Az emberi méltóságról szólnak a Most múlik novellái

Az emberi méltóságról szólnak a Most múlik novellái

Harminc magyar szerző szövegei olvashatók az emberi méltóságról a Most múlik című válogatáskötetben. Most olvassátok el Tóth Krisztina és Szív Ernő írását!

Könyves Magazin | 2021. november 02. |
Ez a szerző(k) helye
Ez a cím helye
Ez a leírás helye
-

30 év, 30 szerző. A Magyar Hospice Alapítvány 30 éve segíti komplex ellátással a már nem gyógyítható daganatos betegeket és családjaikat. Az alapítvány 30. születésnapja alkalmából pedig 30 magyar író, költő segíti a Magyar Hospice Alapítványt szavaival, amelyek révén a társadalom lehető legszélesebb rétege tudhatja meg, hogy a korszerű fájdalomcsillapítással, tüneti terápiával és lelki támogatással az élet utolsó percéig mód van az elérhető legjobb életminőség fenntartására és az emberi méltóság megőrzésére.

A Most múlik című válogatáskötet a magyar irodalom kiemelkedő szerzőinek alkotásait gyűjti egybe, a szövegek összekötő eleme az emberi méltóság, és persze a szerzők érzékenysége egy kiemelkedően fontos és mindannyiunkat érintő társadalmi kérdést illetően. A könyvet az őszi Margón mutatták be, ahol Nyáry Luca az emberi méltóság és halál témájában egyebek között elmondta, hogy szerinte társadalmilag próbáljuk távolítani a halált, és nem vesszük észre, hogy ezzel gyakran a méltóságot vesszük el belőle. A teljes beszámolót ITT tudjátok elolvasni:

A halál előtti élet méltóságáért fogott össze 30 magyar író
A halál előtti élet méltóságáért fogott össze 30 magyar író

Miért olyan nehéz összeegyeztetni ma, itthon a halált az emberi méltósággal? Mit takar pontosan a hospice szolgáltatás, ki férhet hozzá és mennyiért? Lehet-e arról beszélni, hogyan akarunk meghalni? A Magyar Hospice Alapítvány 30 éves lett, ennek alkalmából Most múlik címmel antológiát jelentetett meg az Open Books kiadóval, amiben 30 magyar szerző szövegei olvashatók az emberi méltóságról. A Margón Hevesi Judit, a kötet szerkesztője kérdezte Dr. Muszbek Katalin pszichiátert, a Magyar Hospice Alapítvány igazgatóját, Karafiáth Orsolyát, Nádasdy Ádámot és Nyáry Lucát.

Fotók: Posztós János

Tovább olvasok

A kötet szerzői között van Tóth Krisztina és Szív Ernő is, most olvassátok el a kötetben megjelent írásaikat!

Tóth Krisztina: Visszajönnek a gólyák

Az ingatlanos óvatosan a nőre pillantott, úgy, hogy az ne vegye észre. Nagyon sápadtnak találta, mintha hosszú betegségből lábadozott volna. Már hetek óta levelezett vele, és több lakást is ajánlott neki, de a nő mindre azt mondta, hogy nem kéri. Közben az is kiderült, hogy az első kerületben lakik. Nem volt világos, hogy akkor a keresésnél miért zárja ki éppen azt a kerületet, ahol addig élt, sőt az összes többi szomszédos részt is.

Az ingatlanos magában arra a következtetésre jutott, hogy a nő bizonyára válik. Amikor tönkremegy az emberek házassága, akkor többnyire új helyen akarják folytatni az életüket, lehetőleg minél távolabb korábbi otthonuktól. Sokan vidékre költöznek, vagy családi házból újra lakásba, és

kétségbeesetten igyekeznek átrajzolni addigi életük körvonalait.

Éppen ilyesmiken töprengett a férfi, amikor megszólalt a nő mobilja. Éppen elhagyták a Budapest táblát, és a nő mondta is a telefonban, hogy most érnek ki Budapestről. Azt ígérte a mobilból kihallatszó férfihangnak, hogy rögtön felhívja, amint végzett. Kedvesen, szeretettel beszélt, és többször is elmondta, hogy négy előtt mindenképpen hazaér.

A férjem hívott, mondta magyarázatképpen, amikor letette.

