Blake Crouch Géncsapdájában az emberi evolúció új szintre lép

Blake Crouch Géncsapdájában az emberi evolúció új szintre lép

A Géncsapda a maga bensőséges nézőpontjával, mégis egyetemes tanulságaival egy ember izgalmas átváltozásának remekül felépített, fordulatos története, ami ugyanakkor arra késztet minket, hogy elgondolkozzunk emberi mivoltunk korlátain - és a bennünk rejlő határtalan lehetőségeken. Olvass bele!

Könyves Magazin | 2022. november 18. |
Blake Crouch
Géncsapda - Te vagy az emberi evolúció következő lépése
Ford. Farkas Veronika, Agave, 2022, 352 oldal
-

Logan Ramsay eleinte nem is biztos abban, hogy bármi megváltozott. Csak egy kicsit... okosabbnak érzi magát. Jobban tud koncentrálni. Több dolgot képes egyszerre elvégezni. Gyorsabban olvas, hamarabb megjegyez mindent, kevesebb alvással is beéri. De Végül már ő sem tagadhatja: valami történt az agyával. A testével. Teljesen másképpen kezdi látni a világot és a körülötte lévőket - még azokat is, akiket a legjobban szeret.

Az az igazság, hogy Logan genomját módosították. És nem véletlenül őt választották ki erre a célra. Az indítéknak múltja legsötétebb időszakához és egy rettenetes családi örökséghez van köze. És még rosszabbá teszi a helyzetet, hogy ami vele történik, az csak az első lépése egy jóval nagyra törőbb tervnek; egy olyannak, amely az egész emberiséget akarja ugyanilyen módon megváltoztatni - de borzalmas áron.

Az új képességei miatt Logan az egyetlen ember a világon, aki képes megállítani a már mozgásba lendült fogaskerekeket. De ahhoz, hogy ezt a háborút megnyerhesse, ismét át kell változnia. Talán már nem is emberré. És harc közben óhatatlanul is felmerül benne a kérdés: mi van, ha az emberiség jövője tényleg azon múlik, hogy képes-e befolyásolni a saját evolúcióját?

Blake Crouch: Géncsapda (részlet)

Fordította Farkas Veronika

Henrik Sorenre egy borbárban találtunk rá a nemzetközi terminálon, harminc perccel azelőtt, hogy felszállt volna egy Tokióba tartó hyperjetre. Ezelőtt csak az Interpol fotóin és köztéri kamerák felvételein láttam. Élőben kevésbé nyűgözött le – maximum százhetven centi magas lehetett, és gyárilag koptatott Saint Laurent edzőcipőt viselt márkás kapucnis pulcsival, ami az arca nagy részét eltakarta. A bárpult végénél ült egy könyvvel és egy palack Kruggal. 

Elfoglaltam a mellette lévő bárszéket, és letettem kettőnk közé a jelvényemet. Ott volt rajta a fehérfejű sas, amelynek

a szárnyai egy DNS molekula kettős spirálját ölelték magukhoz.

Pár pillanatig semmi nem történt. Még arra sem esküdtem volna meg, hogy látja a jelvény csillogását a felettünk lógó gömblámpák fényében, de végül felém fordította a fejét, és rám nézett. Felvillantottam a mosolyomat. 

Becsukta a könyvét. Egyáltalán nem adta jelét annak, hogy ideges lenne. Csak bámult rám azzal a skandinávkék szemével. – Üdv, Henrik – köszöntem. – Én Ramsay ügynök vagyok. A GPA nek dolgozom. 

– Mivel vádolnak? 

Harminchárom évvel ezelőtt született Oslóban, de Londonban tanult – ahol az anyja diplomataként dolgozott. A város hallatszott a beszédén.

– Nem tárgyalhatnánk ezt meg valahol máshol? 

A pultos ekkor már minket figyelt, mert kiszúrta a jelvényemet. Valószínűleg azon aggódott, hogy kifizetjük-e a számlát. 

– Mindjárt indul a járatom – közölte Soren. 

– Nem utazik Tokióba. Ma semmiképpen. 

Erre megfeszült az álla, és valami megvillant a szemében. A füle mögé simította állig érő szőke haját, és végignézett a báron. Azután a pillantása kivándorolt a helyiségből, oda, ahol az utasok jártak-keltek a folyosón. 

– Látja azt a nőt, aki ott ül mögöttünk? – kérdeztem. – Hosszú, szőke haj. Sötétkék széldzseki. Ő a társam, Nettmann ügynök. A reptéri rendőrség az oldalfolyosón várakozik. Nézze, ki is vezettethetem innen, de a saját lábán is távozhat. Választhat, de most rögtön el kell döntenie. 

Úgy éreztem, nem fog elfutni. Biztosan tudta, milyen lehetetlenül kicsi az esélye elmenekülni egy biztonsági őrökkel és kamerákkal teli repülőtéren. De a kétségbeesett emberek kétségbeesett húzásokra is képesek. 

Még egyszer körbepillantott, azután visszanézett rám. Nagyot sóhajtva felhajtotta a pezsgőjét, majd felvette a padlóról a táskáját. Visszahajtottunk a városba. Az átalakított céges Edison volánja mögött Nadine Nettmann ült, az I-70-es szinte üres volt azon az éjszakai órán. Soren az anyósülés mögé került, a háta mögé kötött kézzel. Átkutattam a kézipoggyászát – egy Gucci oldaltáskát –, de semmi érdekeset nem találtam benne a laptopján kívül, aminek a bekapcsolásához szövetségi engedélyre lett volna szükségünk. 

– Maga Logan Ramsay, ugye? – kérdezte tőlem Soren. Most szólalt meg először, mióta kikísértük a reptérről.

– Így igaz. 

– Miriam Ramsay fia? 

– Igen. – Igyekeztem szenvtelen hangon válaszolni. Nem ez volt az első alkalom, amikor egy gyanúsított rájött erre a kapcsolatra. Soren nem folytatta. Éreztem, hogy Nadine engem figyel. 

Kibámultam az ablakon. A városközpont szélén jártunk, kétszázzal mentünk. A dupla elektromos motor lényegében egy hangot sem adott. NightShades csíkszemüvegemen át megpillantottam a GPA egyik új óriásplakátját – az aktuális figyelemfelhívó kampány része.

Fehér alapon fekete felirat szerepelt rajta: 

A GÉNMANIPULÁCIÓ SZÖVETSÉGI SZINTŰ BŰNCSELEKMÉNY 

#GPA 

A távolban ott tornyosult Denver belvárosa. 

A szupermagas Fél Mérföldes Torony fénynyílként szökött az égbe. Nálunk éjjel egy volt, ami azt jelentette, hogy Washingtonban hajnali három van. 

A családomra gondoltam, amelynek tagjai békésen aludtak arlingtoni házunkban.

A feleségemre, Bethre. 

Kamasz lányunkra, Avára. 

Arra, hogy ha minden simán megy az éjszaka, akkor másnap már otthon vacsorázhatok. Azt terveztük, a hétvégén kiruccanunk a Shenandoah völgybe, hogy elgyönyörködhessünk az ősz színeiben a Skyline Drive-ról. Elhaladtunk egy újabb óriásplakát mellett: 

EGYETLEN HIBA OKOZTA 

A NAGY ÉHÍNSÉGET 

#GPA #NEMFELEJTÜNK 

Ezt már korábban is láttam, és ismét belém hasított a fájdalom – az a sajgás hátul a torkomban. A mulasztásunk miatt érzett bűntudat soha nem hagyott alább. Nem próbáltam védekezni ellene, sem kiűzni a fejemből. Hagytam, hogy magától múljon el.

...

A Génvédelmi Ügynökség (Gene Protection Agency, vagyis a GPA) denveri kirendeltsége egy jellegtelen lakewoodi irodaparkban kapott helyet, bár túlzás volt kirendeltségnek nevezni. 

Egyetlen emeletet foglalt el az egyik épületben néhány adminisztrátorral, egy zárkával, kihallgatóhelyiséggel, egy molbio laborral és egy fegyverszobával. A GPA a legtöbb nagyvárosban nem tart fenn ekkora irodát, de mivel Denver a legfőbb nyugati hiperhurok-csomópont, észszerűnek tűnt itt is létesíteni egy műveleti bázist. 

