Az Ahova mész, megyek én is az ember és a természet, a szeretet és a halál, a kiszolgáltatottság és az egymásrautaltság könyve, egy szűkszavúan feszült és lebilincselő regény, amelyben két küzdelmes sorsú parasztasszony párhuzamosan futó monológjából bontakozik ki egy svéd család majd' évszázados, titkokkal átszőtt története. 2022-ben az év könyvének választották Svédországban.
1897: Unni, Armod és a kisfiuk, Roar, elmenekül Norvégiából. A család hosszú vándorlás után végül Svédország távoli, zord vidékén, Hälsinglandban, az emberlakta világ és a kék hegyek meg koromsötét erdők határvidékén talál menedéket egy elhagyatott tanyán. Itt, távol mindentől és mindenkitől, együtt tapasztalják meg mindazt a rosszat és jót, amit a hol szűkmarkú, hol bőkezű természet tartogathat az ember számára: a kiszolgáltatottság, az éhezés, a hideg gyötrelmeit és az újrakezdés, a megújulás, a remény csodáját.
1973: több mint hetven évvel később ugyanazon a tanyán Kara az Armod által épített konyhaasztalnál ül az anyósával, és az apósa, Roar temetését készíti elő. A két asszony titkainak mélységes csendjéből olyan emberek története bontakozik ki, akik egyszerre ridegek és gyengédek, akárcsak az őket körülvevő rengeteg.
A mindentől elzárt svéd család csupa fény és árnyék tablójával az izgalmakat és a csodálatos tájleírásokat ihletett érzékkel váltogató Lina Nordquist egy olyan vadon kegyetlen, mégis varázslatos mélyére visz el minket, ahonnan nem biztos, hogy létezik kiút.
Lina Nordquist: Ahová mész, megyek én is (részlet)
Fordította Papolczy Péter
Unni
Gyalogösvény
Azt ugyan nem tudom, hogyan lehetett volna másképp, de azt tudom, hogyan volt. És szerintem, ha előre tudtam volna, mi lesz a vége, az más értékkel ruházta volna fel a napokat. És a várakozást. Ha a jövőbe láttam volna, akkor sem tettem volna semmit, hogy feltartóztassam. A bánat nem latolgat helyes és helytelen között. A boldogságnak nincs szüksége erkölcsre.
A gazda, aki magával vonszolt, bűzlött az alkoholtól. Hallottam az emberek sugdolózását azon a hűvös napon, amikor felmásztam hátul a szekerére. A gazda eleresztette a karomat, és lökött egyet a hátamon, hogy gyorsabban másszak be a ketrecajtón. Sok régi ismerősöm elfordította a tekintetét. Volt, aki a földre köpött. A következő állomás egy hideg szoba zárt ajtó mögött. A gazda nógatta a lovat, majd elindultunk. Amikor a szekér gurulni kezdett, a ketrec ajtaja csapódott egyet. A ló gyorsított, a vas egyre erősebben verte a fát, és akkor értettem meg, hogy a gazda elfelejtette rám zárni az ajtót. Elröppenő másodpercek. Ó, hogyan futottam hozzád, Roar! Majd kiköptem a tüdőmet, fájt a lábam, de nem törődtem semmivel, amíg meg nem láttam a víztakarót és Armodot, ahogy kátránnyal keni valakinek a csónakját, és amíg meg nem pillantottam a te világos, pihés hajadat, ahogy ültél mellette. Armod maga mögött hagyta a félig lekátrányozott csónakot. Csak én pillantottam hátra a vállam fölött Norvégiának arra a darabkájára, amit addig az otthonomnak neveztem.
Otthagytuk az éhséget, a tengert, a vádakat.
A gyűlölködő pillantásokat, az elfordított tekinteteket. A rügyekkel fedett hegyek lepillantottak a városunkban élő emberekre, és látták, ahogy apró sírokat ásnak halott gyermekeik számára. A sírásnak tengeríze van. A tengernek könnyíze. Én maradtam volna, nem akartam rákényszeríteni a fiamat erre az útra, amiről nem tudtuk, hogyan fog végződni, de nem volt más választásom. Így aztán napokon át gyalogoltunk a Jonsvatnet partja mentén, a rengetegen átvezető sötét ösvényeken. Az égbolt tükröződött a szemünkben, fájt a jobb lábfejem, de azt el lehetett viselni, a félelem, az aggodalom jobban gyötört. A gyerek a karomban egyéves sem volt, de már egy újabb kis almamag növekedett a hasamban. Legalábbis arra hasonlított a leginkább. Te, Roar, egy kis batyu voltál, és ahogy a mellemen aludtál, felhúztad a lábacskádat, így védekeztél a hideg ellen, a húgod még nem volt több egy névtelen csíránál közvetlenül a köldököm alatt, az apját meg alig ismertem, de szép szeme volt, kedvesen nézett rám, én pedig megbíztam benne.
A dúlától kapott, pirosra lakkozott, cseresznyefa orvosságosdobozomon kívül nem volt más tulajdonom, csak, amit viseltem: egy egérbarna szoknya, egy kendő, egy kopott, fehér blúz. A gondosan bestoppolt lyukkal a gallérján. Minden mást ott kellett hagynom. Nem volt választásom. A férfi, aki Kristianiából jött, ahol én soha nem jártam, kifakult, fekete nadrágot és teljesen színtelen kabátot viselt. Viseltes, élettelen szövetek voltak.
De a férfi arca élt, és udvarolt nekem, kedvelt téged, Roar.
Hat hónapja ismertük egymást, és egy ideje megosztottam vele az ágyamat. Szerettem a nevét, Armod, és a bőrét sötétre cserzette az időjárás és a vándorlás, és a karja olyan szőrös volt, mintha saját mesebeli erdője lett volna. El voltam ragadtatva, amikor felajánlotta, hogy vigyáz rád, amikor el kellett mennem a lakkozott orvosságosdobozommal messzire, a hegynél lakó lányhoz. Amikor aztán szednem kellett a sátorfámat, alig hittem el, hogy velem akar tartani.
– Jövök veled.
Ennyit mondott, és útra keltünk. Csak szerelem legyen. Akkor ezt hittem. Hogy ennyire egyszerű.
A batyu csapdosta a hátát, de ő már hozzá volt szokva a gyalogláshoz. Eleinte folyton hátranéztem, emlékeztem a lelkész szavára. Gyilkos. Mennyi idő alatt ér vajon utol minket? De ahogy gyűltek a mérföldek a hátunk mögött, egyre könnyebben kaptam levegőt. Mire reggelente felébredtünk, hogy induljunk tovább, a zsarátnok már csaknem kihunyt, de a parázs még elég meleget adott ahhoz, hogy elkezdjük a napot. Armod indulás előtt néha még lepisilte, hogy védje az erdőt. A napok lassan teltek, az élelem túl gyorsan fogyott. Armod elemózsiás hátizsákja egyre könnyebb lett, és tudtuk, ha már csak a tűzifa marad benne, kénytelenek leszünk élelmet vásárolni. A távolban magas, havas hegyek látszottak, pedig nyár volt.
Nyilván már akkor szeretett valami módon – nem tudom, különben miért tartott volna velem a hosszú napokon át, keresztül falvakon, végig az országúton, ömlő esőben és izzó nap alatt. És nyilván melegséggel töltött el, ha láttam őt, hallottam a nevetését. A magasban lehűlt a hegyi levegő.
A nedvesség körülölelt minket, és nem volt hajlandó visszahúzódni a tengerbe.
Beázott a cipőnk. Sokszor ránéztem Armodra, és arra gondoltam, mindjárt sarkon fordul, és akkor mehetek tovább egyedül a kisfiammal, de erre soha nem került sor. A háta megbízhatóan haladt közvetlenül előttem, és ha megfordult, csak mosoly volt az arcán, kétely soha.
Megkerültük Rørost, a természet eleven gyémántokból állt; nyírfaerdő, hegyek, síkságok, fehér fatörzsek. Emlékszem egy délutánra magasan az ég alatt, a havas eső lógott a levegőben. Csípős szelek kaptak belénk, ahogy egyre magasabbra másztunk. Aznap gyorsan mentünk, hogy melegen tartsuk magunkat, és amikor Armod megállt, majdnem belegyalogoltam a hátába. Nyújtotta a kezét, mutatta, hogy valami nedves hullott rá. Nem vízcsepp – hópehely. Rögtön utána érkezett a következő a csuklójára, oda, ahol az ingujja véget ért, ahol az emberi bőr a legvékonyabb és a legérzékenyebb. Közelebb hajoltam hozzá az arcommal.
– Látod, Unni, milyen mintát szőttek? – kérdezte Armod. – Ez a kis pehely nem pont olyan, mint a nagyobbik mellette, egyik testvérének sem kiköpött mása. De idefent egyvalami közös bennük. Hallgass a férfira, aki egyszer nem figyelt oda az időjárásra, és majdnem az ujjai bánták. Idefent minden egyes hópehely veszélyt jelent, és sietnünk kell, hogy átérjünk a hegyen, hogy lejussunk a völgybe és a nyárba.
A kristályok még egyszer megcsillantak. Aztán elolvadtak és eltűntek. Armod a keze fonákjával megsimogatta az arcomat. – Szép vagy, Unni – mondta. – És bátor.
Egymásra mosolyogtunk, aztán egyre szaporábban lépkedtünk tovább. Mentem a férfi után, aki egy csúnya sebbel a karján jött el hozzám, amit én tőzegmohával gyógyítottam meg. Aki a következő találkozásunk alkalmával felemelte a fiamat a levegőbe, az meg csuklott a nevetéstől.