Az ingatlanos a rövid beszélgetésből rájött, hogy a nő mégsem válik. Ha válna, biztosan nem így társalogna a férjével. Megint oldalra pillantott, és a tavaszi kabáton keresztül igyekezett felmérni, hogy a nő vajon nem terhes-e. Amikor felvette a hirdetést, megkérdezte ugyan, hogy szeretnének-e kertkapcsolatot, meg hogy legyen-e óvoda, iskola a közelben, vagyis feltett minden olyan, szokásos kérdést, amit a családi otthont keresőknek szokott, de a nő mindenre azt válaszolta, hogy mindegy. Ebből ő arra következtetett, hogy a harmincas nőnek ezek szerint még nincs gyereke, és most oldalra pillantva azt leste, hogy vajon domborodik-e a hasa.

Nem domborodott. A fiatal nő szinte áttetszően vékony volt. Ha mégis gyermeket várt, akkor nagyon az elején lehetett a terhességnek, mert semmi sem látszott rajta.

Megérkeztek a zöldövezeti utcába, az ingatlanos leparkolt. Betelefonált a tulajnak, aki már jött is lefelé a kerti úton. Két barátságos kutya futott mellette. Körbeugrálták az érkezőket, de a nő rájuk se pillantott. Bementek, a tulajdonos felvezette őket egy lépcsőn, és megálltak a bejárati ajtó előtt.

Az előtérbe lépve a nő lehajolt, hogy lehúzza a csizmáját. A tulaj intett, hogy nem fontos, az ingatlanos pedig előhúzott az oldaltáskájából egy zacskót. Kikotort belőle néhány műanyag tasakot, olyasféléket, mint amilyeneket a szállodákban adnak a nőknek a hajukra, zuhanyozáshoz. Kettőt felhúzott a saját cipőjére, a többit a nőnek nyújtotta:

Lábzsák. Nem kell levenni a csizmát, húzza csak rá így.

A nő hirtelen halottfehérre változott, és leereszkedett az előtér ülőkéjére. Ott ült vértelen arccal, és meg se mozdult.

Rosszul van? − kérdezte ijedten a tulajdonos, aki vele egykorú lehetett.

Ne haragudjanak, én ezt nem veszem fel. Szeretnék hazamenni.

A két férfi zavartan nézett össze. Először az ingatlanos szólalt meg. Ha már idáig eljöttek, mondta a nőnek, legalább nézzen kicsit körbe, nagyon szép ez a ház.

A tulajdonos közben hozott egy pohár vizet, és biztosította a nőt, hogy nyugodtan bejöhet csizmában is. A fiatalasszony még mindig a kezében tartotta a lábzsákot. Morzsolgatta, ránézett, aztán sírástól elcsukló hangon elismételte:

Én ezt nem veszem fel.

Az ingatlanoson átfutott a gondolat, hogy ez a szelíd asszony talán őrült, csak eddig nem vette észre, a tulajdonos viszont hirtelen mintha megértett volna valamit: óvatosan kivette a nő kezéből a lábzsákot. Felállította, mint valami súlyos beteget, és betámogatta a szobába. A tágas nappali úszott a fényben, a hatalmasra nőtt szobanövények olyan hangulatot teremtettek, mint valami trópusi pálmaházban.

A nő ránézett a tulajdonosra, és látva annak együttérző, nyitott arcát, hirtelen folytatta, amibe az előbb belefogott:

Én ilyet többet nem veszek fel. Ebben kellett hozzá mindig bemenni, steril szobában volt. Teljesen be kellett öltöznünk, még a játékait is fertőtlenítették. Nagyon vigyáztunk, mindig bemosakodtunk. Azt ígérték, meg fogják gyógyítani. Miért nem gyógyították meg?!, nézett kérdőn a két férfira, mintha tőlük várná a választ.

Nem tudom, hajtotta le a fejét a tulajdonos. Néha van olyan, hogy nem tudják. De biztos mindent megtettek.

A nő bólogatott, aztán lassan, óvatosan felemelte a tekintetét. Körbenézett, mint aki álomból ébred.

Milyen messze vagyunk most Budapesttől?

Nem vagyunk messze, felelt a tulajdonos.

De azért kijöttünk a városból, tette hozzá az ingatlanos.

Az jó, válaszolt a nő mindkettőjüknek. Milyen hónap van most?

Április.

Április. Akkor már visszajönnek a gólyák, felelte, és végre felállt.

 

Fügefa

Nyár végi, megbarnult fügék

aszalódnak a levelek közt.

Darázsraj dong a sárga fűben:

húsától minden hulltat megfoszt.

 

Kádból kilépő öregember

lecsüngő, felpuhult heréje.

Támaszt keres a karok ága,

hadonászik a szeles égbe.

 

Meztelen, kérges öregasszony

gondol vissza a kisgyerekre.

Emlékszik még a fa, tejet sír

tőle meggyötört bőrű melle.

