Áradások, tengerszint-emelkedés, szárazságok és tüzek, politikai szélsőségek és migráció, fajok pusztulása... A könyv szerzője, James Powell bemutatja, milyen sors vár Földünkre és az emberiségre - ha nem teszünk ellene sürgősen.
James Powell geológus, geokémikus, klímakutató, több amerikai felsőoktatási intézmény (Oberlin College, Reed College, Franklin & Marshall College), a Franklin Institute és a Los Angeles-i Természettudományi Múzeum korábbi elnöke. 1987-ben kisbolygót neveztek el róla (9739 Powell).
James Powell: 2084 - Az eltűnt jég nyomában - Képzelt riport a klímaváltozásról
Fordította N. Kiss Zsuzsa
A klímakutató
Mai beszélgetőtársam Robert Madsen III, aki apja és nagyapja nyomdokait követve maga is klímakutató.
Dr. Madsen, olyan kérdéssel fordulok önhöz, amelyet óhatatlanul feltesz századunk második felének népessége.
Bennünket, akik ma élünk, nem hagy nyugodni, hogy századunk első évtizedeiben, mikor még nem futottunk ki az időből, miért nem történtek lépések legalább a globális felmelegedés fékezésére. Azért, mert nem volt elégséges az ismeretanyag, mert a tudósok nem jutottak egyetértésre, mert fennforgott valami jobb elmélet a nyilvánvalóan zajló melegedés indoklására, vagy valami más a magyarázat? Nagyszüleink nemzedékének bizonyára jó oka volt hagyni, hogy ez megtörténjen velünk – mi volt az?
Előrebocsátom, nem ez lesz a könyve leghosszabb fejezete, ugyanis a válasz kurta és velős:
frászt volt jó okuk rá.
Már a századfordulón meggyőzően bizonyították az ember okozta globális felmelegedést; ez mind nyilvánvalóbb lett, utóbb racionálisan kétségbevonhatatlan – már annak, akinek a ráció irányadó. Egy barátom, végzett jogász, egyszer megkérdezte tőlem, hogy annak idején a globális felmelegedés erősen feltételezhető vagy minősített tényállás volt-e: utóbbi bűnügyileg terhelőbb. Azt feleltem, hogy a globális felmelegedés már akkor minősített tényállás volt, teljességgel megalapozott a tudományos elméletek mércéjével.
Visszaugorva az időben a 2010-es évekig, áttekintve a szaklapokban lehozott közleményeket, azt fogja találni, hogy 2020-ra a tudós közvélemény száz százalékig elfogadta a nézetet, miszerint az ember a globális felmelegedés okozója. Nem az ujjamból szopom ezt a kerek számot, az adott korszak csaknem húszezer szakmailag jegyzett közleményét elemeztem.
Kész abszurdum, de a globális felmelegedést tagadók nem alkottak saját elméletet a tényállás indoklására. Más tészta lenne, ha a tízes és húszas években éltek azért hagyják pusztulni világunkat, mert téves elméletnek adnak helyt. Csakhogy alternatív elmélet nem is született. Emelkedett a hőmérséklet, évről évre súlyosbodtak az erdőtüzek az összes kontinensen, a viharok úgyszintén, satöbbi, satöbbi. Az ember felelősségét tagadókat picit sem érdekelte, hogy mi okozza a szélsőséges időjárást, leszögezték, hogy mik nem okozzák: a fosszilis energiahordozók.
Valóban kurta és velős, amit mond. Na de a tagadók hiába nem alkottak elméletet, valami alternatív magyarázatot csak kellett adniuk a tudósokat meggyőző adatokra? Ezt hogyan csinálták?
Egy darabig azt sulykolták, hogy a globális felmelegedés csalás, a kutatók összeesküdtek és meghamisították az adatokat.
A tudományt tagadóknál mindig az a vége, hogy összeesküvést kiáltanak, nincs más választásuk, különben el kellene ismerniük a tudósok igazát.
Ha akkor él, hogyan reagál az ember okozta globális felmelegedést merő konspirációnak minősítők kijelentéseire?
Hát arra sarkalltam volna őket, hogy tegyenek fel maguknak néhány egyszerű kérdést. Az összeesküvők hogyan szervezkednek? A húszezer folyóiratcikket nagyjából hatvanezer szerző jegyezte világszerte. A hamisítók hogyan tüntethettek el minden áruló nyomot? E-mail-használattal ugyebár. Na de századunk első évtizedében valaki ellopta és nyilvánosságra hozta prominens klímakutatók kincsesbányányi e-mailjét – vagy millió szó terjedelemben, ha jól tudom. És abból egy árva szó sem tartalmazott mégoly halvány utalást se bármiféle összeesküvésre.
Hogyhogy soha egyetlen összeesküvő sem bukott le, nem tálalt ki emlékiratban, nem gyónt a halálos ágyán? És eleve miért konspiráltak volna? Amerikában a tagadók válasza így hangzott: „Mert liberálisok.” Na de a tudományos dolgozatok több mint fele más országból való, ahol ez a címke nem volt érvényes.
De persze a 2010-es években a tagadók nem tettek fel maguknak ilyen kérdéseket. Számukra olyan kézenfekvő volt, hogy a globális felmelegedés csalás, hogy a tudósok blöffölésének oka hovatovább nem érdekelt senkit.
A 2020-as évekre a hazugság az igazságot nemcsak a tudomány vonatkozásában szorította ki, hanem sok más téren is. Az emberek szívesebben fogadták a bevett elgondolásaikat alátámasztó hazugságot, mint az azt cáfoló igazságot. Így választhattak meg országok – például Ausztrália, Brazília, Oroszország és az Egyesült Államok – tudománytagadókat vezetőjüknek.
Még a húszas évek elején is meg lehetett volna állítani a melegedést 3 Celsius-foknál. De a világ nemzetei még abban sem bírtak megegyezni, hogy törekedjenek erre. Mire végre megtették, már a 4 fok sem volt opció. Nem tudjuk, meddig emelkedhet még a hőmérséklet. Igazán furcsa: mi emberek nagyra vagyunk azzal, hogy az értelemre hallgatunk, de mikor az emberi civilizáció léte a tét, a dogmák, a tudatlanság uszályába szegődünk.
Ha az emberek olyan ármányt feltételeztek a tudósok részéről, hogy koholják a globális felmelegedést, bizonyára egyébként sem hajlottak bizalomra irántuk. Ez a viszonyulás befolyásolta-e a tudomány mint olyan tekintélyét?
Nagyapám kutató volt, ösztönzött, hogy a nyomdokaiba lépjek. Tőle hallottam, hogy a tízes évek végére miképpen foglalták el a tudománytagadók a Fehér Házat és szinte az összes kormányzati szerv felső vezetését.
Nemcsak a klímakutatás büdzséjét nyesték vissza, de valamennyi környezetvédelemmel, veszélyeztetett fajokkal, ipari szennyezéssel, satöbbivel foglalkozó programét.
A Környezetvédelmi Ügynökség és a Nemzeti Természettudományos Alap megszűnt a húszas évek végére, az államszövetség mindenfajta természettudományos ráfordítása az előző század ötvenes éveinek szintjére zuhant. Nagypapám elmondta, hogy ő meg a kollégái szinte már szitokszónak érzékelték azt, hogy „természettudomány”.
Akkoriban a legtöbb egyetemi kutató kormányzati finanszírozásra számított, és ezek után kénytelen volt elállni kutatási témájától. Nagy egyetemek az összköltségvetésük negyedét-harmadát fordíthatták a kutatási programok rezsijére. Első dolguk volt csökkenteni a természettudományos tanszékek támogatását, elbocsátani az oktatókat. A diákok pedig, mivel nem láttak jövőt a természettudományos képzésben, a lábukkal szavaztak, más területen folytattak tanulmányokat. Megcsappant a jelentkezés a természettudományos szakokra, igazolva a természettudományos tanszékek, a személyi állomány további nyirbálását. A főként egyetemek által vásárolt tudományos folyóiratok is áldozatul estek a tudományos kutatás visszaesésének, meg annak, hogy az egyetemi könyvtárak dotálása lecsökkent, aztán teljesen megszűnt. És persze kutatástámogatás és szakfolyóiratok híján a nagyszámú tudományos társaság is kénytelen volt lehúzni a rolót.
Nagypapám könyvtárában találtam egy sokat forgatott kötetet, A történelem vége és az utolsó ember a címe. A természettudomány végénél talán még nem tartunk, de közeleg.
