Murata Szajaka japán írónő hazájában rangos irodalmi díjak egész sorát söpörte már be. 2005 óta jelennek meg novelláskötetei, első regényét 2008-ban adta ki, amelyet azóta hét másik követett. A Keiko vegyesboltja a hatodik ezek közül. Az eredetileg 2016-ban megjelent regény az első, amit az olvasók magyarul is kezükbe vehetnek, de angol fordításban is ez jelent meg először.
A szerző a saját, vegyesbolti eladóként szerzett tapaszalatait írta bele a kisregénybe, amelynek elbeszélője, Furukura Keiko 36 éves, egyedülálló és 18 éve dolgozik egy vegyesboltban. Ő elégedett a helyzetével, családja és barátai azonban úgy érzik, megrekedt. Keiko rájön, hogy egy férfi megoldaná az összes problémáját, így az első szembejövőt beköltözteti a lakásába. A Bridget Jones 21. századi japán verziója épp annyira szól a társadalom és a világ állapotáról, mint a főszereplőről. A rendhagyó szingliregény olyan témákat érint, mint a neurodiverzitás, aszexualitás, a fogyasztói társadalom elvárásai, és ezeknek az elvárásoknak megfelelés akár a saját biztonságunk árán. A kötet nemrég a hét könyve volt nálunk.
Murata Szajaka: Keiko vegyesboltja - Éjjel-nappal Tokió (részlet)
A Mosoly Áruház 1988. május 1-jén nyílt meg a Hiromacsi megálló előtt, nem sokkal azután, hogy egyetemre kezdtem járni.
Máig pontosan emlékszem arra a pillanatra, amikor először léptem be a még megnyitásra váró helyiségbe. A kurzus részeként megnéztem egy nó előadást, és mivel egy barátom sem volt, egyedül mentem utána haza, de valahol rossz irányba fordultam, és egy teljesen ismeretlen irodanegyedben találtam magam. Alaposan eltévedtem.
Valamiért az jutott eszembe, hogy tökéletesen néptelen helyre jutottam. A kecses fehér épületek világában, papírmodellek mesterséges terében gyalogoltam.
Vasárnap délután volt, rajtam kívül egy lélek sem járt az utcán. Mintha egy kísértetvárosba kerültem volna.
Nem tudtam szabadulni attól az érzéstől, hogy átkerültem egy másik dimenzióba.
Gyorsan lépkedtem, egy metrómegállót kerestem. Végre megláttam egy jelzőtáblát, és megkönnyebbülten futni kezdtem felé, amikor egy tiszta fehér épület előtt haladtam el, amelynek átalakították a földszintjét, és most úgy nézett ki, mint egy akvárium.
Sem cégtábla, sem más nem jelezte, mi ez, csak egy kirakatra ragasztott papírdarab hirdette: HIROMACSI MEGÁLLÓ MOSOLY ÁRUHÁZ – HAMAROSAN NYITUNK! MUNKATÁRSAKAT KERESÜNK. Szégyellősen belestem. Senkit sem láttam, és úgy tűnt, hogy még nem fejeződött be az építkezés, a falakat fólia borította, a fehér polc sorok üresen álltak. Nehéz volt elhinni, hogy ebből az elhagyatott teremből hamarosan élelmiszer bolt lesz.
Az otthonról kapott támogatás elég volt a megélhetésemhez, de egy részmunkaidős állás azért felkeltette az érdeklődésemet. Felírtam a telefonszámot, hazamentem, és másnap felhívtam őket.
Egy rövid beszélgetést követően azon nyomban megkaptam a munkát.
Azt mondták, a következő héten kezdődik a képzés, és amikor a megadott időben odamentem, a helyiség már kicsit jobban hasonlított egy boltra. Részben feltöltötték a polcokat, gondosan elrendezték rajtuk az írószereket, zsebkendőket meg más vegyes árucikkeket.
Még néhány új alkalmazott gyülekezett odabenn: egy lány, aki hozzám hasonlóan egyetemistának tűnt, egy férfi, akiről sütött, hogy folyton változtatgatja a munkahelyét, egy kicsit idősebb nő, talán háztartásbeli – mindent összevetve tizenöt különböző, különféle korú ember ácsorgott esetlenül a teremben.
Végül a központból érkezett oktató is előkerült, és kiosztotta az egyenruhákat. Felvettem az enyémet, és a falra kiakasztott ellenőrzőlista segítségével mindent eligazgattam magamon. Akinek hosszú haja volt, hátrakötötte, mindannyian engedelmesen levettük a karóránkat meg az ékszereinket, és a szedettvedett csapat tényleg rögtön úgy nézett ki, mintha bolti eladókból állna.
Azoknak a kifejezéseknek a gyakorlásával kezdtük, amiket munka közben kell használnunk. Kihúztuk magunkat, szorosan egymás mellé álltunk, a szájunk sarkát olyan szélesre húztuk, hogy a mosolyunk a toborzóplakáton láthatóra hasonlítson, és egymás után elharsogtuk a cégnél használatos köszöntést: Iraszsaimasze!
Az oktatónk egyenként meghallgatott minket, aki túl halkan vagy kevés érzelemmel beszélt, attól ismétlést kért.– Okamoto kisasszony, ne legyen ilyen szemérmes! Mosolyogjon! Aizaki úr, hangosabban, ha kérhetem! Próbálja meg újra! Furukura kisasszony, ez tökéletes. Kellemes és lelkes – csak így tovább!
Jól utánoztam az oktatónkat meg a videón hallható bemutatót, amit a hátsó helyiségben néztünk meg.
Életemben először tanított valaki arra, hogy miképpen vágjak hétköznapi arcot, és mondjak valami szokásosat.
A nyitás előtti két hét során párokban dolgoztunk, felváltva játszottuk el a képzeletbeli vásárlót. Gyakoroltuk, hogy a vevő szemébe nézzünk, mosolyogjunk, meghajoljunk, megtisztítsuk alkohollal a kezünket, mielőtt ételt adunk ki a meleg vitrinből, külön szatyorba pakoljuk a meleg és hideg árut, a pipereholmi pedig papírtáskába kerüljön.
A pénztárban valódi pénz volt, hogy hozzászokjunk a kezeléséhez, de a blokkokra nagy betűkkel ráírták, hogy OKTATÁS, a vásárlóink pedig az egyenruhás társaink voltak, ezért végig úgy éreztem, mintha boltosdit játszanánk.
Mókás volt látni ezt a sokféle embert – az egyetemistától meg a rockzenésztől kezdve a vándormadárig, a háziasszonyig és az esti iskolában érettségizni igyekvő srácig – ugyanabban a ruhában, és átélni, ahogy egyetlen
közös fajjá formálódnak, amelynek a neve bolti eladó.
A napi képzés végén mindenki levetette az egyenruháját, és visszaváltozott az eredeti állapotába. Mintha jelmezt cseréltünk volna, hogy másfajta lények legyünk.
Befejeződött a kéthetes képzés, végre eljött a nyitás napja. Amikor reggel beléptem a boltba, az egykor üres fehér polcok roskadásig voltak rakva, a szorosan egymás mellé pakolt áruk valahogy nem is tűntek valóságosnak.
Végül eljött a pillanat. Ez már nem gyakorlat, gondoltam magamban, amikor kinyíltak az ajtók. Ezek igazi vevők, nem olyanok, mint akiket a tanulás kedvéért elképzeltünk. És sokfélék voltak.
Mivel a bolt irodanegyedben állt, úgy képzeltem, hogy hozzánk mindenki elegáns öltönyben vagy egyenruhában érkezik majd, de a kint várakozók inkább a környéken élőknek tűntek. A legelső vásárlónk, legnagyobb meglepetésemre, egy botjára támaszkodó idős hölgy volt, a mögötte hosszú sorban következők mind a kedvezményes rizsgolyókat és más készételeket ígérő kuponokat szorongatták a kezükben.
– Helló, Furukura kisasszony, ne felejtse el üdvözölni az érkezőket! – szólt rám a boltvezető.
– Iraszsaimasze! – kiáltottam gyorsan összekapva magam. – A nyitás alkalmából ma nagy leárazást tartunk. Nézzen körül!
Még az előre betanult szavak is egészen másképp csengtek attól, hogy igazi vásárlók járkáltak a boltban.
Nem gondoltam rá, hogy ilyen hangosak lesznek! A lépteik zaja visszhangot vert, a beszédük messze zengett, miközben a polcok közti folyosókon járkáltak, a cukorkás zacskók zizegve pottyantak a kosarukba, és a hűtő ajtaja kattanva nyílt meg csukódott, amikor hideg italt vettek ki belőle. A puszta hangerő szinte megsemmisített, de megállás nélkül harsogtam, hogy „Iraszsaimasze!”.
A szépen elrendezett élelmiszer és édesség hegyek gyorsan semmivé váltak a kezük között. A bolt addig szinte díszletnek látszott, de a nyomukban alaposan átalakult.
A pénztárhoz az az apró termetű, idős hölgy lépett oda először, aki elsőként sétált be az ajtón. A gép mögött álltam, és miközben ő a pultra tette a kosarát, amelyben egy choux crème, egy szendvics, valamint jó néhány rizsgolyó feküdt, fejben végigpörgettem a szabálykönyvet.
Ahogy közeledett hozzánk, a pult mögött mindenki kihúzta magát. Éreztem, hogy valamennyien engem néznek. Úgy hajoltam meg, ahogy a képzésünk során tanultam.
– Iraszsaimasze! – szólaltam meg pontosan azon a hangon, amin a képzésen a videóban szereplő nő beszélt, magam elé húztam a kosarat, és a tanult módszerrel nekiláttam a vonalkódok beolvasásának. A boltvezető mellettem állt, és gyors mozdulatokkal egy nejlonszatyorba pakolta az árut.
– Hánykor nyitnak? – kérdezte a hölgy.
– Hát, ma tízkor nyitottunk. De mostantól kezdve mindig nyitva leszünk.
A főnökömnek rögtön feltűnt, hogy milyen ügyetlenül válaszolok egy olyan kérdésre, amit nem gyakoroltunk a képzés során, és sietve közbe avatkozott.
– Mostantól kezdve egész évben, a hét minden napján napi huszonnégy órában leszünk nyitva. Akkor jöhet és vásárolhat, amikor csak jólesik.
– Nahát, éjszaka is nyitva lesznek? És kora hajnalban is?
– Bizony! – vágta rá a főnök.– Ez aztán tényleg kényelmes. Tudja, rossz a csípőm, nehezen járok. A szupermarket pedig nagyon messze van. Mindig olyan körülményes odamennem. – És rám mosolygott.
– Igen, mostantól éjjelnappal nyitva tartunk. Kérem, nyugodtan jöjjön, amikor csak jólesik – visszhangoztam a boltvezető szavait.
– Ez csodás. Az eladóknak viszont nem lesz könnyű.
– Köszönöm! – feleltem, és lelkesen meghajoltam, pont úgy, ahogy a főnököm.
A hölgy nevetett.
– Én köszönöm. Jönni fogok. – Azzal továbbment.
– Ügyes volt, Furukura kisasszony – bólintott a főnök. – Tökéletes! Megőrizte a hidegvérét, pedig most először áll a pénztárban. Szép munka, csak így tovább. Ó, nézze, egy újabb vásárló!
Körülnéztem, és egy férfit pillantottam meg, aki jó sok leértékelt rizsgolyót halmozott a kosarába.
– Iraszsaimasze! – köszöntem pontosan azon a hangon, ahogy az előbb, meghajoltam, és elvettem tőle a kosarát.
Abban a pillanatban éreztem életemben először úgy, hogy a nagy gépezet részévé váltam.
Újjászülettem, gondoltam magamban. Aznap valóban a társadalom egyik hétköznapi fogaskereke lettem.