Fiatal, de gyorsan fejlődő ügynökség voltunk, ötszáz alkalmazottal az FBI negyvenezréhez képest. Ezek között csak ötven olyan különleges ügynök akadt, mint Nadine és én, és mindnyájan Washington környékén éltünk, készen arra, hogy oda repüljünk, ahol a felderítőrészlegünk éppen illegális génlabort sejt. 

Nadine megkerülte a kocsival az alacsony épületet, és behajtott a liftekhez vezető személyzeti bejárón. Egy páncélozott jármű mögé parkolt le, ami mellett négy biokommandós nézte át a betonra lepakolt felszerelését, az utolsó ellenőrzést hajtva végre a remélhetőleg bekövetkező kora hajnali rajtaütés előtt, amit a Sorenből kihúzott információkra alapozva szándékoztunk végrehajtani. 

Kisegítettem a gyanúsítottunkat az autó hátsó üléséről, és mindhárman fellifteztünk a másodikra. 

Miután beléptünk a kihallgatóhelyiségbe, levágtam Soren csuklójáról a kötözőt, és leültettem a fémasztalhoz, amelybe egy kampós csavart is hegesztettek a kevésbé együttműködő gyanúsítottak kedvéért. Nadine elment kávéért. 

Én leültem Sorennel szemben. 

– Nem kellene felolvasnia a jogaimat, vagy valami? – kérdezte. – A génvédelmi törvény értelmében hetvenkét órán át fogva tarthatjuk, mert csak. 

– Fasiszták. 

Vállat vontam. Nem tévedett túl nagyot. 

Letettem a könyvét az asztalra, abban reménykedve, hogy ez kivált belőle valamilyen reakciót. 

– Nagy rajongója Camus-nek? – kérdeztem. 

– Igen. Gyűjtöm a művei ritka kiadásait. 

Az idegen kemény fedeles példánya hevert közöttünk. Megfontoltan lapozgatni kezdtem. 

– Tiszta – jegyezte meg Soren. 

Merevebb részeket kerestem a lapjain, ami azt jelezte volna, hogy valamikor átnedvesedtek, icipici, körkörös foltokban. Egy átlagos könyvben hatalmas mennyiségű DNS-t vagy plazmidot el lehet rejteni, mikroliteres egységekben rácseppentve, majd megvárva a száradást, hogy utána máshol rehidratáció után újra lehessen hasznosítani.

Még egy olyan rövid regény, mint Az idegen is szinte végtelen mennyiségű genetikai információt képes eltárolni;

minden egyes oldalában el lehet rejteni egy egész emlős, rettenetes betegség vagy szintetikus faj teljes genomját, amelyek mindegyikét újra aktiválni lehet egy jól felszerelt illegális génlaborban.

– Az összes oldalát UV-fény alá fogjuk tenni – jelentettem ki.

– Remek. 

– És a poggyászát is idehozzák. Remélem, sejti, hogy darabokra fogjuk szedni. 

– Rajta csak! 

– Mert már leszállította az árut? 

Soren nem válaszolt. 

– Mi volt az? – kérdeztem. – Módosított embriók? 

Alig leplezett undorral meredt rám. 

– Van fogalma arról, hány gépről maradtam le már ilyen éjszakák miatt? Amikor valami G-ügynök megjelent a beszállókapumnál, hogy bevigyen kihallgatásra? Ugyanez történt az Európai Génbiztonsági Ha tósággal. Franciaországban. Brazíliában. És most maguk, seggfejek hiúsítják meg az utazásomat. De bármennyit is zaklattak, még soha nem tudtak egyetlen bűncselekményt sem rám bizonyítani. 

– Ez nem egészen így van – feleltem. – Ha jól értesültem, a kínai kormány nagyon szeretne elbeszélgetni magával. 

Erre teljesen mozdulatlanná vált. 