Aki elkapta valaki másnak a tyúkját, kitekerte a nyakát, és meghívott vacsorára a város és a víz közötti senki földjén.
Akit nem érdekelt, hogy mit suttognak rólam az emberek, nem ment tovább északra Mo i Rana felé, mint eredetileg tervezte, hanem a trondheimi kikötőben keresett munkát. Aki akkorát tudott mosolyogni, hogy a nevetőráncai a szeme körül elmélyültek, és aki mellettem maradt. Történhetett bármi.
Ez volt az oka. Ezért mentem vele, ezért jött ő velem. Nem az ész hajtott minket, hanem egy érzés. Amikor együtt voltunk, a szépség felülmúlta a veszélyt. Ahova az egyikünk ment, a másiknak is vele kellett tartania. Ahova az egyik akart menni, oda vágyott a másik is. Ez volt az ok, no meg persze az, hogy tudtam, nem fordulhatok vissza.
A hópelyhek hamarosan már a bőrömbe csíptek, megvágták a szememet. Bebugyoláltalak, Roar, Armod sáljába, és magamhoz szorítottalak. Amikor felerősödött a szél, megemeltem a vállamat, leszegtem a fejemet, és az államat mélyen a sálba fúrtam. Lépésről lépésre haladtam az ítéletidőben, a szememet nem vettem le Armod lábnyomáról előttem. Az én lábam pont belefért az ő lábnyomába. Amikor mosolyogva hátrafordult, az arca merev volt, deres és havas, és az álla elkékült a hidegtől. Utána belegondoltam, mennyire fázhatott, ő fogta fel a szelet, még a sálját is neked adta, de egyetlen zokszó nélkül tűrte.
– Erre az érzésre van szükség, ha az ember el akar emelkedni a földről, Unni, drága! – mondta nevetve, amikor látta rajtam az aggodalmat. – A repüléshez szél kell!
A szél estefelé már túl kegyetlen volt.
Nekem rontott, készült feldönteni, beleharapott a fülembe, pedig a fejemen volt a kendő. Armod talált egy nagy követ, ami védett a széltől, és épített egy hósáncot, aminek ki kellett tartania az éjszaka, míg az idő kedvezőbbre fordul. Utána nekem kellett tüzet gyújtanom – az ő ujjai annyira elfagytak, hogy már nem tudta őket mozgatni. Szorosan egymáshoz bújtunk, mint az orosz matrjoska babák a Moszkva melletti művészkolóniában. Armod látta őket, a fülembe suttogva mesélt a vidám színekről, az öle melegében ettem a hegyi havat, és a hónom alatt melegítettem fel a fagyott kezét. A hideg azt suttogta bennem, hogy nem fog ez menni. De mi más választásunk volt?
Csivitelő napsütésben keltünk át a svéd határon, és szerintem Härjedalenbe érkeztünk, nem tudom pontosan, melyik részére, de hova máshová érkezhettünk volna? Megtettük az első lépéseket idegen földön, én fellélegeztem, és könnyebb lett a járás. A félelem továbbra is ösvényeket taposott ki a fejemben, és sajogtak a csontjaim, de kinyújtottam a hátamat, és a jobb lábfejemben a fájdalom elviselhetőbb volt. Láttunk erdőt, falvakat, tájat. Lementünk a hegyről a völgy felé, átkeltünk folyókon és folyamokon, újabb erdő jött, újabb víz. Még mindig fáztam, így délkeletnek tartottunk, hogy meleget keressünk mindazután, amit magam mögött tudtam. Hova menjünk? Nem valami nagy településre, egy kicsi és biztonságos helységre lesz szükség. Stockholmban húszan meghaltak, miután összegyűltek, hogy megpillanthassák Christina Nilssont. Agyonnyomták őket az énekesnő szállója előtt, ezt Brita, a dúla mesélte nekem, amikor nála laktam, mielőtt meghalt, és Roar a világra jött. Oda nem akartunk menni.
Néhány napra rá a hegy kék lett, és a táj az égbolt minden árnyalatával lehengerelt minket. Hälsingland. A természet az összes alapszínt felsorakoztatta, mint egy tarka fakockákból álló műalkotás.
Hajladozó búza. Kacagó lenvirágok. Nap a felhők között.
Érdes fatörzsekből kiálló göcsörtös ágak. Síkságok, kék hegyek, sötétlő erdők. A színvak Armod számára ennél szebb táj a világon nem létezett. Ehhez képest minden más valóság szürkésbarna iszap volt. A pirost és a zöldet mind ugyanannak a barna árnyalatnak látta. De itt volt lenvirág, kék hegy, búzavirágszínű ég. Az itteni szépséget még az ő szeme is érzékelte.
Rám nézett, mosolygott.
Láttam, mire gondol, miben reménykedik. Lehet ez a kékség a mi otthonunk?
– Igen – feleltem neki. – Ide jöttünk.
Fotó: Linda Broström / Bonnier
