Ha szülő vagy, azért, ha fiatal vagy, azért, ha csak felelősen gondolkodó felnőtt vagy, aki szeretné megérteni, milyen hatással van a telefon alapú lét a társadalmunkra, azért olvasd el A szorongó nemzedék című könyvet. Jonathan Haidt szociálpszichológus kötete óriási siker az angolszász világban, és idén magyarul is megjelent a Corvina kiadó gondozásában. A szerző szerint az okostelefonok és a közösségi média a fő felelősei annak, hogy megváltozott a gyerekek szociális és neurológiai fejlődése, számtalan lelki-mentális problémát okozva ezzel. Rémisztő adatokkal támasztja alá, 2010 óta hogyan romlik folyamatosan a kamaszok mentális egészsége, de a szerző szerencsére kiutat is lát. Korábbi cikkünkben a Kamaszok Netflix-sorozat kapcsán is ajánlottuk ezt a könyvet, most pedig bele is olvashatsz!
Jonathan Haidt: A szorongó nemzedék (részlet)
1. A szenvedés dagálya
Amikor kamaszok szüleivel beszélgetek, a társalgás gyakran az okostelefonok, a közösségi média és a videójátékok témájára terelődik. A szülők történetei többnyire néhány sablon valamelyikét követik. Az egyik az „állandó konfliktus” története. A szülők megpróbálnak szabályokat lefektetni és korlátokat szabni, de rengeteg otthon az elektronikai eszköz, és rengeteg vita szól arról, hogy egy adott szabályon lazítani kellene, a szabályokat meg rengeteg módon ki lehet játszani, így a családi életet végül a technológiával kapcsolatos nézeteltérések uralják. Olyan érzés lehet megpróbálni fenntartani a családi rítusokat és az alapvető emberi kapcsolatokat, mintha egy folyamatosan emelkedő árvízzel küzdenénk, ami magával ragadja a szülőket és a gyerekeket egyaránt.
A szülők többsége, akikkel beszélek, nem egy diagnosztizált mentális betegség történetét mesélik el. Inkább a folyamatos aggodalmukról számolnak be, félnek, hogy valami természetellenes dolog zajlik, és a gyerekeik lemaradnak valamiről – ami azt illeti, szinte mindenről –, mivel az interneten töltött órák egyre csak gyarapodnak.
De olykor hallok sötétebb történeteket is szülőktől. Úgy érzik, hogy elvesztették a gyereküket.
Egy anya, akivel Bostonban beszélgettem, arról számolt be, micsoda erőfeszítéseket tettek a férjével, hogy tizennégy éves lányukat, Emilyt távol tartsák az Instagramtól. Látták, milyen káros hatással van rá. Vissza akarták fogni a hozzáférését, és kipróbáltak különböző programokat, amelyek figyelték és korlátozták a telefonján futó alkalmazásokat. A családi élet azonban folyamatos küzdelemmé fajult, és Emily végül mindig rájött, hogyan játszhatja ki a korlátozásokat. Egy kétségbeejtő alkalommal bejutott az anyja telefonjába, kikapcsolta a megfigyelő szoftvert, és azzal fenyegetőzött, hogy megöli magát, ha a szülei visszakapcsolják. Az anyja azt mondta nekem:
Mintha nem lenne más módja annak, hogy kiiktassuk a közösségi médiát és az okostelefont az életéből, mint hogy egy lakatlan szigetre költözünk. Minden nyáron hat hetet töltött nyári táborban, ahova nem engedték be a telefonokat – bármilyen más elektronikai eszközt sem. Amikor érte mentünk a táborba, megint a régi önmaga volt. De amint újra használni kezdte a telefonját, visszatért az izgágaság és a rosszkedv. Tavaly két hónapra elvettem a telefonját, adtam neki egy kagylómobilt, és megint előjött a normális énje.
Amikor fiúkról hallok hasonló történeteket, azok többnyire inkább videójátékokkal (és néha pornográfiával), semmint a közösségi médiával kapcsolatosak, különösen olyankor, amikor az alkalmanként játszó fiú elkezdi magát igazán belevetni a játékvilágba. Találkoztam egy asztalossal, aki mesélt nekem az enyhén autista, tizennégy éves fiáról. James jó tanuló volt a Covid beköszönte előtt, és szépen haladt a dzsúdóban is. De amikor James tizenegy éves korában bezártak az iskolák, a szülei vettek neki egy PlayStationt, hogy valamivel lekösse magát otthon.
Az eleinte jó hatással volt James életére – tényleg élvezte a játékokat és a társaságot.
De, ahogy egyre hosszabb időszakokat töltött a Fortnite-tal, a viselkedése kezdett megváltozni.
„Kezdődött a lehangoltság, a düh és a lustaság. Ekkor kezdett el felcsattanni ránk”, mesélte az apa. A férfi és a felesége elvették Jamestől az összes elektronikai eszközt, hogy kezeljék a hirtelen változást a viselkedésében. Ezek után James elvonási tüneteket mutatott, többek között ingerlékeny és agresszív lett, továbbá nem volt hajlandó kijönni a szobájából. Bár a tünetek néhány nap alatt enyhültek, a szülei továbbra is kelepcében érezték magukat: „Próbáltuk korlátozni a játékkal töltött idejét, de csak online vannak barátai, szóval mennyire tilthatjuk el?”
Az alaptörténettől és a helyzet súlyosságától függetlenül minden szülő osztozott abban az érzésben, hogy kelepcébe kerültek, és tehetetlenek. A legtöbb szülő nem akarja, hogy a gyereke a telefonnal töltse a gyerekkorát, de a világ valahogy átalakult, és minden szülő, aki ellenáll, elszigeteltségre ítéli a gyerekét.
A fejezet hátralévő részében alátámasztom, hogy valami nagy változás zajlik, valami más lett a fiatalok életében a 2010-es évek elején, ami miatt mentális egészségük zuhanórepülésbe kezdett. Mielőtt azonban elmerülnénk az adatokban, szerettem volna, ha meghallgattatnának azok a szülők, akik úgy érzik, gyerekeiket valami elragadta tőlük, és most küzdenek, hogy visszaszerezzék őket.
A HULLÁM ELEJE
A 2000-es években nem igazán utalt semmi arra, hogy mentálhigiénés válság közeleg a serdülők számára. Utána nagyon hirtelen, a 2010-es évek elején jött a fordulat. Minden egyes mentális megbetegedés mögött számos ok húzódik; mindig van egy összetett háttértörténet, amelyben szerepet kapnak a gének, a gyerekkori élmények és a szociológiai tényezők. Én arra keresem a választ, hogy miért emelkedett a mentális betegségek száma 2010 és 2015 között oly sok országban a Z generáció (és a késői Y generáció) körében, míg a korábban születetteket ez sokkal kevésbé érintette.
Miért vált egyszerre gyakoribbá nemzetközi szinten a serdülőkori szorongás és depresszió?
Greggel 2018 elején végeztünk a The Coddling of the American Mind című könyv megírásával. Az 1.1. ábrán látható grafikon abban a könyvben is szerepel 2016-ig terjedő adatokkal. Frissítettem, hogy megmutassam, mi történt azóta. Az amerikai kormány minden évben végez egy felmérést, amelyben feltesznek egy sor kérdést tizenéveseknek a drogfogyasztásukról, valamint néhány kérdést a mentális egészségükről. Megkérdezik például, előfordult-e, hogy hosszú időn keresztül „szomorúnak, üresnek vagy lehangoltnak” érezték magukat, vagy előfordult-e náluk, hogy hosszú időre „elvesztette a vonzerejét, unalmassá vált a legtöbb dolog, amit általában élveztek”? Azok, akik a súlyos depresszió tüneteire vonatkozó kilenc kérdésből több mint ötre igennel feleltek, jó eséllyel súlyos depressziós epizód miatt szenvedtek egy ideig az elmúlt évben.
Nagyjából 2012-től kezdődően a súlyos depressziós epizódok eseteinek hirtelen és nagymértékű megugrását láthatjuk. (Az 1.1. ábrán és a legtöbb későbbi grafikonon árnyékolt sáv hozzáadásával igyekeztem megkönnyíteni, hogy megítélhessék, történt-e változás 2010 és 2015 között, amit én „A Nagy Áthuzalozás” időszakának nevezek). A lányoknál a növekedés abszolút értéke (a 2010 óta történt többletesetek száma) sokkal nagyobb volt, mint a fiúknál, és a hokibotforma szembetűnőbb. A fiúk azonban alacsonyabb szintről indultak, mint a lányok, így relatív értelemben (a százalékos változás 2010-hez képest, amit mindig viszonyítási alapként fogok használni) a növekedés a két nemnél hasonló volt – nagyjából 150%-os.
Más szóval a depresszió előfordulása durván két és félszer gyakoribbá vált.
A növekedés etnikumtól és társadalmi osztálytól függetlenül bekövetkezett. A 2020-ra vonatkozó adatok egy részét a Covid-lezárások előtt, másik részét pedig utána gyűjtötték, és ekkorra már minden negyedik amerikai tinédzserlány átélt egy súlyosan depressziós epizódot az előző évben. Az is látható, hogy 2021-ben rosszabbodott a helyzet; a vonalak 2020 után meredekebben törnek felfelé. Az emelkedés nagy részét azonban már a Covid-járvány előtt tetten lehetett érni.
A DAGÁLY TERMÉSZETE
Mi a bánat történt a tizenévesekkel a 2010-es évek elején? Ki kell derítenünk, hogy ki és mitől szenved, és mióta. Rendkívül fontos pontos válaszokat kapni ezekre a kérdésekre, hogy azonosítani tudjuk a felívelés okait, és kitaláljuk, hogyan lehetne esetleg visszafordítani a folyamatot. Ezt a feladatot tűzte ki maga elé a csoportom, és ez a fejezet részletesen bemutatja, hogyan jutottunk el a következtetéseinkhez.
Fontos nyomokat találtunk a rejtély megoldásához, miután beleástuk magunkat a további adatokba a serdülők mentális egészségéről. Az első nyom az volt, hogy a növekmény a szorongással és a depresszióval kapcsolatos zavarok körül koncentrálódik, amelyeket együttesen az internalizáló zavarok néven ismer a pszichiátria. Az ilyen zavarok során az illetőnek nagyon rossz a közérzete, és a tüneteket magába fordulva éli meg. Az internalizáló zavarban szenvedő személy olyan érzelmeket érez, mint a szorongás, a félelem, a szomorúság és a reménytelenség. Rágódik. Gyakran visszahúzódik a társas közegtől.
Ezzel szemben az externalizáló zavarok során az illető a rossz közérzet következtében a tüneteket és a reakciókat kifelé irányítja, más emberek ellen. Idesorolható a magatartászavar, a dühkezeléssel kapcsolatos problémák, valamint az erőszakra és a túlzott kockázatvállalásra való hajlam.
Minden korcsoportra, kultúrára és országra igaz, hogy a lányok és a nők nagyobb arányban szenvednek internalizáló zavaroktól, míg a fiúk és a férfiak nagyobb arányban szenvednek externalizáló zavaroktól.
Ez nem jelenti azt, hogy ne fordulna elő mindkét típus mindkét nemnél, és a 2010-es évek eleje óta mindkét nemnél több internalizáló zavar és kevesebb externalizáló zavar figyelhető meg.
Az internalizáló zavarok egyre növekvő gyakoriságát láthatjuk az 1.2. ábrán, amely azoknak a felsőoktatásban részt vevő hallgatóknak a százalékos arányát mutatja, akiket saját bevallásuk szerint szakértők diagnosztizáltak valamivel. Az adatok az egyetemek által végzett szabványosított felmérésekből származnak, amelyeket az Amerikai Hallgatók Egészségügyi Szövetsége összesített. A depressziót és a szorongást ábrázoló vonalak jóval nagyobb értékkel nyitnak, mint az összes többi diagnózis, majd mind relatív, mind abszolút értelemben ők növekednek a leginkább. A 2010-es években az egyetemeken és főiskolákon a mentális betegségek növekményéért szinte kizárólag a szorongás vagy a depresszió gyakoriságának megemelkedése felelt.
A második nyom, hogy a növekedés leginkább a Z generációnál figyelhető meg; némileg kiterjed az Y generáció fiatalabb tagjaira.
Ez látható az 1.3. ábrán, amely négy korcsoportban tünteti fel azoknak a válaszadóknak a százalékos arányát, akik az elmúlt hónapban „többnyire” vagy „mindig” idegesnek érezték magukat. 2012 előtt a négy korcsoport egyikében sem figyelhető meg semmilyen tendencia, de aztán a legfiatalabb csoportban (amelybe a Z generáció 2014-ben lép be) meredek emelkedés látható. A második legfiatalabb csoport görbéje (többnyire az Y generáció tagjai) szintén megindul felfelé, bár kevésbé; a két legidősebb csoport pedig viszonylagos stagnálást mutat: az X generáció (1965–1980 között születettek) körében enyhe emelkedést, a baby boomerek (1946–1964 között születettek) csoportjában pedig enyhe csökkenést látunk.
