Murata Szajaka japán írónő hazájában rangos irodalmi díjak egész sorát söpörte már be. 2005 óta jelennek meg novelláskötetei, első regényét 2008-ban adta ki, amelyet azóta hét másik követett. A Keiko vegyesboltja a hatodik munkája, eredetileg 2016-ban jött ki, ez az első magyarra fordított regénye.
Ebben is megjelennek jellemző témái, mint a nagyvárosi magány, a szex és az aszexualitás vagy a nonkonformitás – ez különösen a hihetetlenül konformista Japánban izgalmas. A szerző, akárcsak hőse, a saját tapasztalatait gyúrta bele a mindössze 200 oldalas, de az olvasót később is kísértő kötetbe.
Szabálykönyv az élethez
Aki gyerekként valami miatt kilógott az osztályából, az átérzi a regény hősnőjének, Furukura Keikónak a vágyát, hogy valaki adjon neki egy szabálykönyvet az élethez. Nem is a nagy dolgokhoz, mert azt rendszeresen közlik az emberrel: alapítson családot, építsen karriert. Hanem az apróságokhoz, amelyek mintha mindenki másnak természetesek lennének.
Mi az elvárt reakció egy adott helyzetben, és mi miatt fogják furának tartani?
Gyerekkorában ráébredt, hogy a világ nem azt a logikát követi, amit ő. A parkban talált kismadártetem neki lehetséges vacsora, a verekedők lecsendesítésének eszköze pedig egy jól irányzott ütés. Szülei és testvére épp annyira nem tudnak mihez kezdeni vele, mint az osztálytársai vagy a tanárok. A környezete reakcióit olvasva és húga tanácsaira támaszkodva próbál navigálni a szociális helyzetekben, míg ki nem derül, hogy igenis létezik hely, ahol adnak szabálykönyvet minden helyzetre: a vegyesboltban.
A vegyesbolt mint az otthonosság szigete
„Már nem emlékszem tisztán azokra az időkre, amikor még nem születtem újjá, mint bolti eladó” – vallja be főhősünk a második fejezetben, mert az első, az a munkahelyéhez szóló szerelmes levél. Furukura Keiko 36 éves és 18 éve egy éjjel-nappali vegyesboltban dolgozik részmunkaidős eladóként. Fennmaradó idejében azért pihen, hogy jobban dolgozzon, és ezért táplálkozik egészségesen. Enni és inni is a boltból visz magának, így fantáziája szerint az atomok szintjén is összeolvad az üzlettel.
Az angol és japán címben nem is jelenik meg a főszereplő neve, csak a munkája: vegyesbolti eladónő. A lélektelen és minden egyéniséget eltörlő munkahely Keiko számára maga a megváltás: mindenki uniformist visel, megmondják, mikor milyen feladatot végezzen, milyen helyzetben mi a helyes eljárás. Keiko a tökéletes munkaerő, kedvvel és pontosan végzi a feladatait, és büszke magára.
A bolt hangjait felidézve merül álomba.
Murata ügyesen csalja lépre az olvasót az egyes szám első személyű elbeszéléssel, így szinte akaratlanul is szimpatizálunk a főhőssel. Normákkal szembemenő nézőpontjait relevánsként vizsgáljuk, megértjük, miért furcsa és logikátlan számára a világ működése – a helyzetek színe és visszája egyszerre tárul fel a belénk nevelt normák és az ő nézőpontja segítségével.
Nyilvánvalóan megalázó és gyerekes például, ahogy minden reggel elpróbálják a dolgozók, hogyan kell köszönteni a vásárlókat, és milyen hangsúllyal és arckifejezéssel kínálják nekik az akciós terméket. Keiko számára azonban ez a csoporthoz tartozás ritka pillanata, amikor felvértezik azzal a készséggel, hogy boldoguljon a nyilvánosság előtt.
Párkapcsolat mint horror
A környezete ítélete azonban lesújtó: ennyi idősen nem itt kéne tartani! (Ez a mondat a szingliregények kapcsán írt cikkünkből lehet ismerős.) A szerintük nyilvánvaló megoldás pedig egy férfi.
Gyakorlatilag beleszekálják egy kapcsolatba. A vegyesbolt egyik meglehetősen furcsa férfi alkalmazottja, Shiraha maga is feleséget keres – fiatalt és gazdagot, aki eltartja. A Keikóhoz hasonlóan a szociális normákat sajátosan kezelő férfi incel propagandát harsog, és verbálisan megalázza Keikót, amikor a nő felveti, hogy a házasság megoldaná mindkettőjük gondját.
A regény egy pillanatig sem sejtet romantikus érzelmeket vagy szexuális vágyat kettejük között.
Sőt, Keiko szenvtelen leírásából egy meglehetősen taszító alak bontakozik ki. A fogai feketék, sovány alakján csak az öv tartja meg a ruhát, ami olyan büdös, mintha hajléktalan lenne (ez valószínűleg nem áll messze az igazságtól, ahogy később kiderül), folyamatosan fröcsög és pocskondiáz mindenkit. Mindennek ellenére Keiko beköltözteti a lakásába, ahol elfoglalja a fürdőkádat. Elvárja, hogy a nő eltartsa és főzzön rá.
Batman, Picasso, Keiko
Az olvasó számára a kötet a beköltözéssel szinte horrorba fordul, és folyamatosan azon retteg, hogy a férfi mikor tesz kárt a főhősben. Keiko szembemegy minden olyan önvédelmi mechanizmussal, amit a kislányokba egész életükben sulykolnak. Az egyetlen reményünk, hogy Keiko az „őrültebb” kettejük közül, és megvédi magát. A módszer működik, családja és munkatársai is örömmámorban úsznak, és soha nem látott lelkesedéssel fordulnak felé.
A dolgok ott kezdenek kisiklani, mikor Shiraha egy jobban fizető állásba kényszerítené őt. Keiko felmond szeretett boltjában, de ezzel elveszti az élete gerincét adó rendet. Már nincs miért felkelnie vagy gondoskodnia magáról. A fürdés vagy az étkezés fölösleges nyűggé válik.
Ezzel löki a férfi akaratlanul abba a felismerésbe, hogy neki a vegyesbolt az élete. Kettejük vitája arról, hogy a társadalom vajon megérti-e, ha Keiko a szívére hallgatva a szenvedélyét választja, és így renegáttá válik, bármelyik szuperhősös képregény főszereplőjének szájából is elhangozhatna, de lehetne a korszakos művészek állásfoglalása is.
Keiko, akárcsak Batman vagy Picasso, önként dönt úgy, hogy kívül él a társadalmi normákon, minden idejét és gondolatát a munkájának szenteli és vállalja a magányt ebben a pozícióban.
Mellesleg ezzel a döntéssel megmenti magát a férfi zsarnokságától, mivel Shiraha őrültnek könyveli el, és magától elhagyja.
A regény olyan egyértelműnek tűnő társadalmi elvárásokra kérdez rá, mint a folyamatos fejlődésre, a magas státuszú munka megszerzésére törekvés, a társas kapcsolatok iránti igény, a magány elfogadhatatlansága. Megmutatja az ellentmondást abban, hogy minden azt sugallja, hogy fejezzük ki az egyéniségünket, azonban a közösség nem tűri el azt, aki kilóg a sorból.
Neurodiverz hősnő
A neurodiverzitás felbukkanásával megjelent az igény is, hogy ilyen diagnózissal élők hozzájuk hasonló hősöket keressenek. Klasszikus művek szereplőinek kódolását igyekeznek így olvasni, és a kortárs művekben is kutatják a hasonló karaktereket, mint az értelmezésükben Mr. Darcyt vagy Francesca Bridgertont.
Keiko tökéletesen beleillik ebbe a kategóriába, ahogy arról a Guardianen megjelent írásában Naoise Dolan, az autizmusban érintett író is lelkesen beszámol. Számára ez a regény egy olyan hőst mutatott, akiben végre felfedezhette magát, ami önbizalmat adott számára íróként is.
Keiko családja a lány gyerekkora óta várja, hogy „meggyógyuljon”, valahogy olyanná változzon, mint bárki más.
A regény azonban nem ígéri, hogy ez bármikor bekövetkezik. Sőt, a neurodiverzitás bemutatásnál tovább is megy egy lépéssel a könyv: nem gondolja megjavítandónak a hősét!
Szokatlan szinglik klubja
A ’90-es években a társadalmi elvárásokkal szembemenő hősnő prototípusa, Bridget Jones szeretett volna karriert építeni, és megállapodni egy férfi oldalán, mindezekért pedig aktívan tett is.
Ő még élvezte a szexet, sőt nyíltan írt róla, mennyire vágyik rá.
Keiko ezek közül egyiket sem tartja fontosnak. Annyit akar, hogy ne lógjon ki a többeik közül, és hagyják békén. A regény végére pedig tulajdonképpen ez történik. Ahogy Samantha a Szex és New Yorkban, Keiko is önmagát választja, vagyis a szeretett vegyesboltját. Az egymásra találás itt a nő és a munkája között történik meg. A magyar kiadás végére egy valódi szerelmes levél is bekerült, amelyet a szerző utólag írt a karaktere nevében az üzletnek.
Murata hőse meglepő hasonlóságot mutat egy szintén 2017-ben megjelent regény, Gail Honeyman skót írónő Eleanor Oliphant köszöni, jól van főhősével. Az ugyancsak naplószerűen megírt történet címszereplője hasonlóan szemléli a számára logikátlanul működő világot. Esetében a kötet folyamán lassan kibontakozik, hogy nem magától, hanem egy trauma miatt működik így. Nála megcsillan a remény is, hogy „visszatagozódhat a társadalomba”. Megreformálja a külsejét, elfogad egy előléptetést, barátokat talál, és még egy macskát is örökbe fogad.
Murata története ezekkel szemben szinte szikár, lecsupaszított, és megmutatja, mennyire az akarás – többet, mást – mozgatja a mindennapjainkat. Nála már nincs vágy a társra, a párkapcsolatra, az előlépésre. Talán ez az elégedettség a legszokatlanabb vetülete, amivel valahogy a saját környezete és talán az olvasók is nehezen tudnak mit kezdeni. Ahogy Bridgetet Mark Darcy, Keiko saját magát és a helyzetét szereti úgy, ahogy van.
