Holly Jackson regényének története szerint öt évvel ezelőtt Andie Bellt, a Little Kilton-i gimnázium diákját megölte a barátja. A rendőrség legalábbis így tudja. Mindenki más is így tudja. A gyilkosság emléke azóta kísérti a kisváros lakóit, bár az élet látszólag nyugodt mederben folyik tovább. Pippa, a gimnázium egyik végzős diákja elhatározza, hogy egy iskolai projekt keretében előveszi az ügyet, és kideríti, mi történt valójában. Ő sosem hitte el, hogy Sal Singh a gyilkos. De ha nem ő az, akkor ki? És vajon meddig fogja tétlenül nézni, hogy Pippa egyre közelebb kerül a megdöbbentő igazsághoz? Kegyetlen társasjáték, ahol egy kisváros a játéktábla, és fogalmad sincs, ki nevet a végén.
Az olvasó együtt nyomoz a főhőssel: e-mailek, sms-ek, Facebook-posztok, interjúk és naplóbejegyzések rántanak a történet mélyére és tartanak lebilincselve. 2019-es megjelenése óta Holly Jackson krimije hihetetlen népszerűségre tett szert: csak az angol nyelvterületen több mint 180 ezer példányban kelt el, és számos díjat nyert, többek között 2020-ban megkapta a rangos brit könyvdíjat. Fél évig vezette a New York Times sikerlistáját is, kiadási jogát 19 ország vásárolta meg. Az ifjúsági regényből nemrég sorozat is készült.
Holly Jackson: Jó kislányok kézikönyve gyilkossághoz (részlet)
Fordította Kallai Nóra
Pip tudta, hol laknak.
Little Kiltonban mindenki tudta.
A házuk mintha a város saját kísértetháza lett volna; a kiltoniak szaporábban szedték a lábukat, mikor elhaladtak előtte, a szavak a torkukra forrtak. A ház közelében gyakran iskolából hazafelé tartó, zajos diáksereg verődött össze, és a gyerekek egymást biztatva, felváltva merészkedtek oda a kertkapuhoz, hogy megérintsék.
Pedig nem kísértetek laktak itt, hanem három szomorú ember, akik igyekeztek úgy élni, mint régen. A házban nem derengtek lidércfények, és nem borultak fel titokzatos módon a székek, de a falára valaki spray-vel odafújta, hogy Szemét banda, és az ablakokat kővel dobálták be.
Pip sokat tűnődött azon, hogy vajon miért nem költöznek el a ház lakói. Nem mintha el kellett volna költözniük, nem tettek semmi rosszat.
De nem tudta elképzelni, hogy lehet így élni.
Pedig Pip sok mindent tudott. Tudta, hogy a hosszú szavaktól való félelmet tudományosan hippopotomonsztroszeszquipedaliofóbiának hívják, hogy a gyerekek térdkalács nélkül születnek, szóról szóra fújta a legjobb Platón- és Cato-idézeteket, és tudta, hogy több mint négyezer fajta krumpli létezik. De arról fogalma sem volt, honnan merítenek Singhék elég erőt ahhoz, hogy itt maradjanak. Itt, Kiltonban, ahol tágra nyílt tekintetek, jól hallhatóan odasúgott megjegyzések és a szomszédokkal hosszabb beszélgetéssé már sosem nyúló udvariaskodás terhe alatt éltek.
A sors különös kegyetlensége volt, hogy a házuk egészen közel állt a Little Kilton-i középiskolához, ahová egykor Andie Bell és Sal Singh is járt, és ahová néhány hét múlva, mikor az augusztusi hőségben pácolódott nap alámerül a szeptemberbe, még egy utolsó évre Pip is visszatér.
