Te mit tennél, ha egy olyan társadalomban kéne élned, ahol az egészség kötelező, és annak elhanyagolása börtönnel jár? Juli Zeh Corpus delicti című regénye egy izgalmas jövőképet tár elénk, ahol a társadalom annyira az egészségbe hajszolja magát, hogy abból már egy egészségdiktatúra alakul ki.
„A könyv disztópikus világában az egészség és a testi jólét biztosítása vette át a vallás és a nemzeti érzelmek helyét. A valóságban a diéták, a sportok és a mindent meggyógyító csodamódszerek évtizedek óta jelen vannak az életünkben. A ‘80-as évek fitneszőrületét a ‘90-es évek diétakultúrája, mára pedig a longevity és a mikrobiom váltotta fel. Utóbbit tökéletesen alátámasztják a tavalyi eladási listákat vezető kötetek” - írtuk a hét könyve kritikánkban a regényről. Korábban interjúban is beszélgettünk a szerzővel.
Juli Zeh: Corpus Delicti (részlet)
GYÜMÖLCSPRÉS
Sophie diáklánycopfja vidáman billeg a feje búbján, miközben bólogatva olvassa az orvosi szakvéleményt. Jókedve van, minden különösebb ok nélkül. A jókedv afféle szokás Sophie-nál, mint az ideges embereknél a körömrágás. Sophie azért végezte el a jogi kart, mert szereti a jogot, és az lett a hivatása, hogy értelmes tevékenység által hasznossá teszi magát. Az emberek hálásak is neki ezért. Kevés kivétellel. Mia Holl, és ezt Sophie pontosan érzi, nem tartozik ezen kevesek közé. A vádlott világos szeme és intelligens arca azonnal megtetszett neki, ahogy belépett. Talán az orra túl nagy kicsit. A nagy orr konokságra enged következtetni, de ezt Miánál ellensúlyozza a puha száj, amely mintha némán, de szakadatlanul azt suttogná, hogy békét akar. Sophie nagyra tartja a saját emberismeretét.
– Remek – szól, becsukja és félretolja a szakvéleményt tartalmazó mappát. – Nagyon remek.
Az, ahogyan a vádlott kissé beszívja az alsó ajkát, meghatja Sophie-t.
Mia pár évvel idősebb nála, mégis úgy ül vele szemben, mint egy gyámoltalan kisgyerek.
Örülök, hogy látom, Frau Holl. Kevésbé örülök annak, hogy elő kellett vezettetnem. Önként kellett volna jönnie a tisztázó beszélgetésre. Így ez most egy kihallgatás, és fel kell világosítanom a jogairól. Az Egészségügyi Perrendtartás 50. paragrafusa alapján jogában áll hallgatni. De meg vagyok győződve róla, hogy mi inkább beszélgetnénk. Ugye így van?
Sophie is tud úgy nézni, mint egy kisgyerek, mint egy békülésre vágyó kisgyerek. Ezt a pillantást látva a kliensnek nincs más választása, mint bólintani. Mia is ezt teszi.
– Jól van – mosolyog Sophie. – Akkor meséljen, Frau Holl. Mire asszociál arról a szóról, hogy egészség?
– Megdöbbentő, hogy az ember – kezd bele Mia, az ujjaihoz intézve a szavakat – mennyire nem praktikusan van megalkotva. Az emberrel ellentétben bármelyik gyümölcsprést fel lehet nyitni, és darabjaira lehet szétszedni. El lehet mosni, meg lehet javítani, aztán újra össze lehet szerelni.
– Akkor ugye azt is érti, hogy a hivatalos egészségmegőrző program miért nem a gyümölcsprésekre, hanem az emberekre koncentrál?
– Igen, bírónő.
– Hogyan lehetséges akkor, hogy maga hetek óta megtagadja az összes kötelező kontrollt?
– Sajnálom – szól Mia. – Bizonyos értelemben.
– Bizonyos értelemben? – Sophie hátradől, megigazgatja a copfját. – Szerintem nem emlékszik rám, Frau Holl, de én ismerem magát. Én írtam a jelentéseket a Moritz
– Holl elleni… úgy értem, Moritz Holl perében. Részleteiben ismerem az ügyet. Tudom, min ment keresztül.
Mia egy ideig mereven bámul a bírónő szemébe, aztán megint lenéz a kezére.
– Ami megtörtént, azt nem lehet meg nem történtté tenni – mondja Sophie. – De az Egészségügyi Perrendtartás lehetőségek sorát biztosítja, amelyekkel segíteni tudunk magának. Kirendelhetek egy személyi tanácsadót. Elképzelhető az is, hogy beutaljuk rehabilitációs kúrára. Kereshetünk egy szép helyet, a hegyek között vagy a tengerparton. Ott megfelelő támogatást biztosítanak ahhoz, hogy megbirkózzon a helyzetével. Azután pedig megkapja a segítséget ahhoz, hogy újra beilleszkedjen a munkahelyi és társas…
– Köszönöm, nem – szólal meg Mia.
– Mit jelentsen az, hogy köszönöm, nem?
Mia hallgat. A bírónő tévedett, amikor azt hitte, hogy a vádlott nem emlékszik rá. Mia őrzi a memóriájában Sophie-t, a sok feketébe öltözött bábu egyikeként egy szellemvasút kulisszái között, egészen hátul, az esküdtszék árnyékában ülve, ahogy félig eltakarják a tárgyalást vezető bíró, az ülnökök és az írnokok. Csinos, fiatal, szőke copfos, és éppen ettől tökéletes horrorlátomás, ahogy tágra nyílt szemmel, együttérző ábrázattal tekint le a vádlottra, aki valóságos testmagasságát megcsúfolva, magába roskadva ül a fekete bábukkal szemben. A szőke jó arc, mondta Moritz. Ő nem akar rosszat. Valószínűleg egyikük sem akar rosszat. Te hogy döntenél, éppen te, ha te ülnél odafönt, és én nem az öcséd volnék?
Frau Holl – szólal meg ismét Sophie, és fitos kis orrát ráncolja. – Önnek az égvilágon semmi szervi baja nincs. De a lelke szenved. Ebben egyetértünk?
– Igen.
– Akkor miért nem akarja a segítséget?
– A fájdalmamat magánügynek tartom.
– Magánügynek? – csodálkozik Sophie.
– Ide hallgasson.
Mia hirtelen megfogja a bírónő kezét, ami normasértésnek számít.
Sophie összerezzen, és körülnéz, mielőtt habozva, de engedi a vádlottnak, hogy fogja a kezét.
–Senki – folytatja Mia – nem tudhatja, min megyek keresztül. Még én magam sem. Ha kutya lennék…, csaholnék magamra, nehogy közelebb jöjjek.
