A hercegek is csak hús-vér emberek, ugye? De akkor miért van ekkora hatással a főhősnőre Maximilian gyönyörű arca és átható tekintete? Kettejük kapcsolata nem sok jót ígér, és bár talán jobb lenne, ha soha nem találkoztak volna, az érzéseknek nem lehet parancsolni. Mindannyian ismerjük Hamupipőke történetét, Anya Omah regénye azonban távolról sem a klasszikus „boldogan éltek, míg meg nem haltak”-sztorit kínálja az olvasóknak. Ha téged is rabul ejt a királyi környezetben játszódó könyvek világa, ezt a BookTok-kedvencet szeretni fogod.
Anya Omah: Dark Cinderella (részlet)
1
SOFIA
Ez itt vér?
Megtorpanok a vécéfülke behajtott ajtajánál, nézem a vörös, elmaszatolt nyomokat. Ujjlenyomatok, pár centivel a kilincs fölött, amit éppen meg akartam fogni. Önkéntelenül hátrább lépek, közben nekiütközöm valakinek.
Egy fiatal nő bukkan fel mögöttem, nem hiszem, hogy észlelte volna akár az ütközést, akár a bocsánatkérésemet. Kombinépántos ruhája olyan, mintha a táncparkett feletti diszkógömböt húzta volna magára.
Elbotorkál mellettem és bemegy az utolsó szabad fülkébe.
Megint előremeredek, nézem a vörös maszatot. Nyilván van rá valami nagyon egyszerű magyarázat. De valahogy mégis… vészjóslónak érzem. Nincs rendjén az ilyesmi Skandinávia egyik legelőkelőbb klubjában. Nem mintha az előkelők nem menstruálnának.
Ösztönösen – vagy a kíváncsiságtól hajtva – bekopogok a világos színű, stukkókkal díszített ajtón.
– Hahó! Van bent valaki?
Nincs válasz. Semmi. Amit hallok, az csak a tompán idehallatszó basszusdübörgés az elektronikus zenéből, pisicsurgás, vécéöblítés.
A jobb felőli ajtó kinyílik, két nő lép ki.
Egyiküket azonnal felismerem: Jessica Sörensen az, a Missing című true crime sorozat nyomozója. A történet egy gazdag örökösnőről szól, akinek egy buli után hirtelen nyoma vész. Alva meg én végignéztük az összes évadot – aztán a sorozat egyszerre a saját valóságunkká vált. És én meg a legjobb barátnőm voltunk a főszereplők. Csak éppen az ő utolsó tartózkodási helye nem egy parti, hanem a királyi palota volt.
A két nő kuncog, kizökkent a gondolataimból.
A színésznő és barátnője a tükörhöz imbolyog. Hallom, amint a kezüket mosva egy pasiról beszélgetnek. Aztán, ahogy a zene felhangosodik és megint elhalkul, bekukkantok az ajtónyíláson a fülkébe – és megpillantok valakit a földön. Egy lányt. Háta a fekete tapétának támaszkodik, feje lehajtva, szőke haja függönyként takarja el az arcát.
Valószínűleg részeg, és megpróbálja kialudni magát. Hát nem a legfényesebb helyet választotta a józanodáshoz. De ezt ismerem, bulizós korszakomban én is ébredtem mindenféle fura helyeken, anélkül hogy emlékeztem volna, hogy kerültem oda.
Lehet, hogy az ajtó nem is tőle véres.
De ha mégis? Ha megsérült és segítségre van szüksége? Vagy alkoholmérgezése van?
Miss Diszkógömb, akivel az előbb összeütköztem, kibotorkál a fülkéjéből. Átfut a fejemen, hogy megszólítom. Ha ennek a lánynak segítségre van szüksége, nem szeretnék egyedül maradni vele.
De úgy megy ki, mintha drótkötélen egyensúlyozna, és bármelyik pillanatban lezuhanhatna. A szó legszorosabb értelmében.
Hagyom a fenébe, mély levegőt veszek, és megpróbálom szélesebbre nyitni az ajtót. Lassan, óvatosan. Elakad a lány lábában, de erre sem ébred fel. Akkor sem, amikor egy kicsit tovább erőltetem az ajtót, aztán még tovább, amíg át nem tudok nyomakodni a nyíláson, átlépve rajta.
A tekintetemmel végigpásztázom a testét, hátha látok rajta sérülést.
Csupasz, ernyedten lógó karok. Kezek, véres ujjak. Ruha alól kilógó, kinyújtott lábak. Egyik lábáról hiányzik a cipő.
A vécékagyló mellett megpillantok egy fekete, piros talpú, magas sarkú szandált, a lehajtott ülőkefedélen pedig egy kis tükröt, fehér por maradványaival. Mellette egy aranycsövecske… és vércseppek.