Megállt, és a kertkapura tette a kezét, ezzel máris bátrabbnak bizonyult, mint a városbéli gyerekek fele. Végignézett a bejárati ajtóhoz vezető ösvényen. Nem volt több néhány méternél, mégis, mintha egy mélyben morajló szakadék tátongott volna előtte. Nem kizárt, hogy nagy hibát követ el, de ezt már egyszer végiggondolta. A reggeli nap erősen tűzött, érezte, hogy térdhajlata izzadni kezd a farmer alatt.
Most hibázik, vagy bátor tettet hajt végre?
A történelem legnagyobb alakjai mindig bátorságra biztattak a biztonságos megoldás helyett; szavaik remekül megtámogatták még a legrosszabb ötleteket is.
A kétségek tátongó szakadékát áthidalva Pip az ajtóhoz lépett, várt egy pillanatot, hogy ellenőrizze, biztos-e a dolgában, azután hármat kopogott. Az ajtó üvege visszatükrözte ideges arcát. Hosszú, sötét haja végét világosbarnára szívta a nap, a Dél-Franciaországban töltött egy hét ellenére arca sápadt volt, de sárgászöld szemében elszántság fénylett.
Lánc csörrent, a zár kettőt kattant, és kinyílt az ajtó.
– Helló! – köszönt a srác a félig nyitott ajtórésben.
Pip pislogott egyet, hogy ne bámuljon annyira, de nem tudta abbahagyni. A fiú túlságosan hasonlított Salre: arra a Salre, akit a tévés híradásokból és az újságokból ismert. Arra a Salre, akinek emléke egyre halványodott. Bátyjához hasonlóan, az előtte álló Ravinak is kócos, félrefésült fekete haja, sűrű, ívelt szemöldöke és olajbarna bőre volt.
– Helló! – ismételte el a fiú.
– Ööö… – Pip helyben, azonnal bevethető elbájoló reflexe későn lépett működése. Az agya kétségbeesetten próbálta feldolgozni, hogy Sallel ellentétben Ravinak volt egy kis mélyedés az állán, akárcsak neki. Ráadásul alaposan meg is nőtt, mióta utoljára látta. – Ööö… bocs, szia – emelte fel félig a kezét esetlenül, amit rögtön meg is bánt.
– Szia!
– Szia, Ravi! Én… te nem ismerhetsz engem… Pippa Fitz-Amobi vagyok. Néhány évvel alattad jártam a suliba, mielőtt elmentél.
– Értem…
– Csak meg szeretném kérdezni, hogy ráérsz-e egy fél pillanatra. Vagyis hogy több, mint egy fél pillanat lenne… Amúgy tudtad, hogy a pillanat pontos időmértékegység? Egy másodperc század része, szóval… ráérsz pár egymást követő pillanatra?
Te jó ég, mindig ez történt, amikor ideges volt, vagy úgy érezte, hogy sarokba szorították:
rémesen rossz vicceket kezdett gyártani rém unalmas tényekről.
És még valami történt ilyenkor: az ideges Pip legalább négyszer előkelőbbnek igyekezett látszani, mint a nyugodt. Elhagyta a középosztály beszédmodorát, és meglehetősen ügyetlenül arisztokrata beszédstílusra váltott. Mikor használta valaha is azt a kifejezést, hogy pillantásnyi idő?
– Hogy mi? – kérdezett vissza Ravi zavartan.
– Bocs, mindegy – felelte Pip, és közben kicsit már magához tért. – KVP-t írok a suliban, és…
– Mi az, hogy KVP?
– Kutatási vizsgaprojekt. Egy olyan projekt, amiben teljesen önállóan dolgozol, és a témát is te választod ki.
– Értem, én idáig már nem jutottam el a suliban. Amint lehetett, leléptem.
– Aha… szóval, azt szerettem volna megkérdezni, hogy készíthetek-e veled egy interjút a projektemhez.
– Miről lenne szó? – A sötét szemöldök közelebb húzódott a szemhez.
– Öhm… arról, ami öt éve történt.
Ravi hangosan kifújta a levegőt, aztán az ajkait úgy húzta össze, mintha mindjárt dühkitörése lenne.
– Miért?
– Mert szerintem nem a testvéred követte el, és ezt megpróbálom bebizonyítani.
Pippa Fitz-Amobi
KVP 2017. 08. 01.
Kutatási napló – 1. bejegyzés
A Ravi Singhgel tervezett interjú péntekre megbeszélve (vinni az előkészített kérdéseket!)
Az Angela Johnsonnal készített interjút begépelni.
A kutatási napló célja az, hogy segítségével feltérképezzük a munkánk során elénk gördülő akadályokat, nyomon kövessük az elért eredményeket, és végig szem előtt tartsuk a projekt célkitűzéseit. Az én kutatási naplóm kicsit más lesz: minden kutatási részfeladatot feljegyzek ide, a fontosakat és a jelentéktelennek tűnőket is, mert még nem tudom pontosan, hogy mi lesz a végeredmény, és mi válik lényegessé. Nem tudom még, mi felé tartok. Ki kell várnom, hogy lássam a pontos helyemet, és hogy milyen dolgozatot tudok végül összehozni. [Úgy érzem, máris kezd kicsit igazi naplóra hasonlítani…]
Remélem, nem olyan dolgozat lesz, mint amilyet Mrs. Morgannek ígértem.
Remélem, az igazságról fog szólni.
Arról, hogy mi történt valójában Andie Bell-lel 2012. április 20-án. Az ösztöneim azt súgják, hogy nem Salil ’Sal’ Singh a tettes, de ha ez így van, akkor ki az elkövető?
Azt nem gondolom, hogy megoldom majd az ügyet, és kiderítem, ki ölte meg valójában Andie-t. Nem vagyok rendőr, akinek bejárása van a törvényszéki laborba (ez nyilvánvaló), úgyhogy nem áltatom magam. De abban bízom, hogy a kutatómunkám során olyan tényekre és véleményekre bukkanok, amelyek megalapozottan kétségbe vonják Sal bűnösségét. Tehát a rendőrség hibázott, amikor további nyomozás helyett lezárta az ügyet.
A kutatási módszerem a következő: interjút készítek mindazokkal, akiknek köze volt az ügyhöz; megszállottan követem őket a közösségi médiában; miközben vad, igazán VAD elméleteket gyártok.
[MRS. MORGAN EBBŐL SEMMIT SEM LÁTHAT!!!]
A projekt első szakaszában tehát azt kell kiderítenem, hogy mi történt Andrea Bell-lel – akit mindenki csak Andie-nek szólított –, és milyen körülmények között tűnt el. Ezeket az információkat újságcikkekből és az akkori rendőrségi sajtótájékoztatókból szedem össze.
[A forrásokat most írd be, hogy ne utólag kelljen!!!]
Az eltűnésről szóló hír a legnagyobb országos napilapból kimásolva:
„Andrea Bell (17) eltűnését otthonában, a buckinghamshire-i Little Kiltonban jelentették be múlt pénteken.
Saját autójával – egy fekete Peugeot 206-ossal – távozott otthonról, nála volt a mobiltelefonja, de ruhákat nem vitt magával. A rendőrség szerint az eltűnés egyáltalán nem illik a személyiségéhez.
A hatóságok a hétvégén átkutatták a család otthona közelében elterülő erdőt.
Andrea – akit mindenki Andie-ként ismert – fehér bőrű, hosszú, szőke hajú, kb. 167 centiméter magas. Eltűnése éjszakáján valószínűleg sötét farmernadrágot és kék, köldökig érő felsőt viselt.”[1]
Miután már minden más is lezajlott, a későbbi cikkek több részletet is közöltek arról, hogy mikor látták Andie-t utoljára élve, és mely idősávban rabolhatták el.
Andie Bellt „a húga, Becca látta élve utoljára, 2012. április 20-án, kb. 22:30-kor.”[2]
Ezt az információt a rendőrség az április 24-én, kedden tartott sajtótájékoztatón is megerősítette: „A Little Kilton-i főutcán, az STN Bank előtt működő biztonsági kamera felvételén Andie autója 22:40-kor hajtott el a lány otthonától.”[3]
A szülők, Jason és Dawn Bell vendégségben voltak ekkor, elmondásuk szerint a lányuk 00:45-re ment volna értük kocsival. Andie nem jött meg, és hiába hívták többször is, nem vette föl a telefont. Ezért a barátait kezdték körbehívogatni, hátha valamelyikük tudja, hol lehet. Jason Bell szombat hajnali 3-kor értesítette a rendőrséget a lánya eltűnéséről.”[4]
Vagyis bármi is történt akkor éjjel Andie Bell-lel, az 22:40 és 00:45 között történt.
Ez pont megfelelő hely, hogy begépeljem ide az Angela Johnsonnal folytatott tegnapi telefonbeszélgetés szövegét.
Az Eltűnt Személyek Hivatalában dolgozó Angela Johnsonnal készített interjú szövege
Angela:
Halló!
Pip:
Jó napot! Angela Johnsonnal beszélek?
Angela:
Igen, én vagyok. És te Pippa?
Pip:
Igen. Nagyon köszönöm, hogy válaszolt az e-mailemre.
Angela:
Ez csak természetes.
Pip:
Nem bánja, ha felveszem a beszélgetésünket? Később majd begépelem.
Angela:
Persze, nyugodtan. Sajnálom, de nagyjából csak tíz percet tudunk beszélni. Szóval, mi érdekel az eltűnt személyekkel kapcsolatban?
Pip:
Hát, arra gondoltam, hogy megkérdezem öntől, mi történik, amikor bejelentik valakinek az eltűnését. Milyen folyamat zajlik le ilyenkor, mik a rendőrség első lépései?
Angela:
Ha valaki felhívja a 999-et vagy a 101-et, hogy bejelentsen egy eltűnést, a rendőrség igyekszik a lehető legtöbb részletet megtudni, hogy megállapíthassa, mekkora veszélyben lehet az eltűnt személy, és ennek megfelelően reagálhasson. Az első hívás során nevet, kort, személyleírást kérnek, valamint rákérdeznek arra, hogy milyen ruhában látták utoljára az illetőt, milyen körülmények között tűnt el, meglepő-e tőle, hogy eltűnt, és felveszik az esetlegesen használt jármű adatait is.
Az információk alapján aztán a rendőrség megállapítja, hogy az eset nagy, közepes vagy kis kockázatú.
Pip:
Mi kell ahhoz, hogy nagy kockázatúnak soroljanak be egy ügyet?
Angela:
Ha az eltűnt személy a kora vagy valamilyen fogyatékossága miatt különösen kiszolgáltatott, akkor az esete rögtön nagy kockázatúnak minősül. Ha nem jellemző rá, hogy csak úgy eltűnik, akkor az azt jelezheti, hogy baj érte, és ebből szintén a nagy kockázat következik.
Pip:
Hm, és ha az eltűnt személy 17 éves, és nem jellemző rá, hogy csak úgy eltűnik, akkor az nagy kockázatnak számít?
Angela:
Egyértelműen. Hiszen kiskorúról van szó.
Pip:
Mit tesz a rendőrség a nagy kockázatú ügyek esetében?
Angela:
Hát, ilyenkor azonnal kiszállnak a rendőrök arra a helyre, ahol az illető személynek nyoma veszett. További információt gyűjtenek az eltűntről, például adatokat a barátairól, partneréről stb., hogy szenved-e valamilyen betegségben, milyen az anyagi helyzete. Hátha meg lehet találni, amikor pénzt vesz fel. Friss fotókat is bekérnek, és a nagy kockázatú esetekben DNS-mintát is gyűjtenek arra az esetre, ha a későbbi törvényszéki laboratóriumi vizsgálathoz szükség lenne rá. A lakás tulajdonosának beleegyezésével alaposan átkutatják az eltűnt otthonát, hogy megtudják, nem ott rejtették-e el, vagy nem ott bujkál-e, és további lehetséges nyomokat gyűjtenek. Ez a szokásos eljárás.
Pip:
Vagyis a rendőrség rögtön olyan bizonyítékokat keres, amelyek arra utalnak, hogy az eltűnt személy esetleg bűncselekmény áldozata lett?
Angela:
Egyértelműen. Amennyiben az eltűnés körülménye gyanús, a rendőröknek mindig azt mondják:
„ha bizonytalan vagy, gondolj gyilkosságra”.
Persze az eltűnéseknek csak nagyon kis százaléka emberölés, de a rendőrök feladata az, hogy a lehető leghamarabb gyűjtsék be a kellő bizonyítékokat, mintha emberölési ügyben nyomoznának.
Pip:
És mi történik akkor, ha az első otthoni házkutatás során nem találnak semmi fontosat?
Angela:
Akkor a kutatást kiterjesztik a közvetlen környezetre. Esetleg telefonon is kérdezősködnek. Kikérdezik a barátokat, szomszédokat, bárkit, aki tudhat valami fontosat. Ha fiatalról, kamaszról van szó, akkor nem szabad azt feltételezni, hogy a bejelentő szülő a gyereke összes barátját és haverját ismeri. A kortársak jó kiindulópont, a segítségükkel további kapcsolatokat lehet felderíteni, tudod, titkos pasit, meg ilyeneket. A PR-stratégiát is ekkor tervezik meg, mert ebben a helyzetben nagyon hasznos lehet, ha a médián keresztül kérnek információt.
Pip:
Szóval, ha egy 17 éves lány tűnik el, a rendőrség nagyon hamar kapcsolatba lép a barátaival meg a fiújával?
Angela:
Igen, természetesen. Azért kérdezősködnek, mert ha az eltűnt megszökött otthonról, akkor nagyon valószínű, hogy egy hozzá közel álló személynél bujkál.
Pip:
És mikor jut el a rendőrség arra a pontra, hogy már holttestet keres?
Angela:
Hát, időben ez nincs… jaj, Pippa, le kell tennem. Sajnos most szóltak, hogy kezdődik egy értekezlet.
Pip:
Semmi baj, köszönöm, hogy időt szánt rám.
Angela:
Ha van még kérdésed, küldj nyugodtan e-mailt. Amint tudok, válaszolok.
Pip:
Így lesz, és még egyszer köszönöm!
Angela:
Szia!
Ezt a statisztikát találtam a neten:
Az eltűnt személyek 80%-át már az első 24 órában megtalálják. A maradék 97%-át egy héten belül. Az ügyek 99%-a egy éven belül megoldódik. Marad 1% megoldatlan ügy.
Tehát az eltűntek 1%-a soha nem kerül elő.
Van azonban még egy adat, amit figyelembe kell venni: az eltűnési ügyek csupán 0,25%-a halálos kimenetelű.[5]
Andie Bell vajon melyik kategóriába esik? Ott lebeg valahol az 1% és a 0,25% között, ahol legfeljebb néhány század százalékos levegőket vehet.
Mostanra a legtöbben beletörődtek, hogy már nem él, pedig a teste azóta sem került elő. És vajon miért?
Sal Singh miatt.
[1] www.gbtn.co.uk/news/uk-england-bucks-54774390 23/04/12
[2] www.thebuckinghamshiremail.co.uk/news/crime-4839 26/04/12
[3] www.gbtn.co.uk/news/uk-england-bucks-69388473 24/04/12
[4] Forbes, Stanley, 2012, Andie Bell gyilkosának igaz története, Kilton Mail, 1/05/12, pp. 1–4.
[5] www.findmissingperson.co.uk/stats
