A regény A halaknak nincs lábuk folytatása, a következő nap története. A behavazott Keflavíkban teljes a szélcsend. Ari, a középkorú, elvált, hosszú évek után Dániából hazatért könyvkiadó, bár nincs hozzá sok kedve, elindul, hogy meglátogassa haldokló apját. Margrét a múltban tekintetét a csillagokba fúrja, Oddur pedig kihajózik délre, legnagyobb fiával a fedélzeten. A hatvanas években egy fiatal pár felzaklatja a szomszédokat, aztán önmagát. Az izlandi nyár egyik legcsodálatosabb napján egy kisfiú elbújik a függöny mögé. Egy hal, egy ököl, egy tenyér csattan a járomcsonton, a jóképű Carl Sagan pedig a világűrről beszél.
Jón Kalman Stefánsson: A mindenséghez mérhető (részlet)
A Trabant továbbaraszol. A keletnémet gyártmány néha nehezen birkózik meg az izlandi széllel; Ari kihúzatja a gyenge motort, és kínlódva vált fel hármasból négyesbe, hogy kicsit felgyorsítson, túllépje a negyven kilométeres sebességet, de véletlenül kettesbe kapcsol, a Trabant pedig nagyot rándul, mintha meglöknék, és Linda kezéből kiesik a félig elszívott cigaretta a padlóra; közelednek a miðnesheiði leágazáshoz. Éles, kilencvenfokos kanyar: közkedvelt játék, verseny, bátorságpróba, hogy a lehető legnagyobb sebességgel próbálják bevenni; a rekordot Gummi, Linda alig húszéves fia tartja: tavaly ősszel hatvannyolccal vette be a kanyart a nagy, amerikai kocsijával, azzal a pompás, pirosan ragyogó járgánnyal, amit hétvégenként négyzetcentiméterről négyzetcentiméterre viaszol és fényesít végig a sógora műhelyében, a jenkirádiót, Kenny Rogerst vagy Johnny Casht hallgatva. Ezen a sötét kedd reggelen is ott áll a kocsi a kereszteződésben, de nem fényesre polírozva, hanem behorpadva és összetörve, és leginkább egy zokogó emberre emlékeztet.
Karácsony előtt, az átmeneti olvadáskor Gummi megpróbálta megdönteni a saját rekordját, két utas, azaz tanú jelenlétében.
Közeledtek a kanyarhoz, a nagy hangszórókból teljes hangerővel üvöltött a Coward of the County: Kenny Rogers meleg, kissé rekedt hangja megtöltötte az utasteret, Tommyról énekelt: I promised you, dad, not to do the things you’ve done, / I walk away from trouble when I can / Now please don’t think I’m weak, / I didn’t turn the other cheek / And Papa, I sure hope you understand: / Sometimes you gotta fight / when you’re a man, énekelte mindenki teljes beleéléssel a számot, amit Keflavíkban minden gyerek ismer, tajtrészegen, libabőrösen, mindannyian Tommynak képzelték magukat, és a szép és kedves Bettybe voltak szerelmesek. Gummi épp akkor vette be a kanyart, amikor az utolsó sort énekelték Kennyvel, Sometimes you gotta fight, when you’re a man, hetvenegy kilométeres sebességgel hajtva – ami túl gyorsnak bizonyult. Illetve Gummi túl részegnek. Az autó kétszer átpördült a tengelye körül, majd fejre állt: az egyik utasnak a karja tört el, a másiknak négy bordája, és a válla is kificamodott, Gummin viszont egy karcolás sem esett, káromkodva szállt ki a kocsiból, és belerúgott egy kőbe – saját elmondása szerint annyira alacsony, anyjánál csak pár centivel magasabb, és olyan pehelykönnyű, hogy egyszerűen nem tud megsérülni.
Ari harmincegy kilométeres sebességgel veszi be a kanyart, Linda vet egy pillantást a kilométerórára, elvigyorodik, és a fennsíkon elszívja a harmadik cigarettáját. Én egyre sápadtabb vagyok, és izzadok, hányinger kerülget, Ari pedig alig lát ki a szélvédőn; végül résnyire le meri engedni az ablakot, és az északi szél beoson hozzánk tiszta levegőjével, a hideg és a hosszú tél üzenetével.
Meg akarsz ölni, öregem?
kérdezi motyogva Linda, és még jobban összekuporodik a kabátjában. Bocsánat, hebegi Ari, vonakodva felhúzza az ablakot, kilenc perc múlva nyolc óra. A fennsíkon annyira sötét van, mintha az ég minden lámpát lekapcsolt volna; csak a távolban, tőlünk balra pislákolnak a hadsereg, védelmezőink fényei – csaknem ötezer katona él a kerítésen belül, állig felfegyverkezve, mégis teljesen kiszolgáltatva a szélnek és az elviselhetetlen unalomnak. A friss, hideg levegő kissé felhígította a dohányfüstöt, újra kapunk levegőt, a rosszullétem egyelőre enyhül; elhaladunk a Rockwell radarállomás előtt, amely éjjelnappal szovjetek után kutat a levegőben. Állati jó lenne, ha lenne rádió a kocsiban, jegyzem meg a hátsó ülésről; a jenkirádión hét és nyolc között mindig remek zene megy. Átkozott jenkik, feleli Linda rekedt hangon, ne hallgassuk a kibaszott rádiójukat. Le se kellene szarnunk őket, teszi hozzá, és nagyot szippant a cigiből, a füstöt egy ideig bent tartja, majd köhögni kezd, és füstölgő szájjal folytatja: le se szarni a rohadékokat, viszont ki kell préselni belőlük mindent, amiért nem tudunk megszabadulni tőlük. Ezek a szemetek csak úgy szarják a pénzt. Kinyitom a számat, hogy a védelmembe vegyem a jenkirádiót, a zenéjét, mert ezerszer jobb, mint a mi szaros Gufan rádiónk a vég nélküli nyamvadt szimfóniákkal meg a hegedűnyekergéssel, de a dohányfüsttől megint elfog a rosszullét, így nem mondok semmit, és homlokomat a hideg ablaküvegnek nyomom.
Amikor kiszállunk a kocsiból Sandgerðiben, a Drangey halfeldolgozó üzem előtt, boldogan szippantom magamba a hideg tengeri levegőt. Máni a régi pihenőszobában vár bennünket, az új az emeleten van; néhány hete készült el, meredeken emelkedő tizenhét lépcsőfok vezet fel oda, de nemigen használják, az asszonyok jobban érzik magukat a régiben, ami egyúttal Máni irodája is: tíz négyzetméteres helyiség, egyetlen, a padlóhoz erősített asztallal, két támla nélküli paddal, egy ócska rádióval, amit soha nem kapcsolnak ki, pedig a jelek szerint senki sem hallgatja, kivéve, amikor az időjárás-jelentést meg a halászhajók napi fogásainak nagyságát olvassák fel, mert akkor hirtelen minden egyes szót hallani; máskor a készülékből csupán érthetetlen mormogás,
véget nem érő rádiójátékok és száz Beethoven-szimfónia árad.
Máni az asztalnál ül, előtte nyitott jegyzetfüzet, mellette ceruzacsonk. A falak sötétek a dohányfüsttől és a portól. A Hagkaupben vett, műszálas bélésű kabátjának cipzárja félig lehúzva, alatta kék gyapjúing; mindig így öltözik, azt leszámítva, hogy az inge néha piros; az üzemben itt-ott besegít, vagy a kikötőbe megy a teherautóval halért, Keflavíkba kötélért, esetenként Reykjavíkba, ahol az izlandi szárítotthal-gyártókkal találkozik mindenféle előkelő szállodai termekben, ugyanebben a kabátban, meg a piros vagy kék ingjében, és a haltól messziről bűzlő teherautójával a többiek Range Roverjei és Mercedes-Benzei között parkol le.
Na, Linda kedves, mondja Máni, amikor belépünk, ami – mint azt idővel majd megtanuljuk – azt jelenti: szia, Linda kedves, és boldog új évet! És Linda válaszol is neki, a hosszú miðnesheiði hallgatás után hirtelen beszédessé és vidámmá válva, igen, neked is boldog új évet, Mánikám, legyen olyan, mint az óév! Máni ránk néz, nem szól semmit, csak bámul, lepillant a nyitott jegyzetfüzetére és annak fehér, üres lapjaira, majd vissza ránk. Linda is csak néz, mintha ők ketten arra a hallgatólagos következtetésre jutottak volna, hogy nem érünk többet, mint azok az üres oldalak, jelentéktelenek vagyunk, aligha lehet bármit ránk bízni; harminccal vesszük be a kanyarokat. Hirtelen felvetődik bennünk, hogy rá kellene szoknunk a dohányzásra, mivel aki cigarettát tart a kezében, mindjárt többnek, tapasztaltabbnak, magabiztosabbnak tűnik, mintha komolyabban venné a világ. Aztán Máni végül kinyitja a száját, kivillannak a dohánytól barna, ferde fogai, és tekintetét le sem véve rólunk, üres oldalakról, így szól: na, Svavar. Hátrafordulunk, és megpillantjuk az ajtóban a magas, vékony és ziháló Svavart. Későn ébredt, és futva érkezett a munkába, egy kilométert loholt, útközben megevett két szelet kenyeret, a pulóvere csupa morzsa, a szája széle vajas; liheg, és a kidudorodó ádámcsutkája úgy ugrál fel és le vékony nyakán, mint egy csapdába esett állat, amelyik mindenáron ki akar szabadulni. Sietve megtörli a szája szélét, biccent, sarkon fordul, bemegy a pihenőszoba melletti helyiségbe, magára kapja az overallját, mert a na, Svavar bizonyára azt jelentette: jó reggelt, boldog új évet, legyen olyan, mint az óév, de azt is: Késtél, most pedig láss munkához!
Máni bekap egy darab bagót, majd Arira meg rám pillant; alig egy perccel később Svavarral együtt sikáljuk és súroljuk a halasrekeszeket. A téli halászati szezonra készülve. Svavar ránk néz, aztán kezet nyújt, és vigyorogva bemutatkozik:
Svavar vagyok – remélem, nem vagytok túl teszetoszák!
Árni fél órát késik. Komótosan sétál be, mintha a világ ezen északi részén és az életben az idő mit sem számítana.
Máni odajön, nem szól semmit, csak felemeli a karját, és az órájára mutat. Ez itt Árni, a professzor, mutatja be nekünk Svavar, rohadtul elkéstél. Elaludtam. Azt hittem, anyád szokott kelteni. Igen, fel is keltett, de hiába, folyton visszaaludtam. Árni tétován néz ránk Arival, a jelek szerint vizslat, méreget bennünket, majd rendkívül óvatosan hozzáteszi, mintha szavai komoly robbanásveszélyt jelentenének: Nem akartam felébredni, mert akkor véget ér az álmom. Mit álmodtál, kérdezi Ari rögtön – ekkor elegyednek először szóba. Árni erre elmosolyodik, és sápadt, szinte nőies arca felragyog: Azt álmodtam, hogy Einstein egyenletévé változom át, E=mc2-té. Az meg mi, és ki az az Einstein, kérdezi Svavar, mi pedig összenézünk Arival, és azt felelem: jó kis álom, érthető, hogy nem akartál felébredni. Szart se értek ebből, jegyzi meg Svavar az orrát szíva, mindenesetre ez az egyenleted úgy hangzik, mint valami menő rockszám címe.
