Ritkán születik olyan könyv, ami esszenciálisan és szépirodalmi igénnyel tud rámutatni, mi a baj a világunkkal. A hét könyve, Maya Binyam Akasztófa című regénye ilyen.
Egy férfi visszatér régi hazájába, hogy újra felvegye a kapcsolatot a családjával, a kultúrájával, az otthonával. Viszont ott nem talál semmit, amihez kapcsolódni tudna. Eltévedt és kiábrándult emberek jönnek szembe, az utcák üresek és kihaltak, néhány útszéli kávézóban túlképzett fiatalok céltalanul próbálják megfejteni a világ problémáit. Ismerős? Egy világ végén lévő országban is van olyan, amit mindannyian átérzünk: semmihez nem tudunk kapcsolódni.
Az Akasztófa egy zavarbaejtő történet, sőt talán nem is mindenkinek való, viszont nagyon hálás azokhoz, akik végigolvassák. Ugyanis Maya Binyam etióp-amerikai szerző első regénye nem kis vállalkozás, fontos társadalmi és politikai kérdéseket fejteget, miközben mindent megtesz, hogy elbizonytalanítsa az olvasóját. Egyik pillanatban egy joghurtárus próbálja beállítani a rádióját, a másikban a jóléti társadalom alapjait látjuk magunk előtt. A regényben váltakozik a társadalomelméleti merengés és a szikár, cselekményközpontú leírás, a tudományos nyelvezet és a visszafogott költőiség.
Binyam bravúrosan játszik az idegenség tapasztalatával, az emigráció, az otthon és a család kérdéseivel, és érzékien egyensúlyozik a naivitás és a kiábrándultság között.
Ebben a regényben megvan minden, ami kell egy leendő klasszikushoz és egy tabudöntögető új hanghoz.
Az emigráns történetnek mindig boldognak kell lennie
Az Akasztófa érdekes felütéssel indít: egy ismeretlen férfi teljesen ismeretlen okok miatt visszautazik meg nem nevezett hazájába. A regény 2-3 nap eseményeit mutatja be, amiben lényegében a reptérről a családi házba jutunk el, több kisebb kitérővel.
Már az első mondatnál gyanakodhatunk, hogy nem mindennapi elbeszélőnk van, ugyanis mindent megtesz azért, hogy elkerülje a konkrétumokat.
Mi olvasók sosem tudjuk meg senkinek a nevét, a kinézetét, vagy általánosságban az országot, amiben vagyunk. A cselekmény a névtelen emberek monológjaiból és a hétköznapi tárgyakkal való interakcióból bomlik ki, a narráció próbálja a lehető legnyersebb formában elmesélni ez a sztorit: egy emigráns, aki szembesül azzal, hogy a politika és az idő mindent átrendezett a hazájában.
A főszereplő senkit és semmit nem ismer fel, házát és kocsiját eladták, állampolgársága nincs, bár a nyelvet beszéli, többször más nyelven szólal meg. Nem egy szokványos hazatérés történet, ahogy azt megszoktuk, de ezt a regény is tudja:
„A szülőhazájába visszatérő úgynevezett emigráns történetének általában jónak kell lennie”.
A főszereplő olyan akár egy csecsemő, kíváncsi és igyekszik elsajátítani mindent, hogy beilleszkedjen az emberek közé. Újratanulja a világot, ezért hitelesen mutatja meg az alapproblémákat: a család, a politika, az apaság, a gyász vagy az identitás.
A regény stílusát meghatározza, hogy a főszereplő gondolataiban vagy a párbeszédekben elég gyakran megjelenik az akadémiai gondolkodás és nyelvezet. Az elbeszélés a társadalom különböző résztvevőit mutatja meg (pap, taxis, bankár), csak hogy szociális státuszukon pörögjön, vagy a szájukba adjon politikai gondolatokat.
A kötet aktívan gondolkodik, olvasóját is gondolkodásra készteti: mit jelent idegennek lenni, hogyan sodródik valaki a társadalom szélére, vagy éppen miért fontosak a hagyományok.
Egyszerre tudományosan és empatikusan próbálja megérteni saját kötetének tárgyát. Ez néha sok is, de erről később.
A történelem emberei
„Az életben a legtöbb dolognak nincs értelme, de végül ez a sok értelmetlenség összeáll egy olyan erős érzéssé, hogy az emberek kényszerítve érzik magukat, hogy magyarázatot találjanak rá. Úgyhogy az életük végén a boldogság, a szomorúság vagy a keserűség szemüvegén keresztül írják le a tapasztalataikat, noha lényegében mindannyiukkal mindig ugyanaz történik”.
Ez a kizsákmányoltak története, a kudarcot vallott apák, az elhagyott nők és a kiábrándult, értelmiségi gyerekek világa.
Az Akasztófa egészen pesszimista, mégis éleslátó, ha társadalmi kérdésekről van szó, ugyanis mindegyik karaktere éppen csak körvonalaiban jelenik meg, senkinek nincs valódi identitása, egyszerűen csak a körülmények határozzák meg őket, lényegében mindenki a történelem átlagos, mindenkori embere.
