Havas Juli
Nincs Hold, ha nem nézed
Pesti Kalligram, 2022, 301 oldal
Havas Juli: Nincs Hold, ha nem nézed könyv

Hogyan lesz egy antiszociális, zűrös kamaszlányból nővér, majd orvos? Hogyan éli meg az alacsony önbecsülésű főszereplő a hosszú évekig tartó szerető-státuszt egy idősebb férfi oldalán?

Havas Juli hiánypótló és provokatív könyvet írt ezekről a nehéz kérdésekről. A mellbevágóan leleplező, ravaszul intellektuális és sokrétű regény egyszerre társadalmi kórkép, remek stílusban megírt szerelmi történet és betekintés az orvosi kulisszák mögé a covid idején.  

Péterfy Gergely

Havas Juli: Nincs Hold, ha nem nézed (részlet)

 

Beszélgettünk róla is. Vettem néhány apróságot a lakásába, többek között egy olvasófotelt is, igaz, főleg magamnak, olyan alkalmakra, amikor várni kell rá, és egy állólámpát is, azt próbáltam összerakni éppen.

Most is, mint annyiszor, a kis jászsági faluról és a döngölt padlós házról mesélt. Az állólámpa rohadt drága volt, éppen az elgurult csavart keresgéltem négykézláb a fényesre vikszolt padlón. Tegnap volt itt Marika, aki az egyik műtőblokkban takarít, kéthetente feljár ide.

Iván nem tud róla. Náluk a felesége a mindenes, idegeneket hogyan is engednének be a házukba, hallottam, amikor egyik műtét közben mesélte, talán egy évvel azelőtt. Közben kitapogattam a csavart a kanapé alatt. Egy szem por sem volt ott, gondoltam hálásan Marikára. Utálom a port. Mivel anyámnak az egymást végeláthatatlan sorban követő takarítónőink egyike se felelt meg, legalábbis, ami a portörlést illeti, ezért az mindig az én feladatom volt. Nem szerettem, hogy miután belépett az ajtón, anyám néha a kabátját még le sem véve húzta végig mutatóujját szemrehányóan a bútorok peremén, és tartotta orrom elé vádlóan a port, amit tényleg összeszedett.

Elkalandozott gondolataimat nehezen tudtam Ivánra fókuszálni, mert a világ, amiről mesélt, távoli volt és idegen. Nem akarom hallani, mi a szegénység. Vagy, hogy mi az a háztáji. Én még tyúkot se láttam közelről soha, mondtam neki. Nem, tehenet sem.

– Vettem földet – csillogott a szeme.

– Földet? Milyen földet? Mármint olyat, ami a földön van? – meghökkent arcáról az jött le, hogy nem érti, mit nem értek.

– Szántóföldet.

– És azt minek neked? Sebész vagy.

– Befektetésnek. Kiadásra.

– Mégis láttam háziállatot közelről. Mumbaiban, az utcán – mondtam neki. Mert eszembe jutott, hogy egyszer egészen közel szédelgett egy ilyen szent tehén, amikor egy teraszon kávéztunk és a már jól ismert izzadság, szemét és vizelet szagába belevegyült a meleg állat bűze. Soha nem tudtam volna megszokni azt a csípős szegényszagot, amibe szerencsésebb pillanatokban szantálfa, tömjén és friss fűszerek illata keveredett. De nem részleteztem, csak azt tettem hozzá, hogy – gangon nőttem fel, a Nagykörúton.

Mesélt a középiskoláról, ahol ő volt a legjobb.

És az egyetemről, és az örökös megfelelni vágyásról. Nem fért a fejembe, hogyan lehet egy magas, jóképű és nagyon okos férfinak kisebbségi érzése. Kisujjában van a szakma. Őrülten jól operál. Járatos a történelemben, a festészetben és a klasszikus zenében. És mindez nem gyerekkorában ragadt rá, hanem céltudatos tanulással szívta magába. Lehet, hogy nem okos annyira? Vagy, mert olvasatlan maradt? Gondolataim újra elcsaponganak, most sem tudom ráncba szedni őket. De hát manapság senki nem beszél könyvekről, legalábbis nagyin és rajtam kívül. Persze, honnan tudhatnám? Nemlétező barátnőim akár olvashatnának is, nem? A bölcsészek például olvasnak, egész éjjel. Aztán délig alszanak, mint például Michael. Délután általában meg vannak sértődve a világra, vagyis a műveltség sem segít, mert végül ők is önbizalomhiányosak maradnak. Peti diszlexiás volt, mégsem volt baja saját magával. Elfacsarodik a szívem, ahogy eszembe jut a balesete. Ezért gyorsan a többiekre gondolok. Hogy azoknak mi lehet a gondjuk magukkal? Esetleg nem tudják mi az a dűzni és nem ismerik a Krebs ciklus képletét? Vagy, nem tudnak feltelepíteni egy szoftwert, mondjuk ez gáz, tényleg, de nem a világvége. Hogy mi lehet a probléma a férfiak körül, én tényleg nem értettem, és most sem tudom. Befejeztem az összeszerelést, becsavartam az égőt és felkapcsoltam az állólámpát, impozáns darab, dicsért meg.

Néhányszor elkezdtem, végül mégsem meséltem el Ivánnak, hogy apámnak az anyám iránti soha nem múló szerelem volt a baja. Amikor anyám szerette apámat, akkor apám az anyám gyerekét, aki az ő gyereke is volt, vagyis engem is szeretett. Boldogan feldobált a levegőbe, és visításig csiklandozta a nyakamat a borostájával. Nézhettem, ahogy borotválkozik, és toporogva vártam, hogy a pemzlijével illatos pöttyöt kenjen az orromra. Mélyen duruzsoló hangján mesét mondott a világ legszebb hercegkisasszonyáról, aki én voltam. Miután megírtuk a leckémet, együtt kávéztunk.

Kis virágos csészében tálalta fel nekem a délutáni kakaót, amit az ebédlőben ittunk meg, ahol az asztal felett gomolygó cigarettafüstön sejtelmesen átszökött a nap és mi vad történeteket költöttünk a cigarettafelhőből vagy a kávézaccból kibontakozó alakokról.

Péntekenként felvettük a szép ruhámat, megküzdöttünk a spanglis lakkcipőmmel és a hajammal, és elmentünk megnézni anyámat valamelyik soron következő darabban. Kézen fogva vonultunk be a nézőtérre és elégedetten nyugtáztuk az apámat csodáló női szempárokat. Olyankor felszegett állal és különösen egyenes derékkal ültem le a székre, amit ő gondosan lehajtott alattam. A szünetben részletekbe menően tárgyaltuk ki a látottakat és értettünk egyet abban, micsoda óriási hiba volt, hogy nem a gyönyörű anyám kapta a főszerepet. Előfordult, hogy átaludtam a második felvonást, olyankor ölben vitt haza.

Amikor azonban anyám elhanyagolta apámat, vagy éppen mást szeretett, ami elég gyakran előfordult, akkor apám visszatérő ivászatai alatt – úgy éreztem –, hogy meg sem ismer engem. Hetekre, néha hónapokra láthatatlanná váltam, és könyveimmel a hónom alatt magányosan bolyongtam a lakásunkban. Néha a regényeimbe is beszűrődtek szüleim véget nem érő vitái, 

anyám különösen hangosan tudott sírni olyankor, amikor tudomást szerzett a más nőkkel vigasztalódó apám dolgairól.

Mire gondolsz, kérdezi, amikor látja rajtam, hogy fejben megint máshol járok. Iván igényt tart a gondolataimra, akárcsak az időmre. Nem tudok nélküled létezni, mondja és írja, és tényleg nem tud. Folyamatosan igényt tart rám. Amikor nem vagyunk együtt, úgy érzem, percenként hív. És én boldogan odaadom neki, bármit kérjen, legyen az a testem vagy a lelkem és az időm is. De azért nagy könnyebbség, hogy időnként hazamegy, és végre egyedül lehetek.

Kapcsolatunk elején a saját családjáról is elejtett ezt-azt. Nem érdekelt a felesége, aki remek asszony, sem a két majdnem felnőtt gyereke, simán megsüketültem, amikor róluk beszélt. Sem professzor apósa, csodálatos anyósa, és a felső tízezer, vagy valami ahhoz hasonló, amiben mozognak. Élénken éreztem a molyirtó szagát, amikor róluk beszélt, tüsszentek is olyankor.

Ha lennének barátnőim, bizonyára megkérdeznék, hogy mit gondoltam az otthoni dolgairól, és nyilván nem hinnék el, hogy semmit. Olyanok voltunk mi ketten, mint egy külső környezettől független zárt termodinamikai rendszer. Saját világunk szűk átjáróin csak a kórházi dolgok és a szakma tudott behatolni. Mi voltunk az entrópia, a kiszámítható rendezetlenség, ami, ha adiabatikusan zárt marad, egyensúlyba kerül.

Szerettem a hátammal hosszan elnyúlva hozzásimulni, és hagyni, hogy borostás állával addig cirógassa a tarkómat, amíg a testem összes pórusában a szőrszálak, mint búzamező a hirtelen támadt szélcsendben, puhán felállnak.

Hallgatni, ahogy mélyen duruzsoló hangján mesélt a világ legszebb doktornőjének, aki örökké az övé marad.

Mesélt a régmúlt és a jövő műtéti technikáiról, vagy elmagyarázta az agydaganatok legújabb felosztását. Imádtam szakmai eszmefuttatásait, felnéztem rá és csodáltam szorgalmát, felkészültségét. És őszintén sajnáltam elszalasztott lehetőségeiért. Iván akkor az ötvenhat évével, és mostanra végérvényesen ahhoz a generációhoz tartozott, amelyik nem beszélt nyelveket, és ezért a nemzetközi karrier örökké zárva maradt előtte. Hiába volt csodálatos sebész, hiába voltak újszerű és briliáns műtéti megoldásai, és tényleg hiába kezdett felnőttfejjel angolul tanulni és szenvedni, elképzelhetetlen lett volna ezzel a kiejtéssel kiállni bármilyen hallgatóság elé. A francia vagy az olasz professzorokhoz képest, akiknek kiejtése inkább volt szexi, mint zavaró, a kelet-európai kollegák botladozó gondolatmenetén, kínos mondatformálásán csak tovább rontott ropogó kiejtésük.

Tudnék neki segíteni, ajánlottam, angol cikket írni. Kezeimet nagy tenyerébe csúsztattam, karjait magam előtt összekulcsoltam és mélyen befészkeltem magam az ölébe. Óvatosan mondtam, hogy ne lépjek rá az egójára. Az egója akkor már nem a fejében volt, hanem hátulról éppen most csúszott belém. Lassan élveztünk el.

Bármennyire is rá voltam kattanva, az érintésére, a hangjára, a szerelmére, szóval bármennyire csak körülötte forogtak a gondolataim, saját dolgaimat nem hanyagoltam el.

Kapcsolódó cikkek
...
Beleolvasó

A magyar holokauszt legjelentősebb kutatóirata bemutatja a „képtelen döntések” gyötrelmével küzdő embert

Munkácsi Ernő a katasztrófa után alig két évvel megjelent visszaemlékezése a magyar zsidóság deportálásának nehéz, ellentmondásos nézőpontból megírt krónikája. Olvass bele az új kiadásba!

...
Beleolvasó

A fájdalom akkor is öröklődik, ha a szülők sohasem beszélnek arról, miért menekültek el a hazájukból

Elif Shafak új regénye, az Eltűnt fák szigete a 70-es években, a görög és a török Ciprus határán, Nicosiában játszódik, ahol elszabadul a pokol. Egy görög fiú és egy török lány mégis szerelembe esik. Olvass bele!

...
Beleolvasó

Szóra lehet-e bírni a csendet és egyáltalán kié a nyelv?

A Torkolatcsönd verseiben Fehér Renátó arra a kérdésre keresi a választ, hogy mire és hogyan használja a nyelvet a társadalom.

...
Podcast

Fehér Renátó: Mindig politikai beágyazottságban születnek a versek

Podcastunkban a közéleti költészetről, a bal kézről jobbra átnevelt írásról és a közösségi médiáról is kérdezzük a Torkolatcsönd szerzőjét, Fehér Renátót.

Szerzőink

...
Forgách Kinga

Az internet egy random mémfolyammá redukálta az életünket

...
vl

Jászberényi Sándor tíz évnyi háborúja

...
Sándor Anna

Semmelweis 50 éve egy norvég drámában szagolta ki a kérlelhetetlen igazságot

A hét könyve
Kritika
Az új Nádas erőszakos és szórakoztató, teljesen felszabadult
...
Kritika

Semmelweis 50 éve egy norvég drámában szagolta ki a kérlelhetetlen igazságot

Bjørneboe-t nem a Semmelweis alakja köré utólag szőtt magasztos vagy patetikus tisztelet foglalkoztatta, hanem a személyiségét és a küzdelmeit szétfeszítő ellentmondások. A Semmelweis ma is pezsdítően és bicskanyitogatóan aktuális dráma.

...

Hogyan árjásították a nácik a zsidók könyveit? [Ms. Columbo Olvas]

...

Bereményinek egy páternoszterezés után elment a kedve a hivatalos írói szereptől

...

Palya Bea: Egygyökerű a beszéd és a zene. Minden hangadás kapcsolódás

...

A háború új jelentésréteggel ruházta fel Ruff Orsolya gyerekregényét

Még több olvasnivaló
...
Kritika

Burjánzó csalánként gyűrűzik be a felnőtt életbe a gyerekkori abúzus emléke

A gyerekkori szexuális abúzusról és annak későbbi hatásairól szól Borda Réka első regénye, amelynek elbeszélője kisgyerekként válik nagybátyja áldozatává, de már fiatal felnőtt, mire előtörnek belőle az emlékek, és megkezdődik számára a feldolgozás folyamata. Az Égig érő csalán a hét könyve.

...
Gyerekirodalom

Szabó Tibor Benjámin: Megváltozott a világ és erőszakosabbak lettek a történeteink

Nyolc évvel az első EPIC megjelenése után Szabó Tibor Benjámin megírta a folytatást, amelynek rögtön a legelején elrabolnak valakit. A barátok versenyt futnak az idővel, miközben egy titokzatos szekta nyomait kutatják. Szabó Tibor Benjáminnal kötetek közti műfajváltásról, ökológiai zsákutcáról, irodalmi tetoválásokról és a hazai gengszterrap hatásáról is beszélgettünk.

...
Nagy

Katonatisztnek szánták, humanista író lett belőle - Ottlik Géza 110

Száztíz éve, 1912. május 9-én született Budapesten Ottlik Géza Kossuth- és József Attila-díjas író, műfordító, az Iskola a határon alkotója, többszörös magyar bridzsbajnok.