Hogyan alakult az egyszerű katona sorsa a két nagy háborúban és az 1956-os szabadságharcban? Horváth László Imre regénye a legendás somogyi Rosseb-ezreddel tart az első világháború frontjain, utódalakulatával a Don-kanyarban és Budapest ostromában, majd a felkelőkkel a Corvin-közben.
Horváth László Imre 1981-ben született, Pilisszentivánon él. Ez az első könyve a Cser Kiadónál.
Horváth László Imre: Rosseb (részlet)
Előszó
Március eleje volt, hűvös reggel, de már látszott a fényen, érződött a szagokon hogy meleg nap ígérkezik.
Kis János felkelt, a présház előtti rönkasztalhoz ült, kávét ivott, egy cigarettát is sodort hozzá. Nem gondolta, hogy eddig húzódnak ezek a napok, de ha már így volt, rajta ne múljék. Kicsit üldögélt, élvezte a reggeli csípős levegőt. Aztán bement a metsziollóért és a kötényért.
Tíz hosszú sor maradt az övék a nagy diófák alá kuporodott présház mellett, amiben élt, a Somogysámson fölötti szőlőhegyen. Külön tőkés művelés, az utóbbi két hétben nyitotta ki őket göcsörtös nyelű kapával, egymaga. Amíg Pesten volt, még az ősszel, a húga rendelt szántóembert, aki behúzta ekével, ne fagyjon el a télen a tőke, bármi is legyen.
Túl a nyitáson, a kiszabadult tőkék lélegeztek, ő meg kezdhetett metszeni. Ezt szerette a legjobban, a fárasztó nyitás után levenni a felesleget, alul a meglazított földön elpihennek a venyigék, az apró maradék ágakon apró rügyekből, a csapokból majd új vesszők születnek, nyárra már erősen kihajtanak. A metszéssel rend is lesz a szőlőben, bár a venyigét össze kell szedni, de azt meg jól el lehet tüzelni, fütyörészik miközben ég.
Alig néhány tőkével haladt, mikor a motorzúgást meghallotta. Még távolról szólt, de közeledett. Na, mondta. Más nem lehet, másnak nemigen van ilyen hangja, traktor vagy teherautó minek jönne a hegyre márciusban.
Ahogy közeledett a hang úgy ide is értek. Addigra Kis János megint a rönkasztalnál ülve cigarettázott, előtte az összecsukott metsziolló.
A házat nem zárta be, úgyis felforgatják, padlástól pincéig.
Egy parancsnoki dzsip és két páncélozott csapatszállító parkolt le a földúton. Ősszel ilyeneket gyújtottak fel és lőttek szét Pesten a körúton, lángoltak benne az orosz kiskatonák. Megcsóválta a fejét. Bár addigra azok is a kenyérért sorba álló tömegbe lövöldöztek géppuskával, de a látvány akkor se volt szép. Kis János nem örült, hogy ezen a reggelen eszébe juttatják, de már úgyse lehetett sokáig halogatni a dolgot. Korábbra várta őket, jöhettek volna a nyitás előtt, azt hatvan év alatt sem sikerült megszeretnie, még akkor se, ha talán ő nyitott szőlőt a legjobban a világon, bár ilyesmiből nem rendeznek olimpiát.
Három orosz tiszt és tucatnyi katona ugrált ki a kocsikból. A katonák kezében dobtáras géppisztoly vagy puska. A tisztek nyugodtak voltak. Különösen az egyikük, százados a csillag alapján, egyszerűen leült Kis János elé, és maga is cigarettára gyújtott. A gazda bólintott. A tiszt legényeiből három a magyarra fogta a fegyverét, de az legyintett, semmi szükség rá. A másik két tiszt a többiekkel már a présházat szedte szét. Összetört cserép zaja szűrődött ki, Kis János nem mozdult, a tiszt oroszul kiabált valamit a ház felé, onnantól több csörömpölés nem hallatszott.
Némán szívták el a cigarettát, Még volt maradék kávé, Kis János odakínálta, a tiszt mosolyogva rázta a fejét. Vagy húsz évvel lehetett fiatalabb nála, szép európai orosz, az egyenruhája se pecsétes vagy szétmosott mint a többinek. Aztán kijöttek, felsorakoztak, az egyik tiszt jelentett, nem valami hosszasan.
Nem találtak fegyvert, robbanóanyagot, se könyvet, röpiratot vagy egyebeket.
A százados bólintott, aztán intett. Kis János felkelt, együtt mentek a kocsikhoz. A százados beszállt a dzsipbe, a sofőr gyújtást adott, a katonák erre az öreg magyart belökték a csapatszállítóba. Abban még két civil ült, ismerte őket, a falu plébánosa meg egy tanító a környékről, akivel együtt szolgáltak a Donnál. Jó reggelt, köszöntek egymásnak.
