt anyám. Óvatosan nyitom a szobája ajtaját, hallgatózom, lélegzik-e az állig felhúzott paplan alatt. Emelkedik, süllyed a mellkasa. Állok az ajtóban, nem merek mozdulni, nem merek belépni a szobába, félek, hogy anyám meghalt, de ugyanannyira félek attól, hogy életben van. Így kezdődik minden napom.
De mégsem így. A lemondással kezdődik.
Anyám lemondott az életéről, ki kell végre mondanom.
És ki kell mondanom, hogy anyám nem csak a saját életéről mond le. Mindenki más életéről. Anyámnak kellene kimondania. Kislányom, mondaná, a te életedről mondok le. Az öcsém nincs itthon, az ő életéről is. A szomszédoknak azt hazudjuk, az öcsém Torontóban dolgozik, de valójában másfél éve nem hallottunk róla. Összevesztünk, és már nem volt alkalmam kibékülni vele. Az öcsém nincs itthon, anyám most engem kénytelen szeretni.
Kislányom, mondaná anyám, de az utóbbi időben nem szólított így. Meddig mondják ezt az anyák a lányaiknak, meddig mondaná ezt nekem az anyám, jövőre már harmincöt éves leszek. Hogy szólított? Kopogtatott a szobám ajtaján, sóhajtozott, a száját összeszorította. Nem mondta, hogy kislányom, és nem akarta kimondani a nevemet.
Az öcsém 1998 nyarán, fél évvel apám halála után Torontóba költözött. Akkor kezdtem naplóbejegyzéseket írni egy franciakockás füzetbe. Miután az öcsém 2001 karácsonyán eltűnt, félretettem a naplót, sokáig az íróasztalon hevert, a fiókban, a javításra váró iskolai dolgozatok között, pakolgattam egyik helyről a másikra. Nem volt erőm a naplóba belelapozni addig, amíg el nem döntöttem, hogy megírom az öcsém történetét. Megértettem, hogy nincs más választásom, különben az öcsém örökre elveszett. Anyám talán tudja, hol van, de nem hajlandó elárulni. Kénytelen vagyok azt hinni, hogy elhagyta Torontót, kénytelen vagyok elküldeni az öcsémet Dél-Amerikába, ahová régóta vágyott, hogy
rátaláljon egy életre, amely szabaddá teszi, a saját életére.
Írni kezdtem, de hamar beláttam, hogy ez a történet önmagában kevés. Képtelenség kizárólag a fikcióra támaszkodni. És nemcsak kevés, de csalás is, a hiány sokszorosítása. Ezért volt szükségem a naplóra.
Összeszedtem minden erőmet, és kinyitottam a füzetet. Ha nem ismerném fel a saját kézírásomat, kételkednék abban, hogy a bejegyzéseket valóban én írtam. Mintha az eltelt idő alatt más emberré váltam volna, más bőrével tapintanám a papírlapot, más szemével látnék. Kávét főztem, de csak a pulzusom lett szaporább. Sokáig ültem a ziláltan dőlő, apró betűkkel teleírt lapok előtt. Aztán egy ponton kitisztult a fejem, és élesen emlékezni kezdtem. Egészen addig hiába olvastam a szöveget, csak annyit értettem, hogy kevés benne a szeretet.
Az öcsém, mielőtt Dél-Amerikába indult, kopaszra vágatta a haját. Tízéves kora óta nem volt rövid, észrevette, hogy a forgónál ritkul. A koponyája tetején. Kipróbálja, milyen. Nem a haját vágják kopaszra, gondolta, a haját lenyírják, a fej kopasz. Megállt a piros lámpánál a Yonge streeten, tenyerét végighúzta a fején, sercegett a szőr. Ez nem kopasz. A lámpa zöldre váltott, visszafordult, szól a fodrásznak, hogy csinálja meg rendesen. Nézte magát a kirakatüvegben, közel hajolt, hunyorgott, a női próbababa feje teljesen sima, ez volna a minta. Mondja a fodrásznak, hogy a próbababa feje a minta? Hogy van ez angolul. Reménytelen, a fodrász azt fogja felelni, sima. A Yonge streeten hideg szél fújt, Torontóban április a szelek hónapja, feltette a sapkát. A munkásszállón zuhanyzás után végigment a fején borotvával. A koponya teteje meglepően lapos, azt képzelte, ívesebb, a homlok vonala szinte derékszöget zár be a fejtető síkjával.
Letörölte a párát a tükörről. Nem marad itt tovább. Elege lett az ablakmosásból. Nem tudja, miért lett elege, miért épp most, három és fél év után. Élvezte, hogy az utca és az ég között az ujjnyi vastag köteleken lóghat, és beleshet az irodákba. Nem lesett be, az ablaküvegen tükröződő várost nézte inkább, a déli oldalon az Ontario-tavat. Amikor apám négy éve meghalt, az öcsém úgy érezte, menekülni kell a házból, ahol felnőtt, minél messzebbre, menekülnie kell anyám fojtogató szeretete elől.
