Egy férfit ismeretlen okok miatt visszatér hazájába, hogy szembenézzen azzal, hogy valójában már nem tartozik sehova. Hamar rádöbben, hogy a saját életében is idegen, hiszen a két ország közül egyikkel sem tud azonosulni, a ruha, amit hord, de a pénze és az iratai is olyan hamis identitásba burkolják, amitől percek alatt meg tud szabadulni. A szabadság és idegenség váltakozása pedig rádöbbenti arra, hogy teljesen üres és érdektelen az élete.
Maya Binyam első regénye egy kafkai utazás az emlékezés, identitás és idegenség párhuzamaiban, ahol sosem lehetünk biztosak abban, hogy a narrátor a teljes igazságot mondja nekünk. A helyenként abszurd és szürreális történet viszont egy komoly problémát és szívszorító történetet tár elénk: a múltat sem újraéleszteni, sem letagadni nem lehet, csak cipeli magával az ember, míg bele nem fárad.
"Binyam bravúrosan játszik az idegenség tapasztalatával, az emigráció, az otthon és a család kérdéseivel, és érzékien egyensúlyozik a naivitás és a kiábrándultság között. Ebben a regényben megvan minden, ami kell egy leendő klasszikushoz és egy tabudöntögető új hanghoz" - írtuk a hét könyve kritikánkban az Akasztófáról.
Maya Binyam: Akasztófa (részlet)
Ford.: Bartók Imre
Úgyhogy megálltam ott, ahol voltam, várva, hogy megtörténjen az életem. Csakhogy senki sem mutatott hajlandóságot rá, hogy beszédbe elegyedjen velem, márpedig az élet fontos eseményeire általában így kerül sor: idegenek kellemes vagy kellemetlen módon a közelünkbe férkőznek, és rávesznek bennünket, hogy reagáljunk, függetlenül attól, hogy készen állunk-e az efféle interakciókra, vagy sem. Előfordul, hogy az ilyen életesemények sűrű egymásutánban követik egymást, máskor viszont évek is eltelhetnek két ilyen esemény között, ami alatt az ember könnyen megfeledkezhet arról, hogy egyáltalán önálló létező. Így válnak naivvá az emberek. Elkezdenek hinni benne, hogy anonim támogatókként vannak jelen a világban, vagyis megvannak az eszközeik ahhoz, hogy azt éreztessék másokkal, hogy általuk a saját életük is új lendületre tesz szert.
De senki sem elég szerencsés ahhoz, hogy teljességgel megkülönböztethetetlen életet éljen, még akkor sem, ha már annyi általános életeseményen ment keresztül, mint amilyen a születés, a halál, az elnyomás és a többi, hogy úgy érezheti, teljesítette, amit a sors elvárt tőle.
Azon tanakodtam, vajon az elméletem milyen mértékben származik a saját tapasztalatomból, és milyen mértékben hagyatkozom arra, amire mások életének megfigyelése során jutottam. Egyfelől valóban elmondhattam magamról, hogy támogató személlyé váltam, hiszen eleget tettem az öcsém kérlelésének, akinek pénzre, gyógyszerre és hasonlókra volt szüksége, amely szükség bizonyára kényes helyzetek elé állította másokkal, vagyis ismeretlen, de potenciálisan megismerhető orvosokkal szemben, akik a maguk részéről hasonlóképpen pozitív életesemények, többek közt a gyógyulás felé igyekezték terelni. Másfelől éppilyen gyakran vissza is utasítottam az öcsémet, amikor pénzt, gyógyszert és hasonlókat kért tőlem, amiért talán idegennek tűntem a szemében, tekintve, hogy a testvér, akit ismert, vagy akit állítása szerint ismert, bármit megtett volna az öccséért, még akkor is, ha ez anyagi tehertételt jelentett volna a számára. Ha így állt a dolog, vagyis az öcsém a közeli biológiai rokonságunk ellenére is idegenként tekintett rám, akkor ebben az esetben kijelenthető, hogy a kérései elutasításával a kellemetlen idegen szerepébe kerültem volna, akinek egy sor negatív életeseményt köszönhet, többek közt azt is, hogy egyre inkább megbetegedett.
Sajnos nem volt rá elég időm, hogy mindezt alaposabban is végiggondoljam, ugyanis egy további életesemény tartott felém, ezúttal egy másik, szintúgy hivatalos embernek tűnő személy alakjában. Ó, testvérem.
Vártam, hogy megkérdezze a nevem, hogy elkérje a belépődíjat, a személyazonosságomat igazoló dokumentumokat, vagy valamilyen más, teljességgel jelentéktelen, de állítólag mégiscsak fontos holmit.
Csakhogy semmi ilyesmit nem tett. Helyette rám köszönt, és úgy mosolygott, mintha tökéletesen normális volna, hogy az emberek kedvesen üdvözlik az idegeneket, akár azokat is, akik nemcsak a világra gyakorolt befolyásukat, de a családjukat és a saját személyes életüket is elvesztették. Én is köszöntem, és próbáltam olyan arcot vágni, ami megfelel a köszönésnek. Akkortájt nem tudtam úgy uralkodni az arcom felett, ahogyan szerettem volna. Az arcom a saját akarata szerint cselekedett: mosolygott, fintorgott, ellazult, tette, amihez csak kedve volt. A férfi arca továbbra is összeszedett maradt, úgyhogy feltételeztem, bármit is csinál az én arcom, egyelőre lehetővé teszi, hogy folytatódjon ez a kellemes interakció.
A férfi nem viselt egyenruhát vagy bármilyen sapkát. Tökéletesen kopasz volt, még nálam is kopaszabb.
Nagyjából hetvenötnek nézett ki, és olyan pólót és nadrágot viselt, amely a megszólalásig hasonlított az enyémre.
Kiváló minőségű darabok voltak, de a férfi láthatóan elhanyagolta őket, ugyanis kávét, teát vagy valamilyen más barna és balszerencsés folyadékot löttyinthetett mindkettőre. Mindez ugyanakkor nem szegte a kedvét, vagy ha mégis, jól leplezte az érzéseit, minthogy az arckifejezése továbbra is derűt sugárzott. Azt javasolta, kövessem, és tartsak vele végig az utcán, majd lépjünk be egy kapun. Megköszöntem a bátorítását, és követtem, noha fogalmam sem volt róla, hogy mi vár rám, vagy egyáltalán miért váltam hirtelen ilyen kíváncsivá a maszatos ruhát viselő, egyébként kellemes küllemű férfi iránt.
Beléptem a kapun, ezzel végrehajtva egy cselekedetet, ami az égvilágon nem jelentett semmit. A kapu mögött piszkos ruhák fogadtak. Meg akartam fordulni, de mielőtt kimehettem volna a kapun, a jól kinéző, piszkos fickó bátorított, hogy vegyek magamhoz egy rongyot a kupacból. Odanéztem. Semmi érdekest nem láttam benne, és egyébként sem akartam piszkos ruhákat vásárolni, amit meg is mondtam a piszkos fickónak, mielőtt folytattam volna a mozdulatot.
Elmosolyodott, az egész arcát feláldozva ezért az arckifejezésért, majd közölte velem, hogy ezek a ruhák nem eladóak, ezeket ugyanis egy külföldi ország adományozta.
Habár ezek az emberek szégyellték a régi holmijaikat, azért ragaszkodtak hozzá, hogy azokat teljes mértékben kihasználják, úgyhogy, mondta, miközben felvett egy rózsaszín pólót, ezek az emberek odaadják a már nem hordott ruhadarabjaikat a helyi segélyszervezeteknek, amelyek ígéretet tesznek rá, hogy eljuttatják azokat a rászorulóknak, vagyis az olyanoknak, mint amilyenek mi vagyunk. Így az olyan emberek, mint amilyenek mi vagyunk, segítenek nekik abban, hogy úgy érezhessék, semmi sem vész kárba. Végignéztem a férfin, és azon tanakodtam, szerinte vajon mi közünk van egymáshoz. Mindenesetre folytatta, én pedig nem vágtam a szavába.
Az olyan importtermékek vámjának csökkentéséért cserébe, mint amilyen a kávé, az olaj és a tea, a kormány beleegyezett, hogy olyan hatalmas mennyiségben veszi át ezeket a mosatlan ruházatokat, hogy azok egész középületeket megtöltöttek.
Elmondta, hogy amikor a szállítmányok különösen nagynak bizonyultak, rögtön gondoskodtak a szétosztásukról, és ezt küldték ki vidékre ahelyett, amit a helyi önkormányzatok kértek tőlük, és ami talán örökké gondoskodhatott volna a választópolgárok fenntartásáról. A jól kinéző férfi kisimította a tenyere között a rózsaszín pólót és a barna nadrágot, majd ráfektette az alkarjára, amelyet egy ruhafogas méltóságával nyújtott előre.
Köszönetet mondtam, amiért ilyen részletes magyarázattal szolgált a számomra, majd udvariasan megkértem rá, fejtse ki, hogy ő milyen szerepet tölt be ezekben a folyamatokban. Közölte, hogy fiatalemberként a papi hivatással kacérkodott, és igyekezett az Isten által jóváhagyott elvek szerint élni, vagy legalábbis azon elvek szerint, amelyeket Istennek tulajdonított, mint hogy sosem nyílt alkalma személyesen is beszélgetni Istennel ezekről a kérdésekről. Fogalmam sem volt róla, mi köze van Istennek a külföldiekhez és a piszkos ruháikhoz, vagy egyáltalán miért kellett ennek a jól kinéző embernek egészen a gyerekkoráig visszamennie ahhoz, hogy leírja a jelenlegi helyzetét, mindenesetre feltételeztem, hogy hamarosan válaszolni fog a kérdésemre, úgyhogy hagytam, hogy folytassa, remélve, hogy a háttértörténetekből, a beszélgetésekből és a hasonlókból idővel egy jelentős életesemény fog kirajzolódni, amelyért érdemes volt türelmesnek lenni.
Elmondta, hogy igyekezett nagy körültekintéssel járni mások életének sűrűjében, és magatartásukat, még azt is, amellyel fájdalmat okoztak neki, egyszerre problematikus és gyönyörű belső életük különös kifejeződésének tekintette.
Úgy érezte, sajátos tehetsége van ahhoz, hogy az embereket ne csak aszerint lássa, hogy előtte milyennek mutatkoznak.
Idővel erre a tehetségére hivatásként tekintett, és igyekezett azt a hétköznapokban is kamatoztatni. Az édesanyja belehalt a szülésbe, az apja pedig, aki szerette az édesanyját, aggódott, hogy a fiába valamiféle ördögi természet költözött. Így aztán amikor a jól kinéző férfi gyerekkorában közölte az apjával, hogy vallásos életet kíván élni, az apja boldogan küldte egyházi iskolába, ahol papok, diakónusok és további más olyan gyerekek között lehetett, akik mind úgy érezték, hogy hasonló feladatot szánt nekik a sors.
Amikor iskolába ment, a jól kinéző ember arra számított, hogy empatikus emberek gyülekezetébe csöppen, csakhogy hamar rá kellett jönnie, hogy itt is ugyanolyan emberek vannak, mint amilyenekkel másutt is találkozik, leszámítva, hogy az átlagnál erőteljesebb érdeklődést tanúsítottak Isten iránt. A többi gyerek kedves, udvarias és tisztelettudó volt, emellett rendkívül izgatottan várták, hogy minél előbb gyakorolni kezdhessék leendő vallási vezetőként a rájuk szálló kötelességeiket és jogköreiket.
Mivel ő volt közülük a legfiatalabb, azonkívül testileg is gyöngébb és törékenyebb volt hozzájuk képest, a többiek sokszor vele próbálták el a gyónás mechanikáit.
Ahogy ezt elmondta, a mosolya némiképp lelohadt, de aztán ismét felvidult. Hozzátette, hogy sebezhetősége félreérthetetlen volt a számukra, és mindazt rávetítették, amivel saját magukban nem akartak szembenézni. Habár a szertartást eredetileg terápiás hatásúnak képzelték, és úgy tekintettek erre a jól kinéző, piszkos emberre, mint aki boldogan fogadja nagylelkű ölelésüket, valójában mindössze azokat a problémákat tulajdonították neki, amelyek feloldozását később tőle várták a saját maguk esetében. A szertartás, amelyhez egyébként nem volt szükség a személyes részvételére, a közelség képzetét ültette el bennük. Amikor azt mondta, a „közelség képzetét”, összecsapta a kezét, és egy pillanatra így, egymáshoz simulva tartotta a két tenyerét, mielőtt ismét elhúzta volna őket egymástól.
Fotó: Jelenkor
