Mi van a nyelv előtt? Mi lehet a beszéd alatt? Szóra lehet-e bírni a csendet? A Torkolatcsönd lapjain Fehér Renátó arra a kérdésre keresi a választ, hogy mire és hogyan használja a nyelvet a társadalom. Egyáltalán kié a nyelv? És mi van azokkal, akiktől elvették a megszólalás lehetőségét Waldseetől Tatárszentgyörgyig? Fehér Renátó nem helyettük beszél, a rá jellemző szelíd radikalizmussal veti el a tolmácsolás, a más helyetti képviselet zavarbaejtő gyarmati hagyományát.
A nemzedéki megszólalás lehetőségeit számbavevő első kötet (Garázsmenet) és a határsávokat, nem-helyeket konok kíváncsisággal meglátogató Holtidény után a Torkolatcsönd az afázia és az amnézia vidékein jár. A költő ezekre a terepekre kalauzol minket - adná magát a fülszöveges formula, csak éppen szembemenne a kötet tétjeivel, mert itt nincs iránytű és nincs kalauz (se bolgár, se magyar), és nincsenek bevett fordulatok sem; kivetett honfitársak, elfelejtett kortársak, kísérletek és kísértetek vannak, megtörtént esetek, elképzelt helyzetek és fordított mítoszok. Rutin helyett reflexek, nyelvjáték helyett ellenbeszéd. A Torkolatcsönd a megszólalás előtti nyelv lehetőségeit keresi egy olyan társadalmi közegben, amikor a szavakat már sokan sokféle módon használták fel és ki. Ekképpen lehet maga a nyelv híd, kapaszkodó, korlát és rács. Lehet beszédes a hallgatás, és hallgatólagos a beszéd. Az örvénylő versek olvasása után mást jelent hallgatni, és talán másmilyen lesz megszólalni is. (Szegő János)
Fehér Renátó: Torkolatcsönd (részlet)
Philtrum I
„Iszonyú minden, angyal.”
Mondanám, de elcsitít.
Ujja nyoma a szám fölött.
Így képzelem – aztán fölsírok.
Philtrum II
A gesztenyesor tölcsértorkolatában
a főépület – lehorgonyzott anyahajó.
Lassan ereszkedik a fürkésző tekintet,
római számot tanul a homlokzatról,
benézne egy tátongó emeleti szobába.
Hova lát ki, aki odabent párkányra könyököl?
Ha laposat pislant, tengeröböl, különben hegyláb.
Itt régen fiúkat edzettek kiadni parancsot,
csak a vastag zubbonytól nem hallatszott,
ahogy megroppant a bordakosarakban, mint
szökőkútkáva a fagyban, a hősiesség.
A katonás menetoszlopból aztán
a dadogó lépés lett a város szívverése.
Áll a szökőkút középen, de gyakorlótérnek
nyoma sincs, a ködben sorakozók jajgatása
az évtizedek alatt kinémult a parkból.
A kiképzés szigorát váltotta a kúra rutinja:
az uszoda feszített víztükrét kacska végtag szeli,
a lélegzetvétel ziháló és javíthatatlan,
sziszegő hang szivárog így a szájüregből,
mint szél az allén.
Ott guggol, aki az avarban termést gyűjt,
hallgatag, akár egy turistajelzés
útban az Írottkő felé.
S ha nem is fértek végül a zsebébe,
emlékszik minden kézbe vett gesztenyére,
formából, színből, fényből, sérülésből
ismeri fel azt is, aki rá vigyáz,
tőle kap arcot, amikor közel ér,
a kezét fogja, ha az osztály kirándul,
fel és alá ezen a határsávon.
Philtrum III
[Ezt mind a maradékhelyekre írom,
ahova már nem fért fel több emléked.
Így túszul szoríthatok egy kis téged.]
Medencéd szinte átbökött a bőrön.
Kiállt, úgy, mintha szárnynak indult volna.
A válladról beláttam a bugyidba.
A tested atlaszban nézem, mióta
leköltöztél. A csípőd két taréja
most Messina és Reggio Calabria.
A kád a tested. Én meg fekszem benne
hason, a két perem közé szorulva.
Így játszom esténként magunkat újra.
[Ezt mind a maradékhelyekre írtam:
felsírás előtti korról tátogok.
Medencéd szirtje határsáv, Laila-fok.]
Nyitókép: Szőcs Petra