Könnyen megszokta a munkát, nem volt tériszonya. Azt képzelte, indián a Sziklás-hegységből, a szakadék peremén hasal. Nem járt a Sziklás-hegységben, és kevés indiánnal találkozott. Torontóban a lengyelek és a magyarok az indiánok. Honvágya volt, ezt bevallotta magának, már korábban is, de ez a honvágy elviselhető volt, évente kétszer hazautazott, nyáron és karácsonykor, nem a honvágy miatt döntött úgy, hogy elhagyja Torontót.
Fel akart szívódni, végérvényesen és nyom nélkül eltűnni az életünkből.
Vett egy repülőjegyet Limába. Régi álma volt Dél-Amerika, az inka ösvény, nekem is régi álmom. Az öcsém nem készített útitervet, úgy számolta, a pénze legalább három hónapig kitart, addig biztosan talál munkát. Az alpinista keresetéből havi háromszáz dollárt hazaküldött, és vett egy faházat magának Kamaraerdőn. Anyám szerint jó befektetés, fel kell újítani, kicserélni a tetőt, de az öcsémet akkor már nem izgatta a ház sorsa. A barátját akarta megtalálni.
Olvasta az útikönyvekben, hogy Dél-Amerika veszélyes. Sztrájkok, rablás, tüntetések, ételmérgezés. Az öcsém nem a veszélytől félt, nem a testi épségét féltette, az élmények súlyától tartott, amit magányosan kell cipelnie. A legjobb barátját tizenhat éves kora óta nem látta, én írtam meg neki, hogy Valparaísóban talán rátalálhat. Nem számolt az esélyekkel, a szinte biztos kudarc lehetőségével. A legkisebb esély az egyetlen esélye volt. Valparaísóban nagyon egészségtelen a tél. A levegő fülledt, büdös és párás, az ég, mint egy hályogos szem, ónszínű mozdulatlansággal borong a város felett.
Kívülről tudta ezt a bekezdést a Rejtő-könyvből.
Magával vitte Kanadába, a vékony papírborító szétszakadt. Ha augusztus végéig Valparaísóba ér, a saját bőrén érezheti a telet.
Limában nem jött meg a csomagja. Csővázas hátizsák, zöld és lila, ruhákkal teletömve. Egy kövér férfi és három nő állt a repülőtér Baggage Claim feliratú pultjánál, a férfi idegesen rázta az öklét, a pultra hajolt, hadart, az öcsém nem értette. A férfi takarásában alacsony, fekete hajú lány, arca sima, a plafont nézi, mintha volna ott valami a vastraverzek között. Mandulavágású szem, ázsiai, talán japán. Hosszú ujjú fehér póló, farmersort, szürke harisnya, túracipő. Felkészült utazó. A tető alatt verebek repdestek gerendáról gerendára.
Az öcsém visszanézett, a lány ott állt közvetlenül előtte. A mellkasáig ér. Are you lost, kérdezte a lány határozott, tiszta hangon. Nem, én nem, vagyis igen, a csomagom nem jött meg, az öcsém a kövér férfira mutatott, nem csak az enyém, talán Torontóban maradt. Diktáld be a neved, a címed, és tűnjünk innen, mondta a lány. Utasításnak hangzott, az öcsémben fel sem merült az ellenállás lehetősége, a kövér férfi és a nők közé furakodott, bediktálta a címét, a nevét, leskiccelte a hátizsák formáját a nyomtatvány alsó négyzetébe. Nem sikerült túl jól, zsiráfnak is nézhették, a legalsó rubrikába nagy betűkkel beírta, hogy 500 dollár. Kanadai. Körülbelül ennyit érhet a csomagja. A fontosabb dolgokat a ruha alá csatolható erszényben őrizte, az útlevelét, a pénzt, a bankkártyákat. A leveleim, amiket magával vitt, a hátizsákban maradtak. Te már kitöltötted a lapokat, kérdezte. A lány nem felelt, elindult a kijárat felé, bakancsa talpa csattogott a kövön. Az öcsém a taxiknál érte utol. Akira vagyok, mondta a lány. Ha együtt megyünk, olcsóbb. Az öcsém is bemutatkozott, call me Tom. Tizennégy éves kora óta így szólították a barátai.
A levegő meleg volt, fülledt, a homloka azonnal izzadni kezdett.
Akira spanyolul beszélt a sofőrhöz, aztán Tom felé fordult. Where are you from, kérdezte. Hungary. Igen, sejtettem, hogy nem kanadai vagy. Tom az alacsony, tető nélküli házakat nézte a taxi ablakából. Furcsa lány, gondolta. Beül egy idegen mellé. Meddig mész le, kérdezte. Két hetem van, hogy Santiagóba érjek, onnan repülök vissza Torontóba. Ha több időm volna, Patagóniába is. De a Machu Picchu fontosabb. És te? Amíg a pénzem tart. Akira bólintott. Különös név, gondolta Tom, biztos, hogy japán, ismerős valahonnan. Akela A dzsungel könyvéből.
Nyitókép: Ladjánszki Máté
