A Lápvidék főhőse, Wiking Stormberg, Stenträsk rendőrparancsnoka soha nem tette túl magát a felesége eltűnésén. Helena harminc éve egy napon elment gyümölcsöt szedni, és nyom nélkül elnyelte a mocsár. Kisbabájukra, akit addigra már félholtra csíptek a rovarok, egy zsombékon találtak rá. Helena teste sosem került elő.
Teltek az évek, évtizedek, a férfi pedig a munkájának, a gyerekeinek és az emlékezésnek szentelte minden idejét. Egy nyári napon Wiking és Helena felnőtt fia, Markus fenyegető levelet talál a postaládájában. A legbizarrabb azonban nem is maga a fenyegetés, hanem hogy Helena kézírásával írták, és sajátos kézjegyével szignózták: egy csillaggal, ami úgy néz ki, mint a nő hasán lévő forradás. Wiking azonnal a rejtély nyomába ered, de nem könnyű eldönteni, vajon csak kísérteteket lát, vagy valamiféle külső erő fenyegeti őt és a családját.
Liza Marklund magával ragadó hangulatot teremt Lápvidék című regényében, és az izgalom mellett végig ott vibrál az a szomorúság, ami akkor fogja el az embert, ha eltöpreng, milyen másképp is alakult volna az élete, ha a múltban "az a bizonyos" esemény nem úgy történik, ahogyan történt.
Liza Marklund: Lápvidék (részlet)
Fordította Végh Viktória
Az 1990. augusztus 14-ről 15-re virradó éjjel
A mentőcsapatot a rovarok hangja vezette, a vérszívó legyek ezreinek tompa zümmögése. A szúnyoghálót, amely korábban a hordozót borította, elfújta a szél. A takaró, amelybe korábban a kislányt bugyolálták, mellette hevert, az egyik lábáról pedig lecsúszott a zokni. A szúnyogok és a böglyök mind megérezték a csecsemőtest kínálta lehetőségeket, és együttes, könyörtelen támadást indítottak ellene. A csöppség arca a felismerhetetlenségig duzzadt, kisebesedett és bekékült, a szeme összeragadt. Mindkét keze és csupasz lába annyira feldagadt, mintha baseballütők lettek volna,
csöpp száján pedig ki-be másztak a hangyák.
Már rég abbahagyta a sírást.
Halottnak hitték, és nem is lett volna okuk mást feltételezni. Ám amikor Petterson, a kutyás járőr kiemelte a babahordozóból, a kicsiből egy nyöszörgő hangocska tört elő.
Igazi csoda volt.
A mentőautó kék villogóval szállította őt a stenträski kórházba. Miután a sürgősségi osztály szolgálatban lévő orvosa megvizsgálta, hamar kiderült, hogy a kislánynak nincs komoly baja. Kiszáradt, és nagyon kihűlt, és bár az állapota kritikus volt, nem volt életveszélyben. Megtisztították a rovaroktól, takarókba bugyolálták, hogy felmelegedjen, infúziót kapott a kiszáradás ellen, meg egy kisebb adag kortizont, hogy enyhítse a csípések okozta viszketést. Egy cumisüvegből meg is etették.
Az orvosok egybehangzóan úgy vélték, hogy bár a komolyabb rovarcsípések helyén maradhat rajta esetleg pár heg, a traumára – mivel csak négy hónapos – biztosan nem fog emlékezni.
A 90-es évek elején legalábbis ez volt az általános felfogás, és a legtöbb szakember még ma is így vélekedik.
Holdfényes éjszaka volt, ragyogtak a csillagok, és ködfelhők söpörtek át a lápvidéken.
Az árnyékok mélykéken sötétlettek.
Három óra tájékán kezdett hajnalodni. Még egy óra lehetett hátra napfelkeltéig, de az utcai lámpák fénye sokat javított a látási viszonyokon, ami megkönnyítette a csecsemő anyja, a huszonhét éves Helena Stormberg felkutatását. Miután a gyermeket megtalálták, a lápvidék északnyugati részére irányították a keresőcsapatokat.