 

Járják az új lakók a kertet,

felhasadt gyümölcsökre lépnek,

meddő reményeik tapossák,

mert minden füge petefészek.

 

Ezt a fát biztosan kivágják.

Amint hideg lesz, jön kertész.

Érkezik felásni a kertet,

megáll középen, újra szétnéz,

 

és vállat von a fügefára.

Nem lesz már egy levél se rajta,

mi szemérmesen a jövendőt

az emberpáron eltakarja.

Haikuk

Árnyék a test már

parton levetve, távol

fürdik a lélek.

       .

Őszi levélen

sodródó, messzi mondat,

szélfordításban.

       .

Kenyér a vízben:

csillagraj úszik ázó

hold karéjára.

        .

Orromban emlék:

csonkolt akácok állnak

őrt illatoknak.

 

Múltbeli tablón

majdani arcok: kancsal,

távoli rímek.

        .

Sárguló képek

pöndörödnek dobozban,

levedlett évek.

        .

Álomhatáron

újabb álomba érek,

tévútlevéllel.

Szív Ernő: Egy toll halálára

Tegnap kifogyott a tollam.

Nyugodtan meg lehet kérdezni, most ez nagy dolog? Egyáltalán nem. A csudába, mégis az. Mert mint amikor egy ember hal meg, kicsivel nehezebb lesz egy fűzfa lombja. Egy piros toll volt különben, főleg javításokra használtam. Ebből persze máris tudni lehet, hogy az utóbbi időkben sokat javítottam és korrigáltam. Szerettem ezt a tollat. Szerettem a fajtáját. Jól kitalálták a tollföltalálók. Barátságos volt az ujjakkal, a tenyérrel és a csuklóval. A papírral is jóban volt, jóllehet olykor meglehetősen szigorú dolgokat kanyarított le a hegyével. Meg kihúzott. Átírt. Újrafogalmazott. Egy ilyen tollnak ez a dolga. Ez a toll nem középen, úgymond, a centrumban volt otthon, hanem a széleken. A margó volt az ő igazi otthona, munkahelye. A határvidék.

Az a vékony, napsütötte sáv, ami után a rettenetes, csodálatos élet kezdődik.

Néha a lap középre is írhatott, és ilyenkor büszke volt, hogy az az aláhúzás, az a kihúzás, az az új szó milyen fontos tett. Néha azt gondolta, valójában rajta múlik minden. Ha ő nem javít, ha nem korrigál, akkor az az írás nem lesz remekmű. Tucatregény, átlagos novella marad. Vagy még az se. Olyan tárca marad, ami egyetlen szívet sem kólint félre. Ám jön ő, ez a kis, piros toll, és a néhány új szóval és átírt mondattal a talpára állítja, kibontja, befényesíti a művet. Azt a tárcát, azt a novellát. Salieriből Mozart, vidéki plébánosból püspök, útszéli sárlányból parfümös kurtizán lesz. Az ő sorai soha nem tudtak elvegyülni, átlagosak lenni. Egy piros tollnak ilyesmi nem jár. Az ő dolgait mindig jobban látták, és amilyen nagyszerű érzés lehetett ez, olyan átkozottul nehéz is volt. Ő nem aludhatott, nincs szendergés, őr vagy, akit soha nem váltanak le. De az is igaz, már nem nagyon tudom, mi mindent írtam vele. Az utolsó munkájára emlékszem. Jó vastag könyv volt, hat évig készült, ennek a hat évnek a korrektúráját javítgattam. S ahogy ezt mind elgondoltam, eszembe jutott, hogy milyen régen fogyott ki nekem tollam. Sok tollat veszek, nem is nagyon vigyázok rájuk. Sajnos. Sokan vannak. Táskában, nadrágban, zakózsebben, polcon, még a kanalak között is megfordulnak. Sok toll, ilyen és olyan, mindenféle színű. Elhagyom őket, elajándékozom, feledem visszakérni, ellopják, mindegy. De ez! Nézem a tollat, az én halott, kicsi tollamat, aki, míg élt, pirossal vérezte be a papírt. Nincs többé. Neki nincsen föltámadás, nem lehet újratölteni. Nekem fogyott ki. Értem. Miattam. És most gondolkodom, hova lehet eltemetni.

Egy ilyen tárcába talán. Ebbe.

Amit ez a kis toll már soha nem javíthat ki.

Hazaszeretet

Utcán voltam. Jöttem, mentem. Nézelődtem. Aztán láttam egy vak embert, akit egy másik vezetett. Máris rosszul mondom. A vakvezető, vagyis a társ, a barát, vagy minek nevezzem, annyira ittas volt, hogy inkább az vezette őt, aki nem látott virágzó hársfákat, fölrúzsozott nőket, az őrjöngő szépségű naplementét.

