Julie Hall Tiktok-kedvenc fantasy-sorozatok szerzője, akit a romantasy és a young adult regények rajongói már ismernek. Láng és árny sorozatának első kötete magyarul is megjelent: egy vad és veszélyes vetélkedőről szól, amelyben Locklyn, egy mágikus képességek nélküli lány is részt vesz. Alakváltókkal, tündékkel, vámpírokkal kell versenyeznie. A díj segítségével végre mágikus erőhöz jutna, úgy pedig talán lenne esélye elnyerni azt, amire igazából vágyik: a sárkánytrónörökös szerelmére.
Nincs magyarázat arra, hgy Locklyn miért nem rendelkezik mágikus képességekkel. De nincs más választása: kénytelen részt venni a kegyetlen küzdelemben, ráadásul egy olyan szövetségessel, akiről sosem tudhatja, a következő pillanatban a segítségére siet, vagy inkább elvágja a torkát.
Itt egyetlen szabály létezik: életben kell maradni. Mert a Káosz bárkit gazdag és nagy hatalmú hőssé tehet. Már aki túléli...
Julie Hall: Creatures of Chaos - Láng és árny 1. (részlet)
- FEJEZET
Ha tudom, hogy mi fog történni, be sem teszem a lábam abba az alagútba. De a hülye döntések már csak ilyenek: amikor meghozod őket, soha nem tűnnek akkora baromságnak.
Az Éjpacsirta Akadémia föld alatti folyosórendszerét megvilágító tündefényfáklyák csak arra elegek, hogy ne fejeljem le az összes sziklafalat, és arra is alig. A futás és csoszogás sajátos keverékét bemutatva mégis a lehető leggyorsabban iszkolok a félhomályban. A hosszú folyosón síri csend van, csak a kövek ropogása hallatszik a talpam alól.
Nem késhetek el a következő órámról. A tanár, Mr. Sullivan a múlt héten megfenyegetett, hogy megbuktat, ha még egyszer pontatlanul érkezem, márpedig akkor nyári korrepetícióra kellene járnom, hogy elvégezzem a sulit, arról meg szó sem lehet. Négy gyötrelmes évet lehúztam az Éjpacsirta Akadémián, kizárt, hogy egyetlen perccel többet töltsek itt a kelleténél.
Befordulok egy sarkon, és megtorpanok. Az előttem feltáruló folyosó vaksötét. Pedig a tündefény örök, tehát valaki szándékosan elvitte innen a fáklyákat, vagy mágiával kioltotta a lángot.
Hegyezem a fülemet, hátha mozgás vagy suttogás neszét hallom, de csak a saját zihálásom tűnik természetellenesen hangosnak a mély csendben. Ezek az átjárók még megvilágítva is vitathatatlanul félelmetesek, nemhogy sötéten. A többi éjpacsirtás diák persze nem parázna ennyire a helyemben.
A többi éjpacsirtás diáknak ugyanis van valamilyen mágikus ereje. Nekem nincs.
A föld alatti folyosókon rövidebb úton és gyorsabban lehet eljutni az akadémia külső épületeiből a központi várba, de az alagutak sötétek, nyirkosak és porosak, ezért a diákok csak ritkán vágják le így az utat. Én nem a kellemetlenségek miatt ragaszkodom máskor a felszínhez. Azért kerülöm ezt a helyet, mert nem érzem magam biztonságban: elsőévesként túl sokszor támadtak már meg az alagutakban.
Elgondolkodom, hogy továbbmenjek-e, vagy visszaforduljak. Egyedül átvágni a vaksötéten rossz. Annál már csak az lenne rosszabb, ha túl későn derülne ki, hogy nem is vagyok egyedül.
Az iskolatársaim nyilvánosan, a suli folyosóin nem bántalmaznak ugyan, de ami az alagutakban történik, az az alagutakban is marad. Ma is csak azért kockáztattam, mert nem volt más választásom, behozhatatlan késésben vagyok elemikémia-óráról. És mivel néhány perc múlva becsöngetnek, abban bízom, hogy a többi diák már rég felért a föld alól a tanterembe.