A kislány egy világoszöld BabyBjörn márkájú babahordozóban feküdt, ami igen népszerű típus volt a 90-es években. Mellette egy törpemálnával félig megszedett fonott kosár hevert.
A megye egyik legjobb szimatú rendőrkutyája, Charlie hamar megérezte a nő szagnyomát a kosáron. A kutya a dombokon át, a bokrok között vezette a rendőröket: a jelek szerint Helena jó darabig bóklászott arrafelé, hogy bogyókat szedjen. Végül Charlie az eddigiektől eltérő nyomra bukkant, amely egyenesen a mocsárba vezetett. Petterson, a pitholmi kutyavezető alig győzte tartani vele a lépést, és vagy négy-öt alkalommal elsüllyedt az ingoványban, mire Charlie végre megállt egy nagyobb tavacska mellett. Itt, a szedreskosártól és a csecsemőtől pár száz méterre a szagnyom megszűnt.
A körülöttük lévő víz tükörsima felszínén néhány molnárka szaladgált, de rajtuk kívül semmi sem utalt élőlények – sem ember, sem állat – jelenlétére.
A fenyők sziluettje mozdulatlan, egybefüggő tükörképet vetett a szürkésbarna vízre a sötét éjszakában.
Helena Stormberget szó szerint elnyelte a föld.
A mentőcsapat akkor jutott erre a következtetésre, amikor a nap előbújt az északkeleti hegyek mögül. Mind jól ismerték a népi hiedelmet azokról az emberekről, akik odavesztek valaha a feneketlen mocsárban, és azóta minden éjjel köd képében, siránkozva bolyonganak a hegy hasadékai és a fenyőfák között. A keresőláncot alkotó férfiak fejében most egytől egyig ezek a mendemondák jártak. Pár pillanatra síri csend támadt körülöttük, mintha a szél, a madarak és a mocsári békák mind egyszerre tartották volna vissza a lélegzetüket.
Aztán élénksárga színbe borult az egész világ, és felcsendült a szimfónia: nyárfalevelek zúgtak a semmiből kerekedő viharban, sistergett a mocsárgáz, a poszáták pedig sokszólamú örömódával köszöntötték a reggeli fényt.
A keresés eszeveszett iramban, egyre kiterjedtebb területen folytatódott tovább, míg végül augusztus 15-én, reggel fél nyolckor megtalálták Helena sötétkék széldzsekijét. A nyirkos kabát egy borókabokorra vetve hevert a mocsár szélén, majdnem egy kilométerre a babahordozótól és a szedreskosártól. A jobb zsebében megtalálták Helena slusszkulcsát és a lakáskulcsát, a belső zsebében pedig a tárcáját némi pénzzel, a jogosítványával, a bankkártyájával és a csipogójával.
A keresőbúvárok nehéz körülmények között, komoly kockázatot vállalva merültek alá a mocsárban, hogy megtalálják az eltűnt nőt, de nem jártak sikerrel.
Helena Stormberg holtteste sosem került elő.
És soha többé nem találtak új nyomot az ügyben.
Ott pihent valahol a Kallmyren mocsár mélyén, gombák, algák és tőzegmoha ölelésében.
Egyesek néha hallani vélték az ingoványból kiszűrődő énekét, különösen a ködös, késő nyári estéken – épp egy ilyen estén tűnt el annak idején.
Altatódalok voltak, azt mondják. Tisztán csengő, moll hangnemben.
- augusztus 21., péntek
Harminc évvel később
A váróterem a stenträski kórház második emeletén volt, és rózsaszínek voltak a falai. A mennyezeti díszléc alatt világoskék bárányfelhők úsztak, itt-ott kissé megfolyt a festék.
Kis jóindulattal az ember azt gondolhatta, hogy a cseppek a felhők könnyei.
Wiking Stormberg kellemetlenül érezte magát a rendőregyenruhájában. Épp tombolt a koronavírus, és még tartott a nyári szünet, így ügyeletesként folyton bevetésre készen kellett állnia. Nem lett volna ideje hazamenni, hogy átöltözzön.
Ezen járt az agya aznap reggel, az utolsón, mielőtt minden összeomlott. Kitalálta, hogy munkába menet beugrik a Holmdahls kávézóba egy húsgolyós szendvicsért, és meg akarta kérni Carina Burstrandot, hogy töltse fel az italautomatát. Az elmúlt harminc évben is hasonlóképp teltek a napjai.
Majdnem pontosan a megbeszélt időpontban belépett Chang doktor rendelőjébe. Odabent egy másik pasztellszín, a világossárga díszítette a falakat. Az ablakból a parkolóra nyílt kilátás: nyirkos, szürke köd nehezedett az aszfaltra és a rajta sorakozó motor-előmelegítő oszlopokra.
– Tegnap délután jött meg a biopszia eredménye – mondta Chang doktor. – Nincsenek jó híreim.
Wiking mozdulatlanul ült, karba tett kézzel. Nem rajongott a kórházakért, de Chang doktor rendes fickó volt, és az általános vélekedés szerint remek orvos is. Már jó pár éve Stenträskben dolgozott.
– Úgy tűnik, a rákos sejteket kiszűrte a nyirokrendszer – folytatta. – Egyelőre nem tudni, hogy az esetünkben ez mit jelent pontosan. Előfordul, hogy magát a nyirokmirigyet érinti a probléma, de a legtöbbször más területeket. Szinte mindig valahol a közelében…
Wiking az orvosra bámult. Chang doktor Tajvanról származott, és a bátyja szintén orvos volt. Még gyermekként érkezhetett Svédországba, mivel hibátlanul beszélt svédül.
– Hogy érti ezt? – kérdezte Wiking. – Hiszen csak egy torokgyulladás miatt vizsgáltak ki.
– A torokgyulladásnak semmi köze a rákhoz. A biopszia során laphámráksejteket találtunk, ami a fül-, orr- és gégetájékot érintő leggyakoribb rákbetegség. Szükségünk van még néhány vizsgálatra ahhoz, hogy…
– Álljunk csak meg! – szólt közbe Wiking. – Nem vagyok beteg. Talán csak megakadt a torkomon egy halszálka, és egy kicsit gyengének érzem magam…
Az orvos némán figyelte. Wiking tekintete körbepásztázott a teremben, keresett valamit, amiben megkapaszkodhatna. Várta a diagnózist követő, megszokott megkönnyebbülést, amely után egy fáradt sóhajjal levonszolja magát a röntgenszobába vagy egy újabb vérvételre. Az enyhe szégyenérzetet, amiért ok nélkül pazarolja az egészségügy idejét és pénzét. Ezek az érzések azonban elmaradtak. Ez most valami egészen más volt: úgy érezte magát, mint akit a mély vízbe dobtak, anélkül hogy tudna úszni.
– Laphámrák? – kérdezte.
– Az csak az adott tájékot érinti – válaszolta a doktor. – A mandulákat, a nyálmirigyeket vagy a hangszalagokat.
Wiking háta nekifeszült a széknek, igyekezett a lehető legtávolabb kerülni az elhangzott szavaktól.
Nem volt hajlandó elhinni.
Csakis azért végeztette el a vizsgálatokat, mert Josefin nyaggatta, hogy talán torokgyulladást kapott, vagy valamiféle posztcovid nyavalyát, és esetleg antibiotikumot vagy táplálékkiegészítőt kellene szednie rá.
– Lehet köze a koronához?
Az orvos higgadtan és tárgyilagosan nézett rá.
– A koronavírus nem okoz rákot, legalábbis a tudomány jelenlegi állása szerint nem. Ez az elváltozás már régen megjelent a szervezetében, talán évekkel ezelőtt. De a laphámrák gyógyítható. Lassan fejlődik, viszont érdemes mihamarabb megkezdenünk a vizsgálatokat.
Wiking kinézett a parkolóra. Egyszer szexelt odalent, az anyja, Karin Golfjában.
