A Szürke Ember többé már nem számít hasznos eszköznek, így ki kell iktatni

Mark Greaney első regénye a megjelenését követően azonnal bestseller lett, és számos folytatás követte, melyekkel korunk egyik legnépszerűbb thrillerszerzőjévé vált. A Szürke Emberből készült a Netflix eddigi legdrágább, 200 millió dolláros költségvetéssel bíró filmje, Ryan Gosling főszereplésével. Olvass bele!

Könyves Magazin | 2022. november 21. |
MARK GREANEY
A Szürke Ember
Ford. Tamás Gábor, Agave, 2022, 357 oldal
-

Az árnyak között csak úgy ismerik: a Szürke Ember. A fedett műveletek világában legendás státusszal bír, ugyanis mindig csendben, sokszor a lehetetlent végrehajtva végzi el egyik munkáját a másik után, majd válik teljesen köddé. A célpontjainak nincs esélyük menekülni előle.

Csakhogy akadnak még Gentrynél is veszedelmesebb és halálosabb erők, amiket még több pénz és hatalom mozgat. És amikor Gentryt elárulja a kormánya és korábbi munkatársai, ezek az erők mozgásba lendülnek. Az ő szemükben a Szürke Ember többé már nem számít hasznos eszköznek, így ki kell iktatni.

A Szürke Ember szuperhősként menekül és száguld országokon át
A Szürke Ember szuperhősként menekül és száguld országokon át

Courtland Gentry bérgyilkos, a CIA szebb napokat látott árnyékügynökségének, a Sierra alakulatnak egyik utolsó tagja, akit csak a „Szürke Ember”-ként ismernek és emlegetnek. Mark Greaney nagy elődje és korábbi szerzőtársa, Tom Clancy nyomdokaiba lépve olyan könyvet írt, ami szó szerint nagy durranás. És nem több.

Tovább olvasok


A Közel-Keleten és egész Európán átívelő élet-halál harc veszi kezdetét, melynek során Gentrynek bizonyítania kell, hogy nem veszti el hidegvérét akkor sem, ha a megélhetése helyett ezúttal az életben maradásért kell ölnie.

Mark Greany: A Szürke Ember (részlet)

A lezuhant helikopterhez nem az al-Kaida fegyveresei értek oda elsőnek, és nem is volt közük a gép lelövéséhez. Négy helyi fiú volt egy régi, fatusás Kalasnyikovval: a reggel összetákolt útzárat őrizték száz méterre a helikopter becsapódásának helyétől. Utat törtek maguknak az utcába vágódó kétrotoros amerikai gép elől menedéket kereső bámészkodók, boltosok, utcakölykök és a baleset elkerülése érdekében lehúzódott taxisok falanxában. A négy fiatal fegyveres óvatosan, de mindenféle taktikai megfontolás nélkül közelítette meg a helyszínt. A tomboló tűzből felhangzó hatalmas csattanás – a forróságban elsült egy kézi lőfegyver – máris fedezékbe kényszerítette őket. Kivártak, majd ismét fölbukkant a fejük, célra tartottak, és beleürítették ugató, rángatózó fegyvereiket a meggörbült fémszörnybe.

Megfeketedett amerikai gyakorlót viselