Havas Juli
Nincs Hold, ha nem nézed
Pesti Kalligram, 2022, 301 oldal
Havas Juli: Nincs Hold, ha nem nézed könyv

Hogyan lesz egy antiszociális, zűrös kamaszlányból nővér, majd orvos? Hogyan éli meg az alacsony önbecsülésű főszereplő a hosszú évekig tartó szerető-státuszt egy idősebb férfi oldalán?

Havas Juli hiánypótló és provokatív könyvet írt ezekről a nehéz kérdésekről. A mellbevágóan leleplező, ravaszul intellektuális és sokrétű regény egyszerre társadalmi kórkép, remek stílusban megírt szerelmi történet és betekintés az orvosi kulisszák mögé a covid idején.  

Péterfy Gergely

Havas Juli: Nincs Hold, ha nem nézed (részlet)

 

Beszélgettünk róla is. Vettem néhány apróságot a lakásába, többek között egy olvasófotelt is, igaz, főleg magamnak, olyan alkalmakra, amikor várni kell rá, és egy állólámpát is, azt próbáltam összerakni éppen.

Most is, mint annyiszor, a kis jászsági faluról és a döngölt padlós házról mesélt. Az állólámpa rohadt drága volt, éppen az elgurult csavart keresgéltem négykézláb a fényesre vikszolt padlón. Tegnap volt itt Marika, aki az egyik műtőblokkban takarít, kéthetente feljár ide.

Iván nem tud róla. Náluk a felesége a mindenes, idegeneket hogyan is engednének be a házukba, hallottam, amikor egyik műtét közben mesélte, talán egy évvel azelőtt. Közben kitapogattam a csavart a kanapé alatt. Egy szem por sem volt ott, gondoltam hálásan Marikára. Utálom a port. Mivel anyámnak az egymást végeláthatatlan sorban követő takarítónőink egyike se felelt meg, legalábbis, ami a portörlést illeti, ezért az mindig az én feladatom volt. Nem szerettem, hogy miután belépett az ajtón, anyám néha a kabátját még le sem véve húzta végig mutatóujját szemrehányóan a bútorok peremén, és tartotta orrom elé vádlóan a port, amit tényleg összeszedett.

Elkalandozott gondolataimat nehezen tudtam Ivánra fókuszálni, mert a világ, amiről mesélt, távoli volt és idegen. Nem akarom hallani, mi a szegénység. Vagy, hogy mi az a háztáji. Én még tyúkot se láttam közelről soha, mondtam neki. Nem, tehenet sem.

– Vettem földet – csillogott a szeme.

– Földet? Milyen földet? Mármint olyat, ami a földön van? – meghökkent arcáról az jött le, hogy nem érti, mit nem értek.

– Szántóföldet.

– És azt minek neked? Sebész vagy.

– Befektetésnek. Kiadásra.

– Mégis láttam háziállatot közelről. Mumbaiban, az utcán – mondtam neki. Mert eszembe jutott, hogy egyszer egészen közel szédelgett egy ilyen szent tehén, amikor egy teraszon kávéztunk és a már jól ismert izzadság, szemét és vizelet szagába belevegyült a meleg állat bűze. Soha nem tudtam volna megszokni azt a csípős szegényszagot, amibe szerencsésebb pillanatokban szantálfa, tömjén és friss fűszerek illata keveredett. De nem részleteztem, csak azt tettem hozzá, hogy – gangon nőttem fel, a Nagykörúton.

Mesélt a középiskoláról, ahol ő volt a legjobb.

És az egyetemről, és az örökös megfelelni vágyásról. Nem fért a fejembe, hogyan lehet egy magas, jóképű és nagyon okos férfinak kisebbségi érzése. Kisujjában van a szakma. Őrülten jól operál. Járatos a történelemben, a festészetben és a klasszikus zenében. És mindez nem gyerekkorában ragadt rá, hanem céltudatos tanulással szívta magába. Lehet, hogy nem okos annyira? Vagy, mert olvasatlan maradt? Gondolataim újra elcsaponganak, most sem tudom ráncba szedni őket. De hát manapság senki nem beszél könyvekről, legalábbis nagyin és rajtam kívül. Persze, honnan tudhatnám? Nemlétező barátnőim akár olvashatnának is, nem? A bölcsészek például olvasnak, egész éjjel. Aztán délig alszanak, mint például Michael. Délután általában meg vannak sértődve a világra, vagyis a műveltség sem segít, mert végül ők is önbizalomhiányosak maradnak. Peti diszlexiás volt, mégsem volt baja saját magával. Elfacsarodik a szívem, ahogy eszembe jut a balesete. Ezért gyorsan a többiekre gondolok. Hogy azoknak mi lehet a gondjuk magukkal? Esetleg nem tudják mi az a dűzni és nem ismerik a Krebs ciklus képletét? Vagy, nem tudnak feltelepíteni egy szoftwert, mondjuk ez gáz, tényleg, de nem a világvége. Hogy mi lehet a probléma a férfiak körül, én tényleg nem értettem, és most sem tudom. Befejeztem az összeszerelést, becsavartam az égőt és felkapcsoltam az állólámpát, impozáns darab, dicsért meg.

Néhányszor elkezdtem, végül mégsem meséltem el Ivánnak, hogy apámnak az anyám iránti soha nem múló szerelem volt a baja. Amikor anyám szerette apámat, akkor apám az anyám gyerekét, aki az ő gyereke is volt, vagyis engem is szeretett. Boldogan feldobált a levegőbe, és visításig csiklandozta a nyakamat a borostájával. Nézhettem, ahogy borotválkozik, és toporogva vártam, hogy a pemzlijével illatos pöttyöt kenjen az orromra. Mélyen duruzsoló hangján mesét mondott a világ legszebb hercegkisasszonyáról, aki én voltam. Miután megírtuk a leckémet, együtt kávéztunk.

Kis virágos csészében tálalta fel nekem a délutáni kakaót, amit az ebédlőben ittunk meg, ahol az asztal felett gomolygó cigarettafüstön sejtelmesen átszökött a nap és mi vad történeteket költöttünk a cigarettafelhőből vagy a kávézaccból kibontakozó alakokról.

Péntekenként felvettük a szép ruhámat, megküzdöttünk a spanglis lakkcipőmmel és a hajammal, és elmentünk megnézni anyámat valamelyik soron következő darabban. Kézen fogva vonultunk be a nézőtérre és elégedetten nyugtáztuk az apámat csodáló női szempárokat. Olyankor felszegett állal és különösen egyenes derékkal ültem le a székre, amit ő gondosan lehajtott alattam. A szünetben részletekbe menően tárgyaltuk ki a látottakat és értettünk egyet abban, micsoda óriási hiba volt, hogy nem a gyönyörű anyám kapta a főszerepet. Előfordult, hogy átaludtam a második felvonást, olyankor ölben vitt haza.

Amikor azonban anyám elhanyagolta apámat, vagy éppen mást szeretett, ami elég gyakran előfordult, akkor apám visszatérő ivászatai alatt – úgy éreztem –, hogy meg sem ismer engem. Hetekre, néha hónapokra láthatatlanná váltam, és könyveimmel a hónom alatt magányosan bolyongtam a lakásunkban. Néha a regényeimbe is beszűrődtek szüleim véget nem érő vitái, 

anyám különösen hangosan tudott sírni olyankor, amikor tudomást szerzett a más nőkkel vigasztalódó apám dolgairól.

Mire gondolsz, kérdezi, amikor látja rajtam, hogy fejben megint máshol járok. Iván igényt tart a gondolataimra, akárcsak az időmre. Nem tudok nélküled létezni, mondja és írja, és tényleg nem tud. Folyamatosan igényt tart rám. Amikor nem vagyunk együtt, úgy érzem, percenként hív. És én boldogan odaadom neki, bármit kérjen, legyen az a testem vagy a lelkem és az időm is. De azért nagy könnyebbség, hogy időnként hazamegy, és végre egyedül lehetek.

Kapcsolatunk elején a saját családjáról is elejtett ezt-azt. Nem érdekelt a felesége, aki remek asszony, sem a két majdnem felnőtt gyereke, simán megsüketültem, amikor róluk beszélt. Sem professzor apósa, csodálatos anyósa, és a felső tízezer, vagy valami ahhoz hasonló, amiben mozognak. Élénken éreztem a molyirtó szagát, amikor róluk beszélt, tüsszentek is olyankor.

Ha lennének barátnőim, bizonyára megkérdeznék, hogy mit gondoltam az otthoni dolgairól, és nyilván nem hinnék el, hogy semmit. Olyanok voltunk mi ketten, mint egy külső környezettől független zárt termodinamikai rendszer. Saját világunk szűk átjáróin csak a kórházi dolgok és a szakma tudott behatolni. Mi voltunk az entrópia, a kiszámítható rendezetlenség, ami, ha adiabatikusan zárt marad, egyensúlyba kerül.

Szerettem a hátammal hosszan elnyúlva hozzásimulni, és hagyni, hogy borostás állával addig cirógassa a tarkómat, amíg a testem összes pórusában a szőrszálak, mint búzamező a hirtelen támadt szélcsendben, puhán felállnak.

Hallgatni, ahogy mélyen duruzsoló hangján mesélt a világ legszebb doktornőjének, aki örökké az övé marad.

Mesélt a régmúlt és a jövő műtéti technikáiról, vagy elmagyarázta az agydaganatok legújabb felosztását. Imádtam szakmai eszmefuttatásait, felnéztem rá és csodáltam szorgalmát, felkészültségét. És őszintén sajnáltam elszalasztott lehetőségeiért. Iván akkor az ötvenhat évével, és mostanra végérvényesen ahhoz a generációhoz tartozott, amelyik nem beszélt nyelveket, és ezért a nemzetközi karrier örökké zárva maradt előtte. Hiába volt csodálatos sebész, hiába voltak újszerű és briliáns műtéti megoldásai, és tényleg hiába kezdett felnőttfejjel angolul tanulni és szenvedni, elképzelhetetlen lett volna ezzel a kiejtéssel kiállni bármilyen hallgatóság elé. A francia vagy az olasz professzorokhoz képest, akiknek kiejtése inkább volt szexi, mint zavaró, a kelet-európai kollegák botladozó gondolatmenetén, kínos mondatformálásán csak tovább rontott ropogó kiejtésük.

Tudnék neki segíteni, ajánlottam, angol cikket írni. Kezeimet nagy tenyerébe csúsztattam, karjait magam előtt összekulcsoltam és mélyen befészkeltem magam az ölébe. Óvatosan mondtam, hogy ne lépjek rá az egójára. Az egója akkor már nem a fejében volt, hanem hátulról éppen most csúszott belém. Lassan élveztünk el.

Bármennyire is rá voltam kattanva, az érintésére, a hangjára, a szerelmére, szóval bármennyire csak körülötte forogtak a gondolataim, saját dolgaimat nem hanyagoltam el.

Kapcsolódó cikkek
...
Beleolvasó

A magyar holokauszt legjelentősebb kutatóirata bemutatja a „képtelen döntések” gyötrelmével küzdő embert

Munkácsi Ernő a katasztrófa után alig két évvel megjelent visszaemlékezése a magyar zsidóság deportálásának nehéz, ellentmondásos nézőpontból megírt krónikája. Olvass bele az új kiadásba!

...
Beleolvasó

A fájdalom akkor is öröklődik, ha a szülők sohasem beszélnek arról, miért menekültek el a hazájukból

Elif Shafak új regénye, az Eltűnt fák szigete a 70-es években, a görög és a török Ciprus határán, Nicosiában játszódik, ahol elszabadul a pokol. Egy görög fiú és egy török lány mégis szerelembe esik. Olvass bele!

...
Beleolvasó

Szóra lehet-e bírni a csendet és egyáltalán kié a nyelv?

A Torkolatcsönd verseiben Fehér Renátó arra a kérdésre keresi a választ, hogy mire és hogyan használja a nyelvet a társadalom.

...
Nagy

A Nobel-díjas Alekszijevics sok ezernyi hangból, sorsból, élettöredékből komponálja könyveit

A 27. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál díszvendége lesz az irodalmi Nobel-díjas Szvetlana Alekszijevics belarusz író, aki könyveiben mindig a valóságot próbálja rögzíteni, legyen szó akár a második világháborút megjárt orosz nőkről, az afganisztáni háború veteránjairól vagy a csernobili katasztrófa túlélőiről. De honnan indult Szvetlana Alekszijevics, ki volt a legnagyobb hatással a munkásságára, a nyolcvanas évek elején miért nem engedték kiadni a könyvét, és miért kényszerült emigrációba? Cikkünkből kiderül.

Szerzőink

...
Ruff Orsolya

Jonas Jonasson: Szituációkat gyűjtök, az agyamban raktározom őket

...
Valuska László

Nem nagy ügy, szorongunk és élvezzük

...
Laborczi Dóra

Vlagyimir Szorokin: Alulértékeltem Putyin őrültségét

A hét könyve
Kritika
Nem nagy ügy, szorongunk és élvezzük
...
Nagy

Jonas Jonasson: Szituációkat gyűjtök, az agyamban raktározom őket

A svéd Jonas Jonasson most megjelent hatodik könyvével is azt bizonyítja, hogy még mindig közel állnak hozzá a szabálytalan, kivételes és különc figurák. A próféta és a hülye két címszereplője egy véletlen balesetnek köszönhetően sodródik egymás mellé, majd nyakukba veszik Európát, hogy még a végítélet napjának beköszönte előtt elrendezzék függőben lévő ügyeiket. Az íróval Skype-on beszélgettünk, az új könyv kapcsán szóba került Jack Sparrow, Gorbacsov és a tokaji is.

...

BORDA RÉKA: Minden második ismerősöm abúzus túlélője

...

Númenor az emberi civilizáció csúcsa Tolkiennél, és ezt a sorozat jól elkapja (A hatalom gyűrűi - kibeszélő 3.)

...

Galgóczi Erzsébet nyíltan leszbikusként lett a Kádár-korszak népszerű szerzője [N/ők is írtak]

...

Sandman: jót tett a sorozatnak, hogy Gaiman sokszor nem kötött kompromisszumot

Még több olvasnivaló
...
Zöld

Az embert tartjuk nagy művésznek, aztán egyszer csak egy gép kapja a festészeti díjat?

Ez a jövő már közelebb van, mint gondoljuk. Marcus du Sautoy matematikus A kreativitás kódja - Hogyan tanul a mesterséges intelligencia írni, festeni, gondolkodni című könyvében azt vizsgáltja, hogyan tanítható a gép arra, hogy önállóan kreatívvá váljon.

...
Nagy

Visky András: Van, amikor az Isten egy elveszett gyermek

Az 1956-os forradalom után Visky András református lelkész édesapját huszonkét év börtönre és teljes vagyonelkobzásra ítélték, édesanyját – hét gyermekükkel együtt – kitelepítették a Duna-deltával határos Bărăgan sztyeppe egyik lágerébe, majd a Lăteşti lágerbe. Kitelepítés című regényének alapját az otthon és az apa elvesztése, valamint a gyerekkori lágerbeli emlékei adják, melyben biblikus narratíva keveredik az elbeszélő hangján testvérei, valamint az édesanya történeteivel. 

...
Kritika

Az igazi író élet-halál vitára készteti az igazi olvasókat

Hogyan fér meg egymás mellett az irodalom magánya és az élet? Erre a kérdésre kereste a választ Mohamed Mbougar Sarr szenegáli író, aki regényével tavaly elnyerte a Goncourt-díjat. Az emberek legtitkosabb emlékezete a hét könyve, amely egy titokzatos afrikai íróról, egy kánonból kimaradt zseniális botránykönyvről és a nagy mű létrejöttének útvesztőjéről mesél.