Kinyílt mögöttem az ajtó. Megéreztem az előző napi kávé kesernyés, égett szagát. Nadine lejtett a helyiségbe, berúgva maga mögött az ajtót. Letett két kávét az asztalra, és leült mellém. Soren odanyúlt, de a kollégám rácsapott a kezére. 

– Csak a jó fiúknak jár kávé. 

Az a fekete folyadék nagyjából annyira tűnt ínycsiklandónak, mint a Sátán vizelete, de már későre járt, és nem reménykedhettem alvásban a közeljövőben. Fintorogva kortyoltam bele. 

– Rögtön rá is térnék – jelentettem ki. – Tudjuk, hogy tegnap egy bérelt, Z osztályú Lexus SUV-val érkezett a városba.

Soren feje önkéntelenül is oldalra billent, de a szája csukva maradt. Megválaszoltam ki nem mondott kérdését. 

– A GPA teljes hozzáféréssel rendelkezik az igazságügyi minisztérium arcfelismerési adatbázisához. Ez magába foglalja az összes köztérikamera-felvételt és más megfigyelési anyagokat is. Egy kamera rögzítette az arcát a szélvédőn keresztül az I-25 egyik lehajtóján, és tegnap reggel 9:17-kor is az Alameda Avenue-n. Ma délután érkeztünk ide a hurokkal Washingtonból. Maga honnan jött? 

– Biztosra veszem, hogy ezt már tudják. Albuquerque-ben béreltem azt a kocsit. 

Jól mondta. Tényleg tudtuk. 

– Mit csinált Albuquerque-ben? – kérdezte Nadine. 

– Csak városnézőben jártam ott. 

Nadine a szemét forgatta. 

– Senki nem szokta Albuquerque-t nézegetni. 

Kivettem a zsebemből egy tollat és egy jegyzettömböt, és az asztalra tettem. 

– Írja le minden egyes ember nevét és címét, akivel találkozott! És az összes szálláshelyéét.

Soren csak mosolygott. 

– Mit keres Denverben, Henrik? – kérdezte Nadine. 

– Innen repülök Tokióba. Innen akartam Tokióba repülni.

Én is megszólaltam: 

– Úgy hallottuk, létesült egy génlabor Denverben. Ahol kifinomult módszerekkel gyártanak túszejtő biowarezt. Aligha lehet véletlen egybeesés, hogy maga pont ebben a városban jár. 

– Nem tudom, miről beszél. 

Nadine azt felelte: 

– De mi tudjuk, mindenki tudja, hogy maga csúcstechnológiás genetikai árut csempész. Génhálózatokat és szekvenciákat. Scythe-ot.

A Scythe az a forradalmi biológiai – és immár teljességgel illegális – DNS-manipuláló rendszer, amit anyám, Miriam Ramsay fedezett fel és védetett le. Ez egy olyan technológiai ugrást eredményezett, ami fénysebességgel körözte le a különféle módszerek korábbi generációit – a ZFN-t, a TALEN-t, a CRISPR-Cas9-et.

A Scythe új korszakot nyitott a génmanipuláció és génbevitel területén, és ez katasztrofális következményekkel járt.

Ezért van az, hogy ha valakit rajtakapnak, hogy csírasejt manipulációra használja vagy árusítja – egy új organizmus létrehozására –, azt harminc év letöltendőre ítélik, ami alól fellebbezésnek helye nincs. – Azt hiszem, szeretném felhívni az ügyvédemet – mondta Soren. – Amerikában még mindig jogom van ehhez, ugye? 

Számítottunk erre. Őszintén szólva meglepett, hogy nem hamarabb hozakodott vele elő. 

– Abszolút, felhívhatja az ügyvédjét – feleltem. – De jobb lenne, ha előtte megtudná, mi fog történni, ha elindul ezen az úton. Nadine vette át a szót: 

– Készen állunk arra, hogy kiadassuk a kínai génhivatalnak. – Amerikának nincs kiadatási egyezménye Kínával – jelentette ki Soren. 

Nadine előrehajolt, és az asztalra könyökölt. A kávé az arca előtt gőzölgött.

– A maga kedvéért – válaszolta – kivételt teszünk. Miközben mi itt beszélgetünk, már készülnek is az ehhez szükséges dokumentumok. – Semmiféle bizonyítékuk nincs ellenem. 