Abban a pillanatban tehát ez a döntés egyáltalán nem tűnt akkora baromságnak, de azonnal megbánom, amikor borsódzni kezd a hátam. Nincsenek olyan természetes ösztöneim, mint egy alakváltónak, de ami megérzés jutott nekem, mind arra ösztökél, hogy meneküljek, amerre látok.
– Fuss, nyuszi, fuss! – hallatszik a suttogás az előttem tátongó fekete űrből.
Ez Jules.
A félelem átcsap rajtam, akár a szökőár, egyszerre tölti meg az ereimet tűzzel és jéggel. Ismerem a hangot, és pontosan tudom, hogy most mi következik.
Megfordulok, és rohannék onnan, de már késő, a talaj elnyeli az egyik lábam, és foglyul ejt.
Megpróbálom kirántani, de az őrült farkasalakváltó a mágiájával összezárja körülötte a harminc centi mély sziklát.
Hiábavaló erőlködésemre mindenfelől kuncogás és vihogás a válasz.
Na ne! Jules nincs egyedül.
Még elkeseredettebben próbálkozom, de tudom, hogy hiába, mert ha ezt a lábamat sikerülne is kiszabadítani, Jules a földmágiával egyszerűen kőbe zárná a másikat.
Mégsem adom fel. Sok mindent lehet rám mondani, de azt nem, hogy könnyedén megadom magam. A farkasalakváltó valószínűleg pont ezért nem hagy engem békén: falkájának alfa nőstényeként természetes ösztöne a dominancia. Meg akarja törni nem csak a testemet, a lelkemet is. Azt persze várhatja. A lelkemet nem kapja meg.
Kavicsropogás üti meg a fülemet. Felnézek, Jules és két talpnyalója eszelősen vigyorogva előlép a sötétből. Mindhárman terepszínű zsebes gatyát, sneakert és feszülős, rövid ujjú felsőt hordanak, aminek alja épphogy eléri a nadrág derekát. Nagyon erőlködnek, hogy egyszerre tűnjenek divatosnak és keménynek.
Jules évek óta szívózik velem csak azért, mert általános első osztályában egyszer bevertem az orrát, amikor egy tünde kislányt szekált. Akkor pécézett ki magának, de a komoly bántalmazás csak nagyjából kilenc évvel ezelőtt kezdődött, amikor benne felébredt a mágia, bennem pedig nem.
Összességében mégis megérte, mert a tünde kislány, Ensley, és sárkányalakváltó ikerbátyja, Becks, azóta is a legjobb barátaim.
Egyértelmű, hogy kifutottam az időből, ezért egyenesen szembefordulok velük, és kihúzom magam; bár amúgy sem vagyok túl magas, földbe süppedt lábbal pedig még annyira sem.
– Nicsak, ki van itt? – Jules a válla mögé libbenti hullámos, barna és szürke hajtincseit.
– Ránézésre senki – válaszol Dina, a barátnője és talpnyalója, mire Jules és a másik, vörös hajú farkasalakváltó, Freya felröhögnek.
Nem kérdezem, mit akarnak, mert úgyis tudom. A véremet.
Fogcsikorgatva végigmérem őket. Mágia nélkül akár még hármuk ellen is lenne esélyem, a Juleshoz hasonlóan erős képességgel rendelkező teremtmények általában elég béna harcosok, mert túlságosan a mágiára hagyatkoznak. Csakhogy a lány földmágiája még így, kiműveletlenül is kivételesen erős. Dina és Freya gyengébbek ugyan, de a kevés mágia is többet ér, mint a semennyi.
Bárcsak végre kialakulna bennem is apám alakváltó ereje vagy anyám tündemágiája! Még egy távoli ős bizarr vámpírképességeinek is örülnék, csak legalább egyenlő esélyekkel szállhatnék szembe a bántalmazóimmal. De nem, én itt állok majdnem tizennyolc évesen, jócskán idősebben, mint amikor a teremtményekben általában felébred a mágia, és bennem a leghalványabb lángja sem pislákol még.
Ismerős érzés, ahogy a mágikus impotenciám miatti keserű harag feltolul bennem, akár a nyelőcsövemet égető gyomorsav, de szokás szerint visszanyelem. Semmi értelme dühöngeni olyasvalami miatt, amin úgysem tudok változtatni. Legalábbis ezt mondogatják a szüleim, és hogy milyen erős vagyok mágia nélkül is. A mostanihoz hasonló esetekben azonban a testi erővel nem sokat érek.
Jules előrébb lép, de ügyel, hogy kartávolságon kívül maradjon. Ha csak néhány centivel közelebb kerülne, egy balegyenessel elérném, és pontosan tudom, hová kell irányozni az öklöm, hogy kiüssem. Ő viszont tisztában van vele, mire vagyok képes ökölharcban, ezért biztos távolságban marad.
Jules felemeli a kezét, mire egy öklömnyi kődarab reppen a levegőbe előtte. Dina és Freya követik a példáját, éppen csak egy leheletnyivel kisebb szikladarabokat választanak. Szánalmasan felvágósak! Ha már meg akarnak kövezni, legalább bepiszkolnák a kezüket!
– Csak nem kiszolgáltatott helyzetbe kerültél, Locklyn? – gúnyolódik Jules, és ragadozószeme gonoszan villan. – De nyugi, ha könyörögsz, hogy eresszünk el, talán kegyes leszek hozzád.
Gyilkos pillantást vetek rá.
– Neked én soha nem fogok könyörögni semmiért!
Jules szája az előbbinél is szélesebb és baljósabb vigyorra húzódik.
– Reméltem, hogy ezt mondod.
Csuklója egyetlen rántásával kilövi felém a követ. Megpróbálok elhajolni előle, de a csapdába esett lábam korlátoz a mozgásban, így a kő a vállamon talál el. A durva sziklafalnak tántorodom, éles fájdalom hasít a karomba, és felülről kavicszápor hullik a nyakamba. Dina és Freya kövei is felém süvítenek. Nem akkora erővel, mint Julesé, de kettő elől nem tudok kitérni egyszerre, így az egyik a homlokomon talál el. Előbb érzem meg az arcom oldalán lecsorgó vért, mint a seb fájdalmát.
Jules Freya tenyerébe csap, én pedig tehetetlenül vicsorogva nézem őket. Reménykedem, hogy megelégszenek a kicsorduló vérem látványával, de hiába. Felváltva dobálnak meg még legalább fél tucat kővel. A fejemet sikerül megvédenem, de már most tudom, hogy holnapra tele leszek színpompás zúzódásokkal.
Amikor három kő repül felém egyszerre, elfordulok, amennyire csak tudok. Amint hátat fordítok nekik, azonnal ököllel és lábbal rontanak nekem. Vadul csapkodva visszatámadok, és néhány ütést sikerül is bevinnem, de a földbe süppedt lábam miatt nem találom az egyensúlyomat, és egyikbe sem tudok igazi erőt tenni. Ettől persze még küzdök, mint egy fúria, de csak azt érem el, hogy ők is egyre dühödtebbek, és egy idő után a harc helyett már csak a túlélés a célom.
Egyik ütésük felrepeszti az ajkamat.
Vért köpök a lábuk elé, mielőtt egy ököl a gyomorszájamba vágódik. Az ütéstől minden levegő kiszökik a tüdőmből, négykézláb a földre roskadok.
A lábam végre kiszabadul a sziklabörtönből, de már nem számít, mert moccanni sincs erőm, nemhogy szembeszállni velük. Összeszorítom a számat, és felkészülök a következő támadásukra, de ők verbális bántalmazásra váltanak.
– Már évekkel ezelőtt véget kellett volna vetni a szenvedéseinek – vicsorog rám Jules.
– Pontosan! – helyesel Freya. – Mágia nélküli nyomorék vagy, akit mindenki messzire elkerül.
Mindkettő övön aluli ütés volt, de nekem a szemem sem rebben. Soha senki előtt nem mutatom ki, mennyire fájnak a sértéseik. A véremet láthatják kicsordulni, de a könnyeimet soha.
Valamennyire vigasztal, amikor észreveszem, hogy Freya szeme feldagadt, Julesnak pedig egy vágástól vérzik az arca. Úgy tűnik, néhányszor azért mégiscsak eltaláltam őket. Kár, hogy a farkasalakváltók gyorsan gyógyulnak, és a nyomok egy óra múlva valószínűleg már meg sem látszanak rajtuk.
– Száműzni kéne téged a többi nyomorékkal együtt a Slinker-szigetre – teszi hozzá Dina.
Rajta nem látok sérülést, de a felsője és a nadrágja is koszos lett, sötét copfja pedig félig kibomlott.
A legenda szerint a Slinker-szigetre viszik azokat a teremtményeket, akikben nem elég erős a mágia, de valójában ez csak rémmese, amivel a szülők ijesztgetik a gyerekeket, akik nem fejlesztik elég szorgalmasan a képességeiket. Ebben azért vagyok olyan biztos, mert ha létezne ilyen hely, engem már elhurcoltak volna oda. De még ha a sziget nem is valós, a sértés nagyon is az.
A legtöbb teremtményben pubertás előtt, nyolc-kilenc éves korban fejlődik ki a mágikus erő. Ritka esetekben ez tíz-tizenegy éves korig kitolódhat, de legkésőbb a tinédzserkor elején minden teremtményben felébred valamilyen erő.
Mindenkiben. Kivéve engem.
Freyának igaza van. Nyomorék vagyok, és senki nem tudja, hogy miért. Az orvosok azt mondták, bennem is megvan a képesség, csak túl gyenge ahhoz, hogy észlelni lehessen. Én tudom, hogy nem erről van szó. Érezném, ha lenne bármi nyoma. De a lelkem mélyén biztos vagyok benne, hogy egyszerűen nincs bennem mágia.
Amikor újra levegőhöz jutok, felemelem a fejem, és megint vért köpök. Jules fehér sneakerére célzok, de nem találom el.
Gúnyosan kinevet.
– Undorító vagy. Sőt, még annál is rosszabb: egy senki. Mindenki jobban járna, ha egyszerűen itt maradnál a porban.
Egy intésére por és kavicsok borítanak el. Aztán kacagva sarkon fordul, és a két talpnyalójával a nyomában elsétál.
Feltápászkodom, és letörlöm a számból az államra csorgó vért. A ruhám csupa kosz és vér, a farmerem térde felszakadt. A hajamat már meg sem nézem, biztos vagyok benne, hogy pocsékul fest. Ilyen csapzottan nem mehetek be órára.
A fejemet hátrahajtom, és megtámasztom a sziklafalon, nagyot sóhajtok, és sorban megmozgatom minden tagomat, hogy ellenőrizzem, nem tört-e csontom. A bokám megsajdul, amikor ránehezedek, de valószínűleg nem sérült súlyosan.
Annyira elegem van ebből! Mit nem adnék érte, ha egyszer mágia nélkül, szemtől szemben megküzdhetnék velük!
Megmutatnám nekik, hogy én mit érzek életem minden napján.
Hogy milyen gyengének és kiszolgáltatottnak lenni az örökös túlerővel szemben.
– Locklyn! – Az alagutakban visszhangzó nevem hallatán görcsbe rándul a testem, mielőtt felfoghatnám, hogy kinek a hangját hallom. Azután pedig a félelem helyét átveszi a szégyen, és megfordul a fejemben, hogy talán jobb lenne elrejtőzni. Nem mintha számítana, Becks úgyis megtalálna. Ő mindig rám talál.
Nyitókép: https://www.juliehallauthor.com/