Mivel senkinek és semminek nincs neve, így a történet bárhol, bármikor játszódhat, ez általánosságban azt mutatja, hogy a kiüresedettség nem lokális, hanem globális tapasztalat. Ennek a regényben az egyik fő oka a modern társadalom hatalmi rendszerei (pénz, bürokrácia, technológia stb.) és azok hatása az emberekre. A regényben egy elszegényedett, cselekvésképtelen társadalmat látunk, amit az amerikai segélyek tartanak életben, akik sokszor nem is tudnak arról, hogy ki vannak zsákmányolva.
„Körbenéztem, hátha megpillantom a globális nagyvállalatok jelenlétét, de csak egy kecskét láttam, amely éppen egy szeméthalomból csemegézett”.
A világ túlságosan gyors ütemben fejlődik, amihez nemcsak egy harmadik világbeli ország nem tud felzárkózni, hanem egy nyugati, vagy akár a mai Magyarországon élő ember sem. A kizsákmányolás láthatatlan és hosszútávú folyamat, ami minden életbeli területre hatással van. Két lehetőség van: vagy naivan éljük az életünk, vagy cinikus közönyösséggel eltűrjük, viszont az Akasztófa szerint a kettő lényegében ugyanaz. Hiszen ahhoz, hogy életben maradjunk, el kell fogadnunk az uralkodó rendszereket:
„A történelem, mint mondta, mindeközben letette a teáját, a hétköznapi emberek kreatív megoldásaiból jön létre, olyan emberekéből, akik megtanulnak elnyomottként tekinteni magukra”
Az áldozatiság hálójában
A regény gerince egy politikai gondolatra épül, miszerint az áldozatiság folyamatos újratermelődése fenntartja az elnyomó rendszert.
Magyarán egy örök körforgás indul el, ha valaki áldozatnak tekinti magát. A társadalmi egyenlőtlenségek szegénységet hoznak létre, ha ezt belátja valaki, azzal áldozattá válik, ettől cselekvésképtelen lesz, ami azt jelenti, hogy segítségre szorul, ezt pedig maga az elnyomó rendszer kihasználja támogatással (segélyekkel). Azaz kizsákmányolja azokat, akik alapvetően nem lennének szegények.
Ezt pont olyan hardcore politikaelmélet, ahogyan hangzik, de szerencsére Binyam nem felejti el, hogy regényt ír.
Azt is mondhatnánk hogy minden részletében igyekszik megérteni és empatikusan bemutatni a kiüresedett embereket. A történet szó szerint és metaforikusan is megmutatja, hogy mit jelent az áldozatiság. Hiszen egyszerre látunk egy kisemmizett országot, elhalt állatokkal, lepusztult városokkal és céltalan emberekkel, mindemellett pedig egy főszereplőt, aki a regény alatt folyamatosan a halállal és elmúlással szembesül. Mégis nem az értékek elvesztésén van a hangsúly, hanem azon, hogy általában az értékek, amikre vágyunk, nem a sajátjaink, hanem társadalmi kényszerek:
„A joghurtos ember azt mondta, sokat tanakodott rajta, hogy mi jár az emberek fejében pillanatokkal a haláluk előtt, ugyanis a haláluk előtti pillanatok az egyetlenek, amikor anélkül gondolkozhatnak, hogy a társadalom nyomását kellene magukon érezniük”.
Az akadémiai pulpitus hideg árnyéka
A regény sokszor téveszt arányt, és inkább érződik tanulmánynak, mint egy fikciós történetnek, de még ez is hozzáad ahhoz a világhoz, amit be akar mutatni. Ugyanis maga a szakmai nyelv is kizár csomó mindenkit, hiszen nem értjük, hogy mi is az az akadémiai párbaj, ami a cselekmény közepén zajlik, de értjük, hogy ez nem nekünk szól.
A regény ezzel azt mutatja: a tudományos fókuszú világunk groteszksége, hogy a szegénység problémáját olyan megoldásokkal igyekszik megoldani, amit a célcsoport nem ért, és akik valószínűleg nem is olvassák majd ezt a könyvet. De itt a kulcs ennek a megértéséhez: az akadémiai nyelv annyira erős párhuzamban van a megjelenített dolgokkal, hogy felhívja a felelősségre irányuló figyelmet.
Aki érti, mi zajlik a világban, és nem segít változtatni, az maga is az elnyomás és kizsákmányolás részesévé válik.
Az Akasztófa sok olvasót próbára fog tenni: igyekszik empatikusan bemutatni a karaktereit, nem ítélkezik, hanem kérdez és leír, de sokszor olyan mondatokat és gondolatokat ad a szájukba, amik nemcsak az adott szituációból, hanem a kötetből is kicsit kilógnak. Ahhoz pedig nem elég alapos a szöveg, hogy esszéregények lehessen nevezni.
Egy leendő klasszikus?
A klasszikusok két ismérve, hogy sosem érződik, hogy próbálkoznának, és hogy második olvasásra egy még árnyaltabb képet nyújtanak. Ez itt is így van, a mesteri struktúra és a jól kijátszott prózai elemek egy olyan történetet tesznek elénk, ami nemcsak okos, de tele van szívvel is.