Az jutott az eszembe, hogy a hazaszeretet is olyan, mint a férfiak nadrágja.

Sokféle van belőle, kantáros, bokafixes, élére vasalt, rövid vagy húzentrógeres, bőrszíjas. Vagy mint a női szoknya, és lehet fodros, rakott, mini, viktoriánus.

Az emberek nem ugyanúgy szeretik a hazájukat, ez normális.

Az egyik kiabálva, a másik csöndesen. Az egyik elmélkedve, a másik kinyilatkoztatva. Melyik tüntetve, a másik az íróasztal mellett. A dombokat szereti benne, a másik napszítta torzsás síkot. Az egyik dunás, a másik tiszás, és van balatonos is. De szeretik, hát persze, szeretik a hazát, mert mindannyian hazafiak. A haza meg csak ámul, mennyi mindent akarnak tőle. Mennyi feladata van, te atyaúristen!

Hahó, hahó, magyarok Istene, hahó!

A haza bonyolult képződmény, mint a személyes élet. A szerelem. A barátság. Mint a gyerek fölnevelése. A hazát akármelyik polgára úgy járatja bölcsődébe, óvodába, iskolába, egyetemre, munkahelyre, mint a gyerekét. Jár a baba. Aztán pelenkázni kell. Írás és olvasás. Meg kell tanítani udvarolni, ölelni. Szülni. Gólt rúgni. Osztani, szorozni. A számítógép használatára. Pfú, okostelefon! A hazát meg kell tanítani gyászolni és emlékezni. Sokszor kifejezetten undok tud lenni. Hányan tudnának mesélni arról, hogy elárulta őket, ha túlélték volna az árulást.

A hazaszeretetben az is érdekes, hogy nem mindegyik jó a hazának. A nagy, harsogó hazaszeretetben sokkal kevesebb hely van, mint a kicsiben, a csöndesben, az alázatosban.

Mindez arról jutott az eszembe, hogy a vak ember és a társa éppen betértek egy kocsmába. És, ha hiszik, ha nem, a vakvezető mindenáron le akarta itatni a világtalant.

Egy kavics balladája

Nem így képzeltem. De nem akarok panaszkodni, mert amíg jó volt, addig igenis jó volt. Kezdem onnan, hogy hegy voltam. Tekintélyes. Hatalmas és cikcakkos. Fenséges.

Olyan hegy voltam, hogy a keselyű megszédült a hósipkám fölött, és meg nem tudtam számolni, hány lavinát, görgeteget és csuszamlást okoztam. A repülők és a léghajók tiszteltek. Még emlékeztem a zeppelinekre. Embereket is öltem, nem tagadom. Az egyik a szakadékomba esett, a nyakát törte, a másik megfagyott egy téli viharban, olyik meg beszorult két kő közé, és nem is találtak rá soha. Tiszteltek a lilán vonuló felhőcsordák, a végtelen, bamba esők, a csípős hóviharok, amiknek a fehér vásznait visító szélboszorkányok aggatták magukra januári bálokon. A villámok előre kérdezték, merre csapkodjanak, ha nem bírtak a természetükkel. A szél csak akkor ébredt, ha engedtem neki. Éltek rajtam mindenféle növények, állatok és szökellő kecskék. Farkasok, rókák is, persze. Hiúzok. Aztán ennek vége lett. Nem is tudom, mikor történt.

Egy roppanás volt csupán.

Azt éreztem, hogy én, a hegy elválok attól, ami vagyok. Milyen furcsa dolog. Egy hegy, ami már nem hegy. Elgurultam. Dörögtem. Már nem hegy voltam. Csak egy nagy szikla voltam, de, mondjuk, az se volt olyan rossz. Néha gyerekek álltak rám, toporogtak, kiáltoztak. Fű nőtt az oldalamból, mint valami zöld szakáll. Lett rajtam mohaborosta. Volt néhány fészkem, rágcsálóknak, ilyen kis fürge, gyáva állatoknak, a nyulaknak odúm is akadt. Gyíkok sütkéreztek rajtam. Néha vert az eső ostora, nyakig temetett a hó. Sokat néztem a fenyőket, akik egykor féltek tőlem. Aztán ennek is vége lett. Talán vihar volt vagy valami nagy szárazság, olyan hőség, ami a kígyókat is rettenti, nem is tudom, de megint történt valami. Ja, igen. Megint reccsenés történt. Kicsi, de halálos. Azt éreztem, hogy már szikla se vagyok, és nem is magasodok, csak dörgök, csak pattogok. Gurulok. Ütődök és karcolódok. Jaj, akkora lettem, hogy egy gyerek tenyerébe is elfértem. És tényleg elfértem, mert az egyik nap, ahogy hevertem a földön, és nem láttam a bólogató fűszálaktól, és már halálra idegesítettek a zümmögő bogarak meg a csillapíthatatlan étvágyú férgek, a giliszták és a lárvák, fölemelt valaki. Úgy értem, valami. Egy kicsi tenyér volt. Egy kicsi, izzadt, maszatos tenyér. És elvitt engem. Elvitt a hegytől, ami valaha voltam. Azt hiszem, az otthonába vitt. És rátett az asztalára, sok, hegyes rudacska mellé. Meg fehér papírmezők mellé. És most úgy élek, hogy néha fölvesz onnan. Akkor egy kicsi száj, persze a tenyér gazdájának a szája mesél. Hogy miről mesél? A hegyekről. Nekem. Elmeséli nekem, milyenek a hegyek, hogy fakadnak belőlük patakok, simogatja őket szél és hóesés. Hunyorog rájuk a Nap, hogy siklik végig a hátukon a Hold sárga fénye

És ha vége a mesének, szépen visszatesz a többi árva kődarab mellé.

A nyitókép az őszi margós bemutatón készült, fotó: Posztós János.

Hírlevél feliratkozás
Kapcsolódó cikkek
...
Nagy

A halál előtti élet méltóságáért fogott össze 30 magyar író

A Magyar Hospice Alapítvány 30 éves lett, ennek alkalmából Most múlik címmel antológiát jelentetett meg az Open Books kiadóval, amiben 30 magyar szerző szövegei olvashatók az emberi méltóságról. 

...
Szívünk rajta

Ezekkel a könyvekkel beszélgess a legkisebbekkel az elmúlásról!

A halottak napja közeledtével sok szülőben felmerülhet, hogyan beszéljen a gyerekével az elmúlásról, egy könyv pedig mindig fontos segítő lehet abban, hogy elindítson egy párbeszédet. A Szívünk rajta program zsűrije az évek során több olyan kötetet kiválasztott, amelyeket hasonló esetben bátran elő lehet venni, ezek közül mutatunk be most hármat.

...
Beleolvasó

Anne Sexton kertelés nélkül teszi fel élet és halál legalapvetőbb kérdéseit

Anne Sexton Pulitzer-díjjal elismert Élj vagy halj meg című kötete a vallomásos költészet egyik klasszikusa, magyar fordítása hiánypótló. Mutatunk három verset a kötetből!

...

Hallgass bele Nemes Nagy Ágnes, Lengyel Balázs, Polcz Alaine és Mészöly Miklós levelezésébe!

...

Öreg banda, kiégés és Rómeó + Júlia [10 perc Könyves]

...

Tompa Andrea hóhérokról, Kolozsvárról, az íróvá válásról és az első regényéről

...

A hospice a halál előtti életről szól

Hírek
...
Írd meg Európát!

Írd meg Európát, és nyerj egy Kindle-t tele könyvekkel!

...
Kritika

Nem az életkorunk, hanem a stigmatizáció ellen kellene küzdenünk

...
Hírek

Csányi Vilmos: A vírus jó példa arra, milyenek a hiedelmek

...
Hírek

Pilinszky-verset dolgozott fel a Meg Egy Cukorka

...
Hírek

Az izlandiak még mindig sokat olvasnak, de a statisztikát a nők húzzák fel

...
Nagy

Austen hősnőjének pusztán szórakozás, ami másnak az élet maga [Az Austen-projekt]

...
Hírek

Lomb Kató játéknak, megfejtendő keresztrejtvénynek tekintette a nyelvet

...
Gyerekirodalom

Zalán Tibor a Mesemúzeum új kulcsőre

...
Hírek

A Tandori Dezső és Ágnes hagyaték az Apor Vilmos Katolikus Főiskolára került

...
Szórakozás

Frank, az óriásnyúl 20 éve szólította meg Donnie Darkót

Nyulak, könyvek, harcos kertvárosi anyukák, időutazás és Kiwi! - ez volt a Donnie Darko, ami egyszerre lett generációs kultfilm és szürreális kertvárosi pszichothriller.

Szerzőink

...
Forgách Kinga

„Nem annyira magamat – a létezést kell kihallgatnom” [Pilinszky 100]

...
Babarczy Eszter

Babarczy Eszter: Egy hűtőberendezés (150.000 Ft)

...
Ruff Orsolya

„Olyan vagyok, mint egy függő, az írás az ajzószerem”