2022. február 24. Vlagyimir Putyin megkezdi Ukrajna átfogó invázióját. Mihail Zigar független orosz újságíró petíciót tesz közzé a Facebookon, amelyet több száz újságíró, majd további ezrek írnak alá. Ennek hatására Oroszországban törvényt hoznak a háborút kritizálók büntethetőségéről, és Zigarnak el kell hagynia a hazáját. Berlinben telepedik le, ahol újraolvassa azt a több száz interjút, amelyet az elmúlt tizennyolc évben Oroszországban és Ukrajnában készített, és amely feltárja, mi vezetett a háború kirobbanásáig.
Ezekből az interjúkból született meg a könyv. Zigar nem csupán a jelenről, hanem a múltról és mindazokról a történelmi mítoszokról is mesél, amelyekben a jelen orosz politikája gyökerezik és amelyekhez a saját legitimációját köti. Zigar részrehajlás nélkül tárja fel a történeti forrásokat, és követi nyomon az Orosz Birodalom eredetének és felemelkedésének történetét. A kötet annak krónikája, hogy Oroszország miként nyomta el Ukrajnát az elmúlt öt évszázad alatt, miképp próbált kinevelni egy hozzá lojális elitet, és arról, hogy végül mégsem tudta leigázni az ukrán társadalmat.
Mihail Zigar a Newsweek Russia és a Kommerszant lapoknak írt, és évekig haditudósítóként dolgozott, mielőtt megalapította Oroszország egyetlen független tévéjét, a Dozsgyot, amely egészen a betiltásáig, 2022. március 1-jéig megszólalási lehetőséget biztosított az ellenzéki hangoknak. Az újságíró 2014-ben elnyerte az International Press Freedom Awardot.
Mihail Zigar: Az Ukrajna lerohanásáig vezető út (részlet)
Fordította Bartók Imre
Bevezetés
Ez a könyv vallomás. Vétkes vagyok benne, hogy nem vettem észre már jóval korábban a jeleket. Én magam is felelős vagyok Oroszország Ukrajna ellen folytatott háborújáért. Akárcsak a kortársaim és az elődeink. Sajnálatos módon az orosz kultúra is hibás abban, hogy ez a borzalom megtörténhetett.
Számos orosz író és történész bűnös abban, hogy ez a háború kirobbanhatott. Az elmúlt háromszázötven évben az ő szavaik és gondolataik vetették el az orosz fasizmus magvait, és tették lehetővé annak felvirágzását, még akkor is, ha közülük most sokan maguk is elszörnyedve szemlélik munkájuk gyümölcsét. Nem fogtuk fel, miféle halálos veszedelem rejlik az Oroszország mint „hatalmas birodalom” eszméjében. (Természetesen minden „birodalom” gonosz, de a többi megítélését hagyjuk a történészekre.) Lebecsültük a tényt, hogy a „nagyorosz kultúra” évszázadokon át megvetette, elnyomta és pusztította a többi nemzetet és népcsoportot.
Cselekednünk kell, hogy az orosz kultúra a jövőben is fennmaradhasson. Azzal kell kezdenünk, hogy önvizsgálatot tartunk, és kimondjuk az igazságot a múltunkról és a jelenünkről.
Az orosz, az ukrán és egyáltalán, bármilyen történelem mítoszokból szövődik össze.
Sajnos a mi mítoszaink 2022-re a fasizmushoz vezettek. Itt az ideje leszámolni velük.
Ez a könyv mítoszokról és emberekről szól. Olyan emberekről, akik száz, kétszáz, háromszáz évvel ezelőtt éltek, és idővel mitikus figurákká váltak. Testi értelemben persze már meghaltak, majd a történészek lehántották róluk emberi tulajdonságaikat, gyengeségeiket, szenvedélyeiket, kételyeiket és valódi szándékaikat. „A történelem kérlelhetetlen logikájának” áldozataivá váltak.
Ez a könyv olyan kortársakról is szól, mint Volodimir Zelenszkij. Ő és még sokan mások nagyon is valóságosnak és ismerősnek tűnnek a számunkra, ennek ellenére idővel ők is halhatatlanná válnak, és a történelem legendás hőseinek soraiba emelkednek. A könyv másik főszereplője, Putyin, már életében túlvilági, egyetemes gonosszá változott – az alábbiakban igyekszem nyomon követni, hogy erre miként kerülhetett sor.
Ezt a könyvet tudatos elhatározásból modern nyelvezettel és jelen időben írtam meg, megpróbálva minél érthetőbben közvetíteni és tisztázni a történelmi fogalmakat, és igyekezve felhívni a figyelmet a jelenkori párhuzamokra, hogy az olvasó ne csak a felszínhez, de a mélyben rejlő szellemiséghez is közelebb kerülhessen.
Szeretném, ha ez a könyv egy évszázad múlva is érthető lenne az akkori olvasók számára, és bepillantást engedne nekik a mi gondolkodásunkba. Ennek érdekében minden szereplőt élő, hús-vér emberként, nem pedig elhagyatott szoborparkok lakóiként igyekeztem ábrázolni. Le akartam számolni a régi mítoszokkal, és nem kíméltem a tegnap bálványait, ahogyan az sem tartott vissza, hogy esetleg megsérthetem orosz honfitársaim érzéseit.
Ez a könyv nem teheti semmissé a múltat és a jelent, de talán megváltoztathatja a jövőt.
A nacionalista történetírás egyfajta betegség, amely számos népet megmérgez. Az orosz népnek még mindig van rá lehetősége, hogy megszabaduljon azoktól a mítoszoktól, amelyek megfertőzték a lelkét; az ukrán népnek pedig egyedül kell majd szembenéznie a sajátjaival.
2004-től kezdve újságíróként sokszor jártam Ukrajnában. Ebben az időszakban az összes ukrán elnökkel interjúztam, és rengeteg politikussal, üzletemberrel, riporterrel, illetve egyházi személlyel megismerkedtem. Számos eseménynek váltam tanújává testközelből: ott voltam Leonyid Kucsma és Vlagyimir Putyin 2003-as tárgyalásán, és ott voltam 2021-ben is, amikor Volodimir Zelenszkij felavatta a Babi Jar-i emlékművet, azon a helyen, ahol a nácik zsidók ezreivel végeztek.
Többször is hosszú időt töltöttem Kijevben és a környező régióban. Így például Bucsában, Nadia barátom házában írtam meg All the Kremlin’s Men (A Kreml összes embere) című könyvem nagy részét. Nadia ma már nem áll szóba velem: mivel orosz vagyok, „imperialistának” tart.
Az elmúlt évtizedekben politikai újságíróként dolgoztam Oroszországban, és igyekeztem feltárni a közéleti események mögött rejlő okokat és szándékokat. Kitartóan nyomon követtem az orosz vezetés egyfolytában változó Ukrajna-politikáját. Sokszor elborzasztott, amiről tudomást szereztem, ellenzéki újságíróként és szerzőként pedig sosem rejtettem véka alá a véleményemet.
2010-ben egyike voltam az egyetlen független oroszországi hírtelevízió, a Dozsgy (Eső) csatorna alapítóinak.
2014-ben a tévét az ukrajnai „méltóság forradalmának” hiteles és alapos közvetítése miatt lényegében bezáratták;
ekkor történt, hogy a korrupcióba és hatalmi visszaélésekbe belefáradt ukránok megdöntötték a kormányukat. Egy hónappal a Krím elfoglalása előtt a Kreml az összes orosz műholdas és kábelszolgáltatóját utasította, hogy tegyék elérhetetlenné a Dozsgy adását.
Élénken emlékszem rá, ahogy 2014. március 1-jén az orosz szenátorok felhatalmazták az elnököt „az orosz fegyveres erők országhatárokon kívül történő bevetésére” – vagyis zöld utat adtak az ukrajnai háborúnak. Azon a napon a csatorna főszerkesztőjeként levelet írtam a kollégáimnak, amelyben elmondtam, hogy a független Ukrajna melletti kiállásunk jeleként ettől kezdve mindig azt írjuk: „Ukrajnában”, még akkor is, ha ez idegenül cseng az orosz fülnek. Korábban az oroszok sok-sok éven át hagyományosan azt mondták, na Ukrainye („Ukrajnán”) ahelyett, hogy v Ukrainye („Ukrajnában”). Az ukránok ezt a megfogalmazást általában sértésnek veszik, mivel a „na” előtag használata mellett Ukrajna inkább tűnik térségnek, semmint valódi országnak. Hasonló megkülönböztetés az angol nyelvben is létezik, ahol az „Ukraine” (Ukrajna) szó felváltotta a „the Ukraine” (kb. „az Ukrán-térség”) kifejezést. 2014 márciusában mindenesetre napnál is világosabbá vált számomra, hogyha ezek a nyelvi nüanszok fontosak az ukránok számára, akkor nekünk is tekintettel kell lennünk rájuk.
2022. február 24-én, amikor Putyin megkezdte Ukrajna átfogó invázióját, írtam egy nyílt levelet, amelyet számos orosz író, filmrendező és újságíró is aláírt. Később több tízezer orosz állampolgár is csatlakozott az aláírókhoz. A levél szövege így szólt:
„Az oroszok Ukrajna ellen indított háborúja gyalázat.
A mi szégyenünk, de sajnálatos módon a gyerekeink és a még meg sem született orosz nemzedékek tagjai fogják viselni érte a felelősséget. Nem akarjuk, hogy a gyerekeink egy háborús agresszor országban éljenek, és nem akarjuk, hogy szégyenkezniük kelljen amiatt, hogy a hadseregünk megtámadott egy szomszédos, független államot. Oroszország minden polgárát felszólítjuk, hogy mondjanak határozott nemet erre a háborúra.
Nem hiszünk abban, hogy a független Ukrajna bármiféle fenyegetést jelentene Oroszországra vagy bármelyik másik államra.
Nem hiszünk Vlagyimir Putyin állításainak, miszerint az ukránok felett »nácik« uralkodnának, és ezért fel kell »szabadítani« őket.
Követeljük a háború befejezését.”
Ezt követően Németországba kellett menekülnöm. A Berlinben töltött első évem után átbogarásztam azokat az interjúkat, amelyeket az elmúlt tizennyolc évben Oroszországban és Ukrajnában készítettem, és beszélgettem az emberekkel, sok százzal. Ők pedig elmesélték, hogy mi juttatott bennünket oda, ahol most vagyunk. Ezekből a régi és új beszélgetésekből született meg ez a mű.
A kötet két részből áll: nem csupán a jelenről, hanem a múltról is szól – mindazokról a történelmi mítoszokról, amelyekben a jelen politikája gyökerezik, és amelyekhez saját legitimációját köti. Gondosan és részrehajlás nélkül tanulmányoztam a történeti forrásokat, és igyekeztem nyomon követni a brutális Orosz Birodalom eredetének és felemelkedésének történetét, amely a jelenkori háborúhoz vezetett. Ez a könyv semmiképp nem tesz kísérletet Ukrajna történelmének elbeszélésére. Inkább afféle „detektívtörténet, amelyet a bűnös szemszögéből mesélnek el”. Annak krónikája, hogy Oroszország miként nyomta el Ukrajnát az elmúlt öt évszázad során. Hogy miképp próbált a birodalom kinevelni egy hozzá lojális elitet, és hogy végül ennek ellenére sem tudta leigázni az ukrán társadalmat.
Ez a könyv a háborúhoz vezető hosszú útról mesél, valamint a bűnhődéshez vezető útról, amelyet még be kell járnunk.
Nadia, én nem vagyok imperialista. Azért írom ezeket a sorokat, hogy mások se legyenek azok.
Fotó: Nadya Alexandrova