– Nem hinném, hogy a bizonyítási eljárás és az emberi jogok fogalmát ugyanúgy értelmeznék odaát, mint itt nálunk – közölte vele Nadine. 

– Tudják, kettős, norvég–amerikai állampolgársággal rendelkezem. – Engem ez nem érdekel túlzottan – feleltem. Nadine-ra pillantottam. – Téged igen? 

Úgy tett, mintha elgondolkodna a válaszon. 

– Nem. Azt hiszem, nem. 

Engem valójában érdekelt. Soha nem adnánk ki egy amerikai állampolgárt Kínának, de a bűnözők megtévesztése a szakmánk része. Soren lejjebb csúszott a székén. 

– Lefolytathatnánk egy hipotetikus beszélgetést? – kérdezte. – Imádjuk a hipotetikus beszélgetéseket – biztosítottam. – Mi lenne, ha leírnék egy címet erre a papírra? 

– Milyen címet? 

– Egy olyan helyét, ahova ma hipotetikusan leszállíthattak valamit. – És mit szállítottak le? Mármint hipotetikusan. 

– Bányászbaktériumokat. 

Nadine-nal egymásra pillantottunk. 

Azt kérdeztem: 

– Konkrétan a laboratóriumnak adta át a szállítmányt? Nem egy véletlenszerűen kiválasztott átvételi helyen hagyta? 

– Én nem adtam át semmit senkinek – válaszolta Soren. – Ez az egész csak egy hipotetikus beszélgetés. 

– Természetesen. 

– De ha megtettem volna, és megosztanám magukkal a címet, akkor mi történne? 

– Az attól függ, hogy mit találnánk hipotetikusan azon a címen.

– És amennyiben, hipotetikusan, megtalálnák azt a génlabort, amiről hallottak, akkor mi történne velem? 

Nadine azt felelte: 

– Felszállhatna a következő tokiói gépre. 

– És a kínai génhivatal? 

– Mint arra maga is rámutatott – válaszoltam –, nincs kiadatási megállapodásunk Kínával. 

Soren maga elé húzta a tollat és a jegyzettömböt. 

Elsötétített üzemmódban követtük a lopakodó páncélautót a kihalt utcákon. A cím, amit Soren lefirkantott, Denver felfejlődőben lévő Five Points negyedében volt, ahol ezen a késői órán már legfeljebb csak néhány kannabiszbár tartott nyitva. Leeresztettem az ablakomat. 

Az arcomba csapó októberi levegő sokkal élénkítőbben hatott, mint az irodai kávé. 

A Sziklás-hegység késő ősszel. 

A levegőben lehullott levelek és túlérett gyümölcsök illata. Telihold a hegyvonulat felett, sárga és hatalmas. 

A legmagasabb csúcsokat már hónak kellett volna borítania, de csak száraz, holdsütötte sziklák ragyogtak az erdősáv felett. Ismét belém hasított a tudat, hogy nagyon különös időket élünk. Szinte tapintani lehetett a hanyatlást. 

Ekkor már csak Afrikában négymilliárd ember élt, és a legnagyobb részük éhezett, vagy még rosszabb helyzetben volt. Még itt, Amerikában is sújtotta az embereket egy-egy élelmiszerhiány-hullám, utánpótlási zavar és foglalkoztatottsági válság. 

Miután a hús ára az egekbe szökött, a legtöbb étterem örökre bezárt a nagy éhínség során. 

Gyakorlatilag egy megfigyelőállamban éltünk, többet foglalkoztunk a képernyőkkel, mint a szeretteinkkel, és az algoritmusok jobban ismertek minket, mint mi saját magunkat.

Minden egyes évben egyre több munkahely szűnt meg az automatizáció és a mesterséges intelligencia miatt. 

New York és Miami egyes részei víz alá kerültek, az Indiai-óceánban pedig egy Izland-méretű műanyag sziget lebegett. 

De nem csak az embereket sújtotta ez az egész. A szélesszájú orrszarvúk és a dél-kínai tigrisek kihaltak. A vörös farkas is eltűnt, számtalan másik fajjal együtt. 

