Garaczi László új regénye a karantén idején játszódik Magyarországon, a történet három sűrű napot fog át. A harmincas éveiben járó rendszergazda Brúnó és a tanár Hajni a világjárvány közegében próbálják feldolgozni szakításukat. Két nézőpontból számolnak be a részben összekapcsolódó, részben párhuzamos, egymásra rímelő vagy éppen egymást ellenpontozó történésekről. A maszkviselés, az online munka, a távolságtartás, az elnéptelenedett város, a bezártság és annak következményei - mindezek a motívumok túlmutatnak a konkrét járványhelyzeten. A karantén nem háttérként, hanem a társadalmi elszigeteltség metaforájaként jelenik meg. A harmadik szólamban Sybille, a német ökofeminista politológus a disztópiaként elképzelt jövő "csúnya, új világának" költői-filozofikus képeit adja. A Weszteg nem csupán a lenyúzott személyiségek groteszk társadalmi tablója vagy az elmúlt éveinket alapvetően felforgató járvány ironikus krónikája, hanem melankolikusan pulzáló dezillúziós szerelmi regény.
Garaczi László: Weszteg (részlet)
Brúnó
A buszsofőr rám szól, hogy vegyek maszkot. Az emberek hangosan, de meglepő választékossággal beszélnek. Hajlékony mondatok és intenzív nyálpermetkibocsátás. Megtenné, uram, hogy fölveszi a maszkját, köszönöm.
Megyek hátra, néz egy lány. Egyértelmű szemkontaktus, szabályosan stíröl, ez apám szava. Arc nélkül rám tapadó tekintet,
védi az anonim láthatatlanság.
Fintorog a maszk alatt vagy kiölti a nyelvét. Nem hallom, mit suttog, mert nem suttog semmit. Néz, aztán már nem. Rángatózik egy ideg az arcomban, szaggat a szimuláció. Háborúban a nők az arcukat bekormozzák, hogy elriasszák a katonákat.
Szelíd erővel süt a nap, lezártak mindent, elmarad a kávézós kitérő. Néma derengés, akváriumi hangulat, műtermi mozdulatlanság, mint újév reggelén. Lopakodó kukáskocsi, bedeszkázott kirakatok. Láthatóvá válnak az igénytelenség és pusztulás valós arányai. Nem én éltem itt, nem én jártam a boltba, a kávézóba, nem én ettem az utcán, nem én taxiztam, most sem vagyok jelen, a Cult of Luna Salvation című lemezét hallgatom. Szemetet söpör a szél a rozsdás sínen. Viber-üzenet Hajnitól, megérkezett Sopronba. Leveszem a maszkot, gyorsgyaloglásra váltok. A ritmikus mozgástól feláll a farkam, visszatuszkolom az alsógatyámba. Közömbös látványelemekre összpontosítok, földből kipúposodó fényes gyökérhát, vadkacsa szárnya alá dugott csőrrel, a természet megnyugtat, mert nincs véleménye.
A telegraffitizett kerítés fölött ilyen volt, ilyen lesz óriásplakát, szemben a ligetvédők beroskadt sátrai. Elsuhan egy lány elektromos rolleren, kilégzését mérgező fátyolként húzza maga után.
Átépítik a parkot, hogy ne legyen szomorú és kiszámíthatatlan. Lebetonozzák, wifiernyőt vonnak fölé. Száz éve itt bulizik a csőcselék, sör, virsli, szociáldemokrácia, biofű. Két fiú érintésmentesen fogócskázik, egymás árnyékát kell letaposni. Egész közel merészkedik egy fekete rigó, oldalra billent fejjel, kíváncsian méreget.
Pár hete még fehér botos vakok és a fürdőből kiszorult bérletesek napoztak a padokon. Anyukák gyerekkocsival, kocogók, gördeszkások, kerekesszékes mozgássérültek, sportbringások rikító mezben, nordic botos nyugdíjasok és fintorgó budai katasztrófaturisták. Egy hajléktalan fogat mosott a tóban, két rendőr a kijárási tilalom betartását ellenőrizte. Elszállt a fejük fölött egy frizbi, a colos elképzelte, ahogy megmutatja a másiknak, hogy a csuklómozdulat a lényeg, csavarintasz egyet, hogy jól megpördüljön, és akkor szépen ráfekszik a levegőre. Ma már csak kutyasétáltatók járnak ide. Kettőtől négyig a páratlan évben született férfiak jöhetnek a parkba,
egyszerűbb otthon maradni.
Megállok az üres dühöngő mellett, fanyar illat csavarja az orrom. Rohant felém az a hetedikes, technikai hiányosságait hajlamos volt durvasággal ellensúlyozni. Jobb helyzetből ugrottam fel, de vesztésre álltak, nem tűrhette, hogy elfejeljem a labdát. Feküdtem a földön, és szinte higgadtan állapítottam meg, hogy amit érzek, elviselhetetlen.
A szag az orromban, az íz a számban.
Fogamat összeszorítva vártam, hogy csökkenjen az intenzitás, el kell múlnia, így szól az általános emberi tapasztalat. Kibírom, nem sírok, mint apám a konyhaasztalon, mert elsodort az autó egy lányt a Podmaniczkyn. Megteszek egy fontos lépést, beavatás, próbatétel. Fáj, aztán már nem, egyre könnyebb lesz. Nem lett könnyebb.
A lángoló szaggatás felrántott a fák fölé. Amikor azt hittem, megőrülök, enyhülni kezdett. Elveszítette fókuszát, szemcséssé válva szétszivárgott a testemben. Rossz, de már nem kibírhatatlan. Bizsereg a fejbőröm, viszket a szájpadlásom, égnek a körmeim. Váratlanul mégis majdnem elsírtam magam.
Fél lábon elugráltam az ivókútig, a többiek folytatták a játékot nélkülem. A vádlimon lecsorgó vér eláztatta a zoknimat, lehámoztam a cipőt, a lábamat a hideg vízsugár alá tartottam.
Nyögdécseltem a kíntól és a gyönyörtől.
Arcomra is vizet lögyböltem.
Egy óra múlva a sürgősségin ültünk anyámmal, a lábamat egy székre támasztottam. Tompa zsibbadás. Dühös volt és kétségbeesett, sajnált és szidott, hogy
miért nem tudok magamra vigyázni.