Kaposvárra vitték őket a szovjet laktanyába.
Két nap telt el egy vakolatlan, cementfalú helyiségben, itt már többen voltak. Megosztoztak a szálkás fapriccseken, az ürítésre szánt vödrön, a napi kétszer beadott moslékon.
A harmadik nap vitték kihallgatásra. Nem ő volt az első, akit elvittek, előtte a többi azzal jött vissza, még nem verik őket, legalábbis egyelőre.
Folyósokon vitték, két idősebb orosz silbak, az egyik ázsiai vonásokkal. Tábori csendőrfélék lehettek, nem tegnap vonultak be. Éppen az ilyen katonákat szerette, nem volt bennük semmi romantika.
A kihallgatás rendes berendezésű, szép teremben zajlott. Két másik őr posztolt a fal mellett, tiszti egyenruhában, az asztalnál cingár szemüveges figura ült kopott öltönyben, mellette, ahogy nézte, nagyjából maga korabeli, de igen magas rangú katonatiszt. A következő másodpercben fel is ismerte újságok fényképiről, amiket korábban látott, persze élőben a férfi kopottabb volt.
A tolmács felállt, de felállt a másik is.
Ez itt Georgíj Konsztantyinovics Zsukov, a Szovjetunió marsallja, mondta a tolmács. Kis János bólintott. Kis János vagyok, mondta.
Zsukov elmosolyodott. Intett hogy üljenek le. Aztán a tolmácsra nézett. Összeszokott párosnak tűntek, a tolmács nem feszengett.
A marsall meg akarta ismerni magát. Átnézték a lázadó terroristák aktáit, és nem sok olyat találtak, aki magához hasonló. Ilyen régi fasiszta katona.
Nem voltam én fasiszta.
De harcolt a fasiszta hadseregben.
Meg a monarchiáéban is. A marsall meg a cáréban, ha jól tudom.
A tolmács habozott, Zsukov mordult egyet, mire sápadtan lefordította amit Kis mondott. Akkor Zsukov hangosan elnevette magát. Aztán oroszul beszélt. Kis valamennyire tudta követni, de nem teljesen.
A marsall szerint magának van töke. Erre is volt kíváncsi. Valóban harcolt a cári hadseregben. Arrafelé, amerre maga is járt. Fiatalon még találkozhattak is.
Galíciában? Lehet, hogy még lőttünk is egymásra.
Zsukov már a térdét csapkodta a fordítás után.
Igen ott. Járt a Zbudow-i erdőben? A Cserenhán?
Éppenséggel igen.
Az orosz megint kérdezett.
Hogyhogy maga nem szökött meg?
Voltam hadifogoly Olaszországban és Szibériában. Ennyi elég is volt a külföldi utazásokból.
Zsukov megint nevetett.
Gondolom, maga se menne sehova a helyemben.
A tolmács már haraggal nézett rá, de lefordította. Az orosz bólintott, mosolyogva fenyegette meg Kis Jánost az ujjával. Aztán ő beszélt.
A maguk kis háborúját Budapesten nem is volt olyan könnyű letiporni. De mindannyian parancsokat követünk. Az ilyet, mint maga, kirakatba fogják állítani, mint bűnözőt, ahogy azt szokták a katonákkal.
Nagy gyalázat.
Zsukov a fejét csóválta. Kis János mosolygott. Nagyobb mészárosról sem hallott életében, mint aki előtte ült és éppen sajnálkozott. Zömök kis őszes szláv paraszt, minden másodiknak ilyen volt az arca a fronton. Egyszerre ravaszkodó és megingathatatlanul elszánt.
Mielőtt átadjuk a magyaroknak, még iszik velem egyet. A régi nagy idők emlékére.
Zsukov intett, az egyik őr kiment, majd tálcát hozott be, rajta kancsóban vodka és finom metszésű üvegpoharak. Zsukov maga töltötte ki, elé tette. Koccintottak és lehúzták. Kis János nem bonyolította a helyzetet, bár eszébe jutott, mit szólnának a Corvin köziek, hogy ő itt ezzel vodkázik. Dehát úgyis teljesen mindegy volt már.
A magyarok meg fogják verni, vallatni fogják, csóválta a fejét a marsall.
Töltött még egy pohárral. Azt is megitták.
Persze mi is ezt tennénk. De aztán meg felkötik. Ez nem helyes így. Örökké az az átkozott politika.
Zsukov sóhajtott.
Egy ilyen régi katonának kijárna a golyó. Ha lenne igazság, mi lőnénk agyon, tisztességgel, ahogyan kell.
Látszott rajta a valódi felháborodás. Harmadjára is töltött, megint kiitták a poharukat. Aztán megvonta a vállát, intett és Kis Jánost kivezették a szobából, vissza a cellájába.