A Glacier Nemzeti Parkban nem maradt több gleccser. Nagyon sok mindent jól csináltunk. 

És túl sok mindent rosszul. 

A jövő elérkezett, és kibaszott nagy káoszt hozott magával. – Jól vagy? – kérdezte Nadine. 

– Remekül. 

– Félreállhatok, ha… 

– Még ne. 

Már majdnem három éve dolgoztunk együtt. Ő az UNESCO környezetvédelmi kutatója volt, mielőtt átigazolt volna a GPA-hez. Elővettem a telefonomat, és megnyitottam a csetet Bethszel. Írni kezdtem: 

Szia, Beth. Elindultunk a rajtaütésre. Csak el akartam mondani, hogy szeretlek. Öleld meg a nevemben Avát, de alaposan ám! Reggel hívlak. 

Amikor elküldtem, megreccsent a rádiónk. 

Hart ügynök, a kommandósok vezetője szólt bele: 

Három percre vagyunk. 

Éreztem, ahogy görcsbe rándul a gyomrom. Az első adrenalinlöket elkezdte felkészíteni a szervezetemet mindarra, ami ezután szokott következni. 

Vannak emberek, akiket ilyesmire teremtett az élet. Azok, akiket feldob, ha megrohamozhatnak egy raktárépületet vegyvédelmi páncélban az éjszaka közepén anélkül, hogy tudnák, mekkora csatába is indulnak éppen.

Én nem tartozom közéjük. Én tudós vagyok. Vagy legalábbis egykor arról álmodoztam, hogy az leszek.

– Állj félre! – mondtam. 

Nadine a járdaszegély mellé kormányozta az Edisont, mire a robotpilóta pittyegett és zsörtölődött. 

Felrántottam az ajtót, kihajoltam, és mindent kiadtam magamból a járdára. 

Ismét Hart szólalt meg a rádióban: 

Minden rendben van ott hátul? Elveszítettünk titeket. 

– Minden rendben – hallottam Nadine hangját. – Mindjárt ott leszünk. 

Megtöröltem a számat, köptem néhányat, majd visszacsuktam az ajtót. Nadine nem mondott semmit. Nem is kellett. Az, hogy kihányom a belem, szinte már a rajtaütés előtti szertartásunkká vált. Ami azt jelenti, hogy kezdődhet a munka.

Nadine gyorsított. 

A páncélautó hátulja felénk száguldott. 

Bármennyire is utálom a rajtaütéseket, mindig emlékeztetem magam, hogy a félelem is része a vezeklésemnek. 

A legtöbb renegát tudós, akire lecsapunk, egyszerű bűnöző. Mivel a szinbio termékek feketepiaci kereslete évről évre nő, nagyot lehet rajtuk kaszálni – a személyre szabott, csúcstechnológiás háziállatokon, a póks lyem ruhákon, az egzotikus, génmódosított élelmiszeren vagy akár azon a vancouveri laboratóriumban kikísérletezett új életformán is, ami úgy néz ki, mint egy apró, rózsaszín gorilla, és egyfajta státusszimbólummá vált az orosz oligarchák körében.

És az illegális szolgáltatások és termékek is felfejlődtek. A génmódosított kannabisz és heroin. 

A mesterséges emberi izommal és bőrrel borított szexbabák.

Egy illegális mexikóvárosi génlaborban, ahol a Federales razziázott, „bosszúdarazsakat” fejlesztettek ki kartellek számára. Ezek a sárga csíkos rovarok bárkit célba tudtak venni a genetikai ujjlenyomata alapján.

Továbbá egy primitív Scythe-rendszert is hordoztak magukban, ami egész génhálózatok módosítására volt képes, hogy agykárosodást, elmezavart és rendkívül fájdalmas halált okozzon. 

Mások csupán azért szórakoztak a génekkel, hogy megmutassák, képesek rá, mint az a négy biológia szakos egyetemista a Brownon, akik csak arra voltak kíváncsiak, hogy létre tudnak-e hozni egy ősfarkast. 

De néhány válogatott próbálkozót mélyen személyes indítékok vezettek – mint például az a szociálisan elszigetelt, de rendkívül okos tizenhat évest, aki egy antibiotikum-rezisztens húsevő baktériumot próbált kifejleszteni, hogy megfertőzze az őt zaklató iskolatársát. 

Vagy az a renegát genetikus, akit rajtakaptunk, hogy a halott felesége feljavított változatát próbálja klónozni feketepiacról származó, enukleált emberi zigótákból. 

Vagy azok az elkeseredett szülők, akiknek nem volt egészségbiztosítása, és szomatikusan próbálták eltávolítani az izomsorvadást a fiuk DNS-éből. Sikerült is kigyógyítaniuk, de az általuk akaratlanul létrehozott mutációs mellékhatások megváltoztatták a gyermek frontális lebenyének szerkezetét. A fiú megőrült, megölte őket, majd öngyilkos lett. 

És ott voltak a rémálmaim laboratóriumai, ahol terrorista szervezetek hoztak létre patogéneket és fegyvernek szánt romboló életformákat, mint például az a párizsi csoport, amelyiknek már majdnem sikerült elkészítenie egy szintetikus ultrahimlő-változatot, amikor az Európai Génbiztonsági Hivatal termobárikus bombát dobott a létesítményre. 

Ezeknek a vállalkozásoknak a felszámolása soha nem okozott nekem lelkifurdalást. 

Csak az fájt, amikor igazi tudósokon ütöttünk rajta. Azokon, akik úttörő munkát végeztek az emberiség érdekében, amikor a világ összes állama pánikba esett, és gyakorlatilag valamennyi génsebész munkáját ellehetetlenítették. 

Az olyan emberekét, mint Anthony Romero. 

Néha még mindig eszembe jutott. Ő egy ranchen építette fel a laboratóriumát a Bighorn Nemzeti Erdőparkban, a wyomingi Sheridan mellett. Mielőtt a génvédelmi törvény szinte az összes privát és egyetemi finanszírozású génkutatást felszámolta volna, dr. Romero a rák elleni génterápiák élvonalában dolgozott. Azt pletykálták, hogy orvosi és élettani Nobel-díj-várományos. De a New York Timesban megjelent cikke, amelyben teljesen elhatárolódott a génvédelmi törvénytől a rendkívüli túlkapásai miatt, esélytelenné tette, hogy valaha is felkerülhessen az állami jóváhagyással dolgozó genetikusok listájára. 

Dr. Romerót békés körülmények között tartóztattuk le éjjel 2:30-kor, miközben a hó lágyan szállingózott a kunyhója előtt álló sárgafenyőkre. Szinte fizikailag rosszul lettem, miközben megbilincseltem, és beültettem az autónk hátsó ülésére. Nemcsak hogy le kellett tartóztatnom egy olyan hőst, akinek az életét és karrierjét példaértékűnek tartottam, és irigyeltem, hanem még élethossziglani börtönbüntetésre is kellett kárhoztatnom, mert abban egy pillanatra sem kétkedtem, hogy a bíróságunk bűnösnek találja majd. 

Ugyanakkor megsértette a törvényeinket. Nem igaz? 

Amikor átadtuk dr. Romerót az Egyesült Államok szövetségi rendőrbíráinak a Sheridan megyei repülőtéren, a tudós rám nézett, és olyat mondott, amit soha nem fogok elfelejteni. 

– Tudom, hogy most csak a helyes utat próbálja járni, de ezt a tudományt soha többé nem lehet visszagyömöszölni a szelencébe. Figyeltem, ahogy a rendőrbírák felkísérik a gépre a futópályára hulló, rögtön el is olvadó hóban, és olyan lehangoltnak éreztem magam, mint még soha. 

Mintha a jövő árulója lettem volna.

Kapcsolódó cikkek
...
Beleolvasó

Veres Attila novellájában egy kutyát megharapni szerelmi zálog és hatalmi aktus

Veres Attila, a horror és a weird irodalom hazai mestere és nemzetközileg is elismert szerzője egy új novelláskötettel tér vissza. Olvass bele!

...
Beleolvasó

Finlay Donovannek nemcsak a regényét kell leadnia, az exét is életben kell tartania valahogyan

Finlay Donovan egyedülálló anya, akinek az élete annyi hétköznapi vágányon siklott félre, hogy azt már számontartani sem igazán tudja. A férje lelépett, a két kisgyereke minden energiáját felemészti, ráadásul nagy küzdelmek közepette próbálja befejezni a regényét is. A folytatásban Finlay feje fölött összecsapnak a hullámok, és még az exét is neki kell megvédenie. Olvass bele!

...
Beleolvasó

Marcus Antonius kétszázezer ajándékkönyvvel udvarolt Kleopátrának

Irene Vallejo többszörösen díjnyertes műve barangolásra hív a a könyv világába: bemutatja, hogyan készített könyvet az ember füstből, kőből, agyagból, nádból, selyemből, bőrből és fából, míg végül eljutott e-könyvolvasójáig.

Hírek
...
Zöld

ENSZ Klímakonferencia: Ne csak a fejlődő országok, mindannyian fizessük meg az éghajlatváltozás árát

...
Gyerekirodalom

Hogyan segíthet a gyerekirodalom a történelemtanulásban?

...
Hírek

„A rendszerek változnak, a cigánypolitikájuk nem” – megjelenik Zsigó Jenő memoárja a roma polgárjogi küzdelmekről

...
Könyves Advent

A LEGO egy család és egy cég története, ami kanyargósan vezet el a világsikerig

...
Szórakozás

Lecserélik A hatalom gyűrűi legjobb karakterét alakító színészt

...
Könyves Advent

Kekszek, reneszánsz receptek, erdélyi lakoma és az új Dragomán - ezeket a gasztrokönyveket ajánljuk karácsonyra

...
Könyves Advent

Dobray Sarolta történetei a nyomorban is megtalálják a vágyat a méltósággal élhető életre

...
Hírek

Erdős Virág petíciót indított a tiltakozó tanárok mellett

...
Gyerekirodalom

Az ünnep azé, aki várja - adventi mesekalendáriumok

...
Kritika

Blake Crouch az emberi evolúció új szintjét kutatja, és rácsapja hősére a Géncsapdát

...
Promóció

Egy nélkülözhetetlen kiegészítő, ha sokat időzöl a gép előtt – Kékfény szűrő szemüveg

...
Promóció

A kulturális feltöltődéshez minőségi élelmiszerek járnak

A hét könyve
Kritika
Werner Herzog első regényében egy japán katona téveszméje epikussá nemesedik
...
Zöld

A jövő embere ma már megszerkeszthető - csak az a kérdés, meddig mehet el

Eddig úgy gondoltuk, hogy biológiai meghatározottságunk miatt az életünkkel – legfőképpen annak kezdetével és végével kapcsolatban – tehetetlenek vagyunk. Mindannyian hozott csomaggal születünk, megöregszünk és meghalunk. De biztos, hogy ennek így kell lennie? 

...
Nagy

Ai Weiwei a kínai kommunisták miatt műalkotássá vált

Pár hét különbséggel láttuk Ai Weiwei kiállítását az Albertinában, majd olvastuk az 1000 év öröm és bánat című sokkoló és nagyszerű önéletrajzot. Rengeteg kép egy memoárhoz.

Szerzőink

...
Laborczi Dóra

A jövő embere ma már megszerkeszthető - csak az a kérdés, meddig mehet el

...
Forgách Kinga

Heather Morris: Tartozunk a holokauszt túlélőinek azzal, hogy elmeséljük a történetüket

...
Simon Eszter

Afganisztán egyetlen női polgármestere ezt üzeni: Ha van hangotok, használjátok és ne féljetek megszólalni

ZÖLD - TERMÉSZETESEN OLVASOK
...
Zöld

Litkai Gergely: Hogyan kerüljünk ki egy fekete lyukat?

...
Zöld

Az önfeledt szexualitás pszichológiája szerint nincs olyan, ami nem normális

...
Zöld

Moskát Anita: Talált tárgyak jegyzéke, 2047. szeptember