Holly Gramazio regénye (a könyvheti romantikus listánkban is ajánlottuk), a Férjek egy szórakoztató gondolatkísérleten alapul. Olyan, mintha az Idétlen időkig egy kifacsart változata lenne: főhőse, a harmincas, szingli Lauren ugyanis ébredés után újabb és újabb férfiakkal találja szemben magát a lakásában, akikről semmit sem tud az égvilágon. Ennek ellenére mindannyian állítják, hogy házasok és vele élnek. Mi folyik itt?
Lauren nyomozni kezd, hogy miként lehet egy olyan ember felesége, akivel, emlékei szerint, még sosem találkozott. Hamar rájön, hogy a padlása, rejtélyes módon, ontja a férjeket és a párhuzamos univerzumokat.
Lauren hol pár hétig, hol pár percig él házasságban az egymást követő partnereivel, és közben küzd a sors kínálta dilemmákkal. Hiszen ha férjet cserélni ugyanolyan pofonegyszerű, mint becsavarni egy új villanykörtét, akkor honnan tudjuk, hogy megtaláltuk-e az igazit? Mikor jön el az ideje, hogy felhagyjunk a keresgéléssel, és megelégedjünk a hétköznapi boldogsággal?
Holly Gramazio: Férjek (részlet)
Fordította: Szieberth Ádám
1.
A férfi magas, sötét haja borzas, és amikor a nő késő éjszaka vagy inkább hajnalban hazaér Elena lánybúcsújáról, a lépcsőfordulóban áll.
A nő sikolt, és hátralép.
– Mi a…? – kezdi, majd nekifut még egyszer: – Ki maga? A férfi sóhajt, és azt kérdezi:
– Jó volt a buli?
A szőnyeggel borított lépcső tetején, a félhomályban ácsorog. Ugye jó lakásba jöttem be? – suhan át a nő agyán. Biztos, hiszen nyitotta az ajtót a kulcs.
A nő ittas, de nem annyira, hogy véletlenül betörjön valahova. Még hátrébb lép, kitapogatja a falon a villanykapcsolót, miközben szemmel tartja az idegent.
A lakás fényárba borul. Minden ott van és úgy, ahol és ahogy lennie kell. Stimmel a lépcső lejtési szöge, a krémszínű fal, sőt a kapcsoló is pont úgy működik, ahogy szokott: egy pillanatig ellenáll, majd kattan. Minden stimmel tehát, csak a férfi nem, aki most megszólal:
– Lauren, gyere fel! Főzök teát.
Tehát tudja a nevét. Lehet, hogy… Nem, nem, annak már több hónapja, és a fickó szőke volt, meg szakállas. Akkor talán betörő?
De honnan tudná egy betörő, hogy őt Laurennek hívják?
– Ha most elmegy, nem teszek feljelentést – szólal meg.
Pedig dehogynem! De még mennyire, hogy teszek!
Hátranyúl, és elfordítja a gombkilincset. Csak hosszas babrálás után sikerül, de nem nézhet oda, pláne most, amikor a férfi – te jóságos ég! – rálép a legfelső lépcsőfokra. A nő kihátrál a lakásból, majd óvatosan, nehogy megbotoljon, a bejárati ajtó felé indul. Némi üggyel-bajjal kilöki, és kilép a fülledt, meleg előtérből a nyári estét úgy-ahogy felfrissítő, épp csak szemerkélő esőbe. Csak kicsit távolodik el a bejárattól, nehogy szem elől tévessze az őt követő férfit, aki már az ajtóban áll, és erős fény világítja meg hátulról.
– Lauren! – szólal meg. – Mit csinálsz?
– Hívom a rendőrséget – feleli a táskájában kotorászó nő. A telefonját keresi, hátha még nem merült le, de a zsebet, ahol lennie kéne, egy kis, mázas csuporba ültetett minikaktusz bitorolja: a mai fazekastanfolyam gyümölcse. A nő a táska mélyén kotorászik tovább, majd amikor a telefon világítani kezd, gyorsan megragadja. Csakhogy a billentyűzár be van kapcsolva, így a képernyővédő fotóval, azaz saját magával néz farkasszemet.
Meg az ajtóban álló férfival. Aki ott áll mellette a tengerparton, és ő átkarolja a derekát.
Töltöttségi szint két százalék, azaz már csak egy. És igen, ez az a férfi! Eltéveszthetetlen az arca. Ahogy a sajátja is.
Szabad kezével előkapja a kis kaktuszt, és fenyegetően a magasba emeli.
– Oké, oké – mondja a férfi. – Maradok, ahol vagyok – mondja, közben ugyanis tett pár lépést a járdán. Pedig mezítláb van.
A nő rápillant a fénylő képernyőn látható arcra, majd az előtte álló férfira, akin szürke póló és puha szövetű, skót kockás nadrág van. Illetve nem is nadrág, döbben rá a nő, hanem pizsama.
– Rendben. Jöjjön errébb!
A mezítlábas férfi sóhajtozva tesz még öt-hat lépést. A nő eloldalaz mellette, majd sietősen elhalad a földszinti lakás lehúzott redőnye előtt.
– Ne mozduljon! – mondja a tengelye körül megpördülve, mielőtt bemenne a házba.
A férfi erre szembefordul vele, és csak nézi.
A nő belép a csempézett előtérbe, és megreszkíroz egy oldalpillantást. Igen, ez Toby és Maryam csukott ajtaja, a szemközti, nyitott ajtó pedig az ő lakásába vezet, hiszen látszik a lépcső. Semmi kétség: jó helyen jár!
– Lauren! – szólítja meg újra a férfi.
Ismét megpördül és sikolt, mire a férfi megáll.
Ez szép tőle, de arról volt szó, hogy eleve meg sem mozdul!
A nő becsapja a bejárati ajtót a férfi orra előtt, majd beszalad a lakásba, és bezárkózik.
– Lauren! – szólongatja még mindig a kint ácsingózó férfi.
A nő hüvelykujja a telefonján matat. Arra készül, hogy hívja a rendőrséget, de a képernyő, azaz a férfi arca épp csak felvillan, majd elsötétül. A készülék lemerült.
Basszus!
– Lauren! – kiáltja a külső ajtót döngetve a férfi. – Ne csináld már! A nő felszalad a lépcsőn. A töltőt keresi a konyhában, mert telefonálni akar, ha másnak nem, hát Tobynak. De aztán lépteket hall, és rádöbben, hogy a férfi jön felfelé, miután valahogy bejutott a lakásba. Bejutott a lakásba!
A nő megfordul, és öles léptekkel a konyhaajtóban terem.
– Húzzon a picsába! – kiáltja, és görcsösen markolja a kis kaktuszt. Ha a férfi egy tapodtat is közelebb jön, nagyon megjárja!
– Nyugodj meg! – mondja a férfi, miután fölért. – Hozok neked vizet.
Azzal közelebb lép a konyhaajtóhoz, a nő pedig megteszi, amire készült. Elhajítja a kaktuszt, amely elrepül a férfi mellett, majd visszapattan a falról, és a lépcső felé gurul. Aztán – kopp-kopp- kopp vagy inkább puff-puff-puff – egyre gyorsabban szedi a fokokat, míg végül koppan egy nagyot a lakás ajtaján is.
– Mi bajod van? – kérdi a férfi, aki egy kulcscsomót szorongat a kezében.
Aha! Hát így jutott be: elcsórta a pótkulcsait. Hát persze!
Aztán meg belépett a számítógépébe, és meghackelte a telefonját. Igen, így került a képernyővédő fotóra. Már ha ez lehetséges egyáltalán.
– A kurva életbe! – csattan föl a férfi. – Ülj már le, légy szíves! Azzal leoltja a lépcsőt megvilágító villanyt, és felkapcsolja helyette azt, amelyik a lépcsőpihenőt borítja fényárba, a nagy, négyszögletű, szürke falú placcot, ahonnan az összes szoba nyílik, és ahol a nő vagy tízszer halad át nap mint nap. Csakhogy most valamiért nem szürke a fal, hanem kék.
