Lady Macbeth egy nem mindennapi fiatal nő, pofátlanul szép, hihetetlenül okos, az ármányt, cselszövést és intrikát se veti meg, sőt még állítólag a boszorkánysághoz is ért. Ava Reid fogta a klasszikus William Shakespeare darabot és egy gótikus fantasy keretében újragondolta. Az alapok ugyanazok, Macbeth király akar lenni és ezért bárkit képes meggyilkoni, viszont most egyet hátrébb lépünk, és a felesége, Lady Macbeth szemszögéből követjük végig az eseményeket. A híres Lady egyetlen pillantása is elég, hogy bármilyen férfit megőrítsen, mégis a legnagyobb kihívás férje, Macbeth lesz, akit páncélként védelmeznek a sötét jóslatok.
Ava Reid amerikai író a tavaly megjelent Tündérkirály rejtélye után most egy hasonlóan mágikus, de egy fokkal klasszikusabb könyvvel érkezett. A gótikus- és fantasy irodalom kedvelőinek különösen izgalmas olvasmányt nyújthat.
Ava Reid: Lady Macbeth (részlet)
Ford. Bosnyák Edit
– Lady?
Roscille felpillant, és kinéz a kocsi ablakán. Hirtelen köszöntött be az éjszaka, és odakint tökéletes sötétség uralkodik. Roscille arra vár, hogy fogják megszólítani.
Az utazás első napjaiban, amikor Breizh nyirkos, tekervényes, sötétzöld fái között haladtak, Lady Roscille volt, és ez a név maradt rajta a hazájában, egészen a fullasztó, szürke tengerig. Biztonságosan átkeltek, mert Roscille apja, Drótszakáll, visszaverte azokat a skandinávokat, akik a szorost fenyegették. A hajótestet súroló hullámok kicsik voltak, és olyan szorosan követték egymást, mint az összetekert pergamen rétegei.
Ezután Bretagne partjai következtek.
Ez a sziklás sziget barbár hely volt, és a térképen úgy nézett ki, mint egy szelet romlott hús, amiből kiharapdáltak néhány falatot.
A kocsi egy új hajtót kapott, aki furcsa, angolszász nyelven beszélt, és Roscille neve is enyhén angolszásszá változott: Lady Rosele?
Bretagne. Eleinte fák voltak, utána a fák bozótokká ritkultak, és az égbolt émelyítően hatalmas volt, olyan szürke, mint a tenger, és dühös felhők úsztak rajta, amelyek távoli tüzek füstjére emlékeztettek. Most az új lovaknak meggyűlik a bajuk az emelkedőkkel. Roscille csak hallja, de nem látja, hogy a patáik felverik a kavicsokat. Hallja a szél hosszú és lágy susogását, ezért tudja, hogy ez csak fű, fű és szikla, nincsenek fák, amelyekbe a szél beleakadhatna, nincsenek ágak és levelek, amelyek feldarabolnák a hangot.
Ebből levonja azt a következtetést, hogy eljutottak Glammisba.
– Lady Roscilla? – kérdezi Hawise, és finoman újra megböki az úrnőjét.
Ott vannak a skótok. Roscillának meg kell majd tanulnia a férje népének a nyelvét, ami mostantól fogva az ő népe lett.
– Igen?
Hawise fátylat visel, de Roscille látja, hogy a szobalány összeráncolja a szemöldökét.
– Órák óta nem szólalt meg.
– Nincs mondanivalóm.
De ez nem felel meg teljesen az igazságnak. Roscille szándékosan hallgat. A sötétség miatt nem látja a tájat, de a zajokra és a neszekre odafigyelhet, habár főleg csak a hangok hiányát hallja. Nem dalolnak a madarak, nem zümmögnek a bogarak, nem motoznak az állatok az aljnövényzetben és a gyökerek között, a favágók nem döntik ki a tölgyfákat, a patakok nem csobognak a sziklás medrekben, és a tegnap esti eső sem csöpög le a falevelekről.
Egyetlen hang sem utal arra, hogy itt van élet, és egyetlen hang sem emlékeztet Breizhre, pedig Roscille csak azokat a hangokat ismeri.
Itt minden ismeretlen a számára Hawise-t és a szobalány összeráncolt szemöldökét leszámítva.
– Küldenie kell majd egy levelet a grófnak, miután megérkezünk, és lezajlottak az események – jegyzi meg Hawise.
Hawise-nak fél tucatnyi neve van a Lady számára, legalább ugyanannyi nyelven, mégsem találta meg a megfelelő szót az „esküvő” számára.
Roscille mulatságosnak tartja, hogy Hawise képtelen kimondani ezt a szót, pedig most úgy tesz, mintha ő lenne a menyasszony.
Amikor Roscille tudomást szerzett erről a tervről, ostobaságnak tartotta, és most még nagyobb ostobaságnak tűnik: ő szobalánynak álcázza magát, Hawise pedig menyasszonynak.
Roscille fakó színeket, és merev és zömök gyapjút visel, a haja egy főkötő alá van dugva. A vele szemben ülő Hawise csuklóján és nyakán gyöngyök csillognak. A ruhája ujja olyan, mint egy kitátott száj, és egészen a földig ér. Az uszálya olyan fehér és vastag, mintha belesüvített volna egy hóvihar. A nem megfelelő árnyalatú, világos színű haját egy szinte áttetsző fátyol borítja.
Roscille és Hawise egyidősek, de Hawise egy tagbaszakadt, széles vállú, skandináv nő. Az álruha senkit sem fog átverni. Az árnyékuk alapján is könnyedén lelepleznék őket. Ez a játék pusztán a hatalomfitogtatás egyik önkényes megnyilvánulása, hogy Roscille leendő férje kideríthesse, a herceg hajlandó-e teljesíteni a szeszélyes követeléseit. De Roscille-nak az a baljós gondolat is megfordult a fejében, hogy Glammis tánja azért találta ki az egészet, mert árulástól tart a saját országában.
Roscille egy ajándék a főúr számára a szövetségért cserébe, Hawise pedig egy ajándék volt Roscille apja számára azért, mert nem küldött hajókat akkor, amikor küldhetett volna. Hastein, a skandináv törzsfőnök, felajánlotta az egyik hasznavehetetlen lányát a hercegnek azért, mert megengedte, hogy a skandinávok békében visszavonulhassanak a szorosból.
Roscille apja sokkal nagylelkűbb Hawise faragatlan, kalóz népénél.
Drótszakáll udvarában még a Roscille-hoz hasonló, törvénytelen lánygyermekek is hölgyek lehetnek, ha a herceg úgy gondolja, hogy a hasznukat veheti.
De Roscille nemrégiben rájött arra, hogy nem azért hasznos az apja számára, mert beszéli az anyanyelvét, a brezhoneget, folyékonyan beszéli az angevin nyelvet, Hawise-nak köszönhetően a skandináv nyelvet, és most szükségszerűségből a skót nyelvet is, habár a szavak kaparják a torkát. Nem azért hasznos, mert az összes nemes arcára emlékszik, aki valaha megfordult Drótszakáll udvarában, tudja az összes bába, szolgáló, udvari szállító, törvénytelen gyerek és katona nevét, és ismeri a vágyaik kemény és éles darabjait, amelyek úgy meredeznek ki belőlük, mint a barlang szájából a kvarcok, ezért amikor az apja azt mondja, hogy A fülembe jutott, hogy Naonedben árulásról sugdolóznak. Hogy deríthetem ki, honnan származik ez az információ?, Roscille azt felelheti, hogy Az egyik istállófiú gyanúsan tökéletesen beszéli az angevin nyelvet, és az ünnepnapokon be szokott szökni a pajta mögé az egyik konyhalánnyal. A herceg ezután beküldheti az embereit a pajta mögé, és vörös szalagokra vesszőztetheti a lány combját, hogy az angevin kém / istállófiú bevallja az igazat.
Nem. Roscille most már tudja, hogy azért hasznos az apja számára, mert gyönyörű, és a leendő férje terve is ezért van kudarcra ítélve. Roscille nem egy szokványos szépség. A kurvák és a szobalányok is lehetnek szépek, mégsem csinál belőlük senki úrhölgyet, és senki sem akarja bekötni a fejüket. Roscille egy földöntúli szépség, ezért Drótszakáll udvarában azt beszélik róla, hogy megérintette a halál, megcsókolta egy boszorkány, és mérgező a tekintete. Biztos benne, herceg uram, hogy a lánya nem angevin? Állítólag az Anjou-ház tagjai a Melusina nevű kígyóasszony véréből származnak.
Szürkekabátosnak, az anjouk urának, egy tucatnyi törvényes és kétszer annyi törvénytelen, szőke hajú gyermeke van, és valahogyan mindig beszöknek Drótszakáll udvarába, mint a ravasz és csapzott rókák. Roscille apja készségesen bevallotta volna bárkinek, hogy volt egy angevin szeretője, habár Szürkekabátos talán bosszantónak találta volna azt a feltételezést, hogy a vérvonala egy olyan visszataszító teremtményt produkált, mint Roscille. De a herceg senkinek sem beszélt erről, ezért szárnyra kaptak a pletykák.
Természetellenesen fehér a haja, mintha a holdtól lopta volna el a fényt. Láttad a bőrét? Hiányzik belőle a szín. Vértelen, mint egy pisztráng. És a szeme…!
Az őrületbe kergeti a halandó férfiakat a tekintetével.
Az egyik nemes, aki látogatóba érkezett, hallotta a pletykákat, és nem nézett Roscille szemébe. Annyira nyugtalanító volt a nő jelenléte az ünnepi asztalnál, hogy a kereskedelmi megállapodást végül nem kötötték meg, és a nemes (akit le Tricheurnek hívtak) visszavitte magával a történetet Chasteaudunba, ezért Blois és Chartres visszariadt attól, hogy megállapodásokat kössön Drótszakállal és a furfangos tündérekből álló udvarával. Éppen ezért Roscille kapott egy csipkés, könnyű fátylat, hogy megvédjék a férfiakat az őrjítő tekintetétől.
Az apja ekkor jött rá arra, hogy hasznos lehet, ha kitalál egy történetet, ami alátámaszthatja a megzabolázhatatlan és széles körben elterjedt félelmeket.
– Talán megátkozott téged egy boszorkány – mondta ugyanabban a hangnemben, mint amikor kihirdette, hogy fogják elosztani a hadizsákmányt.
Végül ez terjedt el igazságként, mivel senki sem tudta megcáfolni. A herceg szegény, ártatlan szeretője elvérzett a szülés után, a furcsán csöndes gyermek a karjában feküdt, a boszorkány beosont az ablakon keresztül, azután kiosont, mint az árnyék, a füst és a recsegő villámlás. A nevetése visszhangot vert a palota összes folyosóján, és heteken keresztül érezni lehetett a hamu szagát!
A herceg ezt elmeséli a francia nemeseknek, akik talán hallották a pletykákat, és visszariadtak attól, hogy megállapodásokat kössenek és kereskedjenek. A naonedi udvar néhány tagja komoran bólogatni kezd, Igen, igen, most már én is emlékszem.
Miután a nemesek és az udvar tagjai elmennek, és a majdnem tizenhárom éves Roscille kettesben marad az apjával, megkockáztat egy kérdést:
Miért átkozott meg engem a boszorkány?
Drótszakáll elé ki van pakolva a kedvenc táblajátéka, a fekete és fehér kockák már megkoptak a sok használattól. Beszéd közben átrendezi a bábukat. A bábukat dámáknak hívják, vagyis nőknek.
A boszorkányokat nem kell meghívni – mondja. – Beosonnak a kulcslyukon keresztül.
Senki nem tudja, hogy néznek ki pontosan a boszorkányok (ezért valójában mindenki tudja, hogy néznek ki a boszorkányok), de mindenki egyetért azzal kapcsolatban, hogy ez az átok jellemző a boszorkányokra: egy csillogó alma, amelyik belül rothadt. Gyönyörű hajadon lesz a lányából, Lord Varvek, de az őrületbe fogja kergetni a halandó férfiakat a tekintetével. Roscille rájön arra, hogy ezzel a magyarázattal jobban jár, mint a korábbival. Jobb olyan lánynak lenni, akit megátkozott egy boszorkány, mint boszorkánynak.
De…
– Talán te vagy Roscille, akinek ezer kérdése van? – Drótszakáll legyint egyet. – Most menj! Örülhetsz, hogy csak le Tricheur kezdett el reszketni a látványodtól, és nem az a párizsi idióta az összes háborúra szomjazó vazallusával együtt, akiket nem tud kordában tartani.
Az a párizsi idióta megtámadta a hercegségek felét, és többszörösen kiközösítették. Roscille így jön rá arra, hogy bármelyik férfi megszerezheti magának a nagyszerű jelzőt pusztán azáltal, hogy rengeteg vért ont ki.
Az apja megtanítja arra, hogy le kell szoknia arról, hogy kérdéseket tesz fel, mert nem biztos, hogy őszinte válaszokat fog kapni. Még a legostobább istállófiú is elő tud állni egy hihető hazugsággal azért, hogy ne korbácsolják meg.
Az igazság a suttogások, a lopott pillantások, a remegő ajkak és az ökölbe szorított kezek mögött rejtőzik.
De mi értelme van a hazugságnak, ha senki nem figyel? Márpedig Drótszakáll udvarában senki nem gyanakszik arra, hogy Roscille képes odafigyelni, és észrevenni bizonyos dolgokat, főleg azért, mert a fátyol elrejti a szemét.
A Lefátyolozott Szemű Roscille. Így nevezik őt Breizhben, és azon is túl. Tekintettel arra, hogy egy boszorkány megátkozta, ennél rosszabb becenevet is ráragaszthattak volna. De most, amikor kettesben vannak Hawise-szal, Roscille nem viseli a fátylat. Azt is közhírré tették, hogy a nőket nem kergeti úgy az őrületbe a tekintete, mint a férfiakat.
Így aztán megállapodtak a házasságban azzal a feltétellel, hogy Roscille egyetlen kocsival érkezik, és csak a szolgálója fogja elkísérni. A hajtó egy nő, aki olyan ügyetlenül bánik a kantárral, mintha kifejezetten a különleges alkalom kedvéért tanították volna meg kocsit hajtani. Még a lovak is ezüstös árnyalatú, fehér kancák.
Roscille rájön arra, hogy sok idő telt el azóta, mióta Hawise megszólalt, és még mindig a válaszra vár.
– Megírhatod azt a levelet, és a kedvére tehetsz a hercegnek azzal, hogy arról számolsz be neki, amit hallani akar – mondja.
Régen Roscille saját kezűleg írta volna meg azt a levelet, és fel-alá járkált volna a szobában, miközben fontolóra vette volna, hogyan számolhatna be részletesen a leendő férje vágyairól, és az őrizetlenül hagyott kincseiről, amelyektől Roscille az érzékei segítségével megfoszthatja. Így beszél, amikor azt hiszi, hogy senki sem hallja. Ilyen a tekintete, amikor azt hiszi, hogy senki sem látja.
De azt a levelet egy olyan férfinak írná, aki már nem létezik. Roscille nem ismeri azt a Drótszakállt, aki elküldte őt otthonról. Ennek ellenére Roscille tudja, hogy mivel tehetne a kedvére annak a másik férfinak, mivel az összes férfinak ugyanazzal lehet a kedvére tenni.
A herceg azt akarja hallani, hogy a furcsa, megátkozott, törvénytelen lánya engedelmes tenyészkanca, és a gyönyör szelíd rabszolgája.
Roscille tudja, hogy feleségként az a legfontosabb dolga, hogy széttárja a lábát a férjének, és szüljön egy gyereket, akiben Alba vére összekeveredik Breizh vérével. A házasság pusztán egy átmeneti kötelék, vékonyra szőve, de ha Roscille elég ügyes, akkor ki fog tartani addig, amíg születik egy fia, aki a hermelin igájába hajtja az egyszarvút.
Az egyszarvú a skótok büszke jelképe, mióta a kegyetlen klánok kelletlenül egy zászló alatt egyesültek. És mivel azt beszélik, hogy Lord Varvek olyan ravasz, mint egy menyét, a herceg örök emléket állított ennek a hasonlatnak, és ezt a hegyes fogú állatot tette fel a címerére.
Régebben Roscille saját magára is érvényesnek tartotta volna ezt a hasonlatot, mert az apja vére folyt az ereiben (végtére is egy hermelin lánya is egy hermelin, nem igaz?). De most azon töpreng, hogy vajon a menyét valóban okos-e, vagy csak a fogai élesek.
A kocsi zörögve felkapaszkodik a sziklafalba vájt, kanyargós utakon, és a lovak hangosan zihálnak. A szél lapos, sima és állandó, mintha egy hatalmas fújtatóból áramlana ki. És hirtelen Roscille meghallja a tenger lehúzó lüktetését.
A szülővárosa, Naoned, a Loire partján áll. Akkor látta először az óceánt, amikor elutazott Bretaigne-ba. De ez nem olyan, mint az a vicsorgó, szürke csatorna. A víz fekete és izmos, és ott, ahol az apró hullámok taraján megcsillan a holdfény, egy kígyó hasán lévő mintára emlékeztet.
És a víz még a szélnél is állandóbb: a hullámok olyan ütemesen nyaldossák a sziklákat, mint a szívverés.
A civilizációval járó kegyek a pápa római székhelyétől, vagyis a mindenség középpontjában lévő drágakőtől áramlanak körkörösen kifelé. De minél távolabb van az ember Rómától, a katolikus egyház fénye annál halványabban világít: errefelé a világ meztelen, primitív és sötét. Glammis közönséges és sivár kastélya a sziklafal fölé magasodik. A mellvéd párhuzamosan fut a szikla peremével, ezért a fal egyenes, és meredeken zuhan az alatta lévő vízbe. Azok, amiket Roscille először feszületeknek hisz, csupán lőrések. Az őrtornyok és az oromzatok dísztelenek. Semmiféle bevésés nem védi meg a kastély lakóit Ankou-tól, a halál szellemétől, aki a nyikorgós kocsiján szállítja a halottakat. Breizhben minden plébánián és házon lennie kell efféle díszítésnek, hogy távol tartsa Ankou-t, de Glammisban talán valami mással védekeznek a halál ellen.
Állj! – gondolja Roscille, és a szó úgy zuhan le a tudatában, mint egy kő. – Ne menj tovább, kérlek! Fordulj vissza, és hadd menjek el innen!
A kocsi zörögve továbbgurul.
Fotó: Pexels