Ez nagyon nem jó.
Nyelek egy nagyot, és leguggolok a bézs, márványos padlón ülő nőhöz, magam mellé teszem a táskámat.
Amikor a haját félresimítom az arcából, hogy megnézzem, lélegzik-e, további vérnyomokat pillantok meg. Az orra alatt, az ajkán, az állán és a sárga ruha kivágásában.
Túladagolta magát? Meghalt?
A szívem hevesebben ver. Aztán dübörögni kezd. Elönt az adrenalin, a vér zúg a fülemben. Gyorsan a nyakához szorítom a mutató- és a középső ujjamat. A bőre hűvös. De nem hideg.
Egy örökkévalóságnak tűnik, mire végre megérzek egy nyamvadt kis lüktetést az ujjaimmal.
Fellélegzek.
Él.
– Hé, te! – rázogatom a keskeny vállát. Előbb gyengéden, aztán erősebben. Ha reagál, az jó jel lehet. – Hallod, amit mondok?
Felnyög.
– Ébresztő!
Újabb nyögés.
Eléje kucorodok, kezemet az álla alá teszem, óvatosan megemelem a fejét, és a látványtól megdermedek.
Tudom, hogy ki ez a lány. Annyi videót meg képet láttam róla, amikor Alva után kutattam, hogy még ebben az állapotában is felismerem. A rémisztő sápadtság, a szinte vértelen ajkak és a kifordult szemek ellenére is. Borostyánszínű írisze szinte eltűnik a félig zárt szemhéjak alatt.
Ez itt Linnea hercegnő.
Hetek óta próbálkozom, hogy kapcsolatba kerüljek vele, minden rohadt hétvégén bejövök a városba, és a szerencsémben bízva idejövök a kedvenc klubjába. De soha nem volt itt.
Most meg mi történik?
A bulihercegnő ragadványnevű előkelőség itt fekszik eszméletlenre kokszolva egy budi padlóján. Mintha számtalan botrányának valamelyikéről olvasnám a szellemtelen főcímet.
De meglehet, hogy ez lesz az utolsó, ha gyorsan segítséget nem hozok.
Csak itt lenne az az átkozott mobil, akkor most egyszerűen felhívnám a mentőket, de le kellett ugyebár adni a ruhatárban.
Nem érzem magam jól, ha arra gondolok, hogy magára kell hagynom. De nincs más lehetőség.
– Hozok segítséget, rendben? Próbálj addig ébren maradni! – (és nem meghalni, teszem hozzá gondolatban).
Átsuhan a fejemen, hogy az ő halála tragikusabb lenne, mint bármely más emberé, de gyorsan el is hessentem.
Aztán felegyenesedek, de egy alig hallható „ne”-től megdermedek.
– Ne menj – a hangja erőtlen susogás, amit valami olyan nesz kísér, ami egyértelműen nem tőle származik. Valami morgás. Vagy zümmögés.
Mi lehet az? Honnan jön a hang?
Olyan, mint egy… mint egy mobil.
De az nem lehet.
A KRONÁ-ban szigorú mobiltilalom van. És a bejáratnál ott a táskaellenőrzés meg a fémdetektoros kapu – ide lehetetlen telefont becsempészni. Mondjuk, egyáltalán nem csodálnám, ha a királyi család tagjaival kivételt tennének.
A tekintetemmel sebesen pásztázom a környezetet, és megakad egy borítéknál nem nagyobb, bézs színű kistáskán. Kinyitva hever a combja mellett, a zümmögés egyértelműen ebből jön.
Belenyúlok, és hitetlenkedve bámulom: tényleg egy telefont tartok a kezemben.
A kijelzőn pedig nem másnak, mint magának Maximilian hercegnek, Skønia trónörökösének a képe jelenik meg, amint kitartóan próbálja elérni a húgát.
Mit csináljak?
Felvegyem?
Dehogy.
Ő királyi felsége várni fog egy kicsit. A hercegnőnek ugyanis nem királyi, hanem orvosi segítségre van sürgősen szüksége.
Tehát azt teszem, amit bárki más esetében is tennék: kinyomom, és hívom a 112-t.
A második csengetésre beleszól egy nő, megkérdezi, miféle sürgős esetet akarok jelenteni. Linneára nézek, aztán a kis tükörre és a vécé fedelén heverő arany csövecskére.
A helyzet egyértelmű.
– Egy fiatal lány túladagolta a kokaint. Vérzik… vérzik az orra.
Valahogy ösztönösen nem árultam el, hogy Linnea hercegnőről van szó. Nem tudom megmagyarázni, miért.
– A KRONA női mosdójában van. Ez egy… ez egy klub Kronsted kikötője mellett – egészítem ki.
A címet is tudnom kéne, de valamiért az istennek sem jut az eszembe.
A francba.
Szerencsémre nem is kell tudnom, a nő a telefonban nem firtatja.
– Lélegzik? – kérdi ehelyett nyugodt hangon.
Belém szorul az „igen”, amikor ránézek Linnea lehunyt szemére.
Egy perce még nyitva volt valamennyire a szeme, és meg is szólalt. De most teljesen élettelennek látszik.
Jaj, ne.
Ujjamat az orra alá tartom… semmi. Se hőáramlás, se légzés.
Úristen, csak ezt ne.
Reszkető ujjakkal próbálok pulzust találni, előbb a nyakán. Aztán a csuklóján.
Semmi.
És megint semmi.
– Már nem lélegzik – lihegem a telefonba. – És nem… nem érzem a pulzusát sem!
– Már úton van a mentő. Mondja, csinált már valaha újraélesztést?
– Nem, soha.
– Akkor hangosítsa ki a telefont, helyezze maga mellé, és kövesse az utasításaimat.
Összeszorul a torkom. Készülődik a bénító pánik. Mély lélegzéssel űzöm el, kihangosítom a telefont és leteszem a vécéfedélre, hogy mindkét kezem szabad legyen.
A fülke éppen akkora, hogy a hercegnőt fekve kinyújtóztathatom benne.
– Mit csináljak? – kérdezem reszkető hangon.
– Tegye a két öklét egymás fölé a mellkasa közepére.
Megteszem.
– Rendben, és most?
– Most végezzen kinyújtott karral gyors nyomásokat merőlegesen a mellkasra.
– Milyen sűrűn?
– Percenként százat-százhúszat.
– Percenként…? – kérdezek vissza bizonytalanul, pedig az utasítás világos volt és egyértelmű. De teljesen elvesztettem az időérzékemet. Honnan tudnám, meddig tart egy perc?
– Kezdje csak el. Nem hibázhatja el. Amilyen erősen csak tudja.
Na jó. Nem gondolkodni, csak csinálni, mondom magamnak.
Aztán kezdem a számolást, és nyomom a mellkast:
– Egy, kettő, három, négy…
És nyomom, és nyomom, és nyomom…
– Öt, hat, hét és nyolc…
Nyomom, nyomom, nyomom, nyomom.
És megint és újra.
A nő tovább beszél hozzám, elmondja, hogy milyen jól csinálom, hogy a szívmasszázs miatt vér jut az agyba, és ezzel biztosítva van az agy oxigénellátása, meg hogy a mentősök mindjárt ideérnek.
Beszél és beszél, megnyugtató kitartással.
De az erőm lassan elfogy, eddig csak lihegtem, de most már csak kapkodom a levegőt.
– Van a közelében valaki, aki leválthatja? – kérdezi a nő.
– Senki… senki józan – válaszolom zihálva.
– Akkor tartson ki. A mentőcsapat bármelyik pillanatban odaérhet.
Tehát nem veszek tudomást a karomban égő fájdalomról, folytatom a nyomkodást. Valóságos örökkévalóság, mire megjönnek a mentők.
Amikor felvált egy mentősnő meg a segédje, érzem, hogy teljesen elzsibbadt a karom. Helyet adok nekik, gyorsan kilépek a fülkéből. Vadul dübörgő szívvel fohászkodom az Univerzumhoz.
Könyörgök, ne haljon meg!
Könyörgök, ne haljon meg!
Könyörgök, ne haljon meg!
– De hiszen ez Linnea hercegnő – hallom a fiatalember hangját.
És aztán minden nagyon gyorsan történik.
Linneára szinte azonnal felkerül egy lélegeztetőmaszk, és hordágyon kiviszik a mosdóból. Nem töprengek sokat, összeszedem a táskáinkat, a mobilját és a cipőjét. A kokót otthagyom, sietve indulok utánuk.
A klub hátsó bejáratánál pár dolgozó jön szembe. Van, aki dermedten megáll, de a legtöbb rezzenetlenül továbbmegy. Lehet, hogy itt mindennaposak az efféle események.
Nem ismerem Linneát, ki tudja, akarná-e, hogy vele maradjak. De valahogy helyénvalónak érzem, hogy ne hagyjam magára, még ha jó kezekben van is.
Valamiért felelősnek érzem magam érte.
Nem tudok hazamenni úgy, hogy ne tudjam meg, rendbe jön-e.
Így aztán, amikor megkérdezik, hogy ismerem-e, azt mondom, hogy a barátnője vagyok, és beszállok a mentőautóba.
Szinte el sem indulunk, máris rezegni kezd a hercegnő mobilja. Még a kezemben van, a kijelzőre meredek, látom, hogy megint Maximilian herceg az.
Most már felveszem.
Fotó: A szerző hivatalos oldala