És szőnyeg is van. Pedig soha nem volt. Miért van itt szőnyeg?
De a nő nem ér rá nézelődni. Ahogy elhátrál a férfi elől a nappali felé, cipőn keresztül is érzi, milyen vaskos, puha az új szőnyeg. A nappali pont Toby és Maryam hálószobája fölött van, ha sikít, biztos meghallják.
A sötétben is érzékeli, hogy a nappali sem stimmel. Megtapogatja a falat, majd kattan a kapcsoló, és újabb idegen tárgyakra vetül fény. A kanapé például sötétbarna, pedig a nő biztos benne, hogy amikor elment itthonról, még zöld volt, a falióra számlapján pedig nem arab, hanem római számok vannak, amelyeket nem is olyan egyszerű leolvasni: VII, XIIIII, VVI… Hunyorítania kell, különben összefolynak a betűk.
A polcon, a régi vázában tulipán virít, a falról eltűnt a csálén álló, baglyot ábrázoló linómetszet.
A könyvek rossz helyen vannak,
vagy más a címük, a függönyt redőny váltotta fel. A fotók sem stimmelnek, különösen az esküvői fénykép, amelyen – a nő orra már-már a védőüveghez ér, olyan közel hajol – ő maga látható! Meg a férfi.
Aki közben bejött a nappaliba. A férj…
A nő megfordul. A férfi egy nagy, félliteres poharat nyújt felé. Ő vár egy kicsit, majd elveszi. Ekkor lesz figyelmes a saját kezén megcsillanó gyűrűre.
Átveszi a poharat a jobb kezébe, a balt pedig szétterpesztett ujjakkal, tenyérrel felfelé maga elé tartja. A gyűrű még mindig ott van. Megérinti a hüvelykujja hegyével.
– Gyere – szólal meg a férj –, ülj le, és idd meg a vizet!
A nő leül. A kanapé olyan, mint volt, csak a színe más. Még az is stimmel, hogy van, ahol jobban besüpped, és van, ahol kevésbé.
A férj is helyet foglal a szemközti karosszékben. A nő csak akkor veszi észre, hogy neki is van jegygyűrűje, amikor előrehajol, és az megcsillan az ujján. Figyelmesen méregeti a nőt, aki ezt hasonlóképpen viszonozza.
Úgy véli, nagyon részeg lehet, azaz nem kizárt, hogy elsiklik valami nyilvánvaló dolog fölött. De akkor is tagadhatatlan, hogy vizet hozott neki egy férfi, akit még soha életében nem látott,
ráadásul az illető, meglepő módon, mintha a házastársa lenne.
Ha valami, hát ez óvatosságra, sőt fokozott óvatosságra kell hogy intse!
– Akkor én ezt… mindjárt megiszom – mondja a szavakat gondosan formálva, a szótagokat szépen, tisztán ejtve. Bár a szótagok mintha többen lennének a szokottnál.
– Oké.
Ha normális, hogy a férfi itt van, akkor miért nincs még ágyban?
– Miért nem vagy még ágyban? A férfi sóhajt, és azt feleli:
– Ágyban voltam már. De nem mondhatnám, hogy nesztelenül osontál be.
– Nem tudtam, hogy itt vagy.
– Mi? – csodálkozik a férfi. – Na jó, idd meg a vizet, aztán bújj ki ebből a hacukából, és szépen nyugovóra térünk. A cipzárral boldogulsz, vagy segítsek?
– Ne! – kiáltja a nő, és maga elé húz egy kispárnát. Basszus!
Életében nem látta ezt a fickót, nem fog levetkőzni előtte!
– Oké, oké, csak ne… Csss! Nincs semmi baj. Idd meg szépen a vizet!
A férfi kerek, pirospozsgás képén látszik, hogy fáradt.
– Oké? – szólal meg ismét.
– Oké – feleli a nő, majd kis szünet után hozzáteszi: – Én itt alszom. Hogy ne… hogy ne zavarjalak. Menj nyugodtan!
– Nem aludnál inkább a vendégszobában? Lepakolok az ágyról.
– Nem, nem. Jó lesz itt.
– Oké – mondja ki tudja, hányadszor a férfi. – Hozom a pizsamádat. Meg a paplant.
A nő még óvatos: amikor a férfi visszajön, ugyanabban a pózban, azaz szálegyenesen ül a kanapén. A saját régi, muminos pizsijét kapja meg, amelyet a nagy Sainsbury’sben vett, a sötétkék-világoskék kockás paplan viszont új. Olyan, mintha foltvarrott lenne, de csak rányomták a mintázatot. A nőnek nem tetszik.
– Tudom, tudom – mondja a férfi. – De gondolj arra, hogy ha lerókázod, végre nyugodtan kidobhatod.
Ez a „végre” nehezen értelmezhető, de nagyon tömény, intenzív ez az este, és a nő már egészen össze van zavarodva, ezért nem akar vitatkozni. Halkan, lágyan zsong-zsibong a szoba.
– Oké.
Úgy tűnik, ez már csak így megy: felváltva mondogatják, hogy „oké”, és sóhajtoznak, vagy csöndben várják, hogy mi lesz.
Lehet, hogy ilyen a házasság? Honnan tudná, hiszen most próbálja ki először.
A férj felkapcsol egy lámpát, majd leoltja a nagy villanyt.
– Éhes vagy? Kérsz pirítóst? – kérdi.
– Ettem sült krumplit.
Még most is érzi az ízét.
– Meg sült csirkét.
Amúgy vegetáriánus, de részegen nem.
– Oké – mondja ismét a férfi, majd azt is újra hozzáteszi, hogy: – Idd meg a vizet!
Aztán becsukódik mögötte az ajtó. A nő hallja, hogy a konyhában, majd a hálószobában sertepertél. Aztán semmi.
Akkor hát…
A nő az ajtóhoz lép, fülel. Csöndes a lépcsőpihenő meg az egész lakás. Módszeresen öltözik át, mint az iskolában tesióra előtt. Felhúzza a pizsamasortot a bugyijára, aztán áthúzza a ruhát a fején, majd felveszi a pizsamafelsőt, és csak utána kapcsolja ki hátul a melltartóját, hogy aztán vállát rázva, karjait mozgatva leügyeskedje a kebléről. Amikor végül diadalmasan kihúzza a hónaljánál, megtántorodik, és nagy zajjal lehuppan a kanapéra, katapultálva a lemerült telefonját, amely csörömpöl egy sort a padlón.
A nő kővé dermedve vár. Fél, hogy visszajön a férj. De nem.
Csak megnyikordult a padló. Vagy elhúzott a közeli főúton egy teherautó. Vagy talán busz?
És legalább már ül.
Megint egy autó motorzaját hallja. Vagy talán vonatzakatolást a távolból. Persze ahhoz már késő van.
Az is lehet, hogy csak képzelődött. Talán a férjet is csak ideképzelte.
Vagy ha nem, akkor egy idegen férfi van a házban.
A nő bizonytalanul, ingatagon feltápászkodik. Csöndben oda- tipeg a sarokban álló asztalhoz, felemeli az egyik széket, és lassan, nagyon lassan odaviszi az ajtóhoz. Még soha nem csinált ilyet, de a filmekben sokszor látta, hogy a szék támlája pont beékelődik a kilincs alá, és attól kezdve nem juthat be a szobába senki. Ugye? Leteszi a széket, és addig igazgatja, amíg sikerül. Miután be- nyomta a kilincs alá, még nézi egy kicsit, majd visszaül a kanapéra, hogy kitalálja, hogyan tovább, ám szinte abban a pillanatban mély álomba merül.
Nyitókép: Diana Patient / Athenaeum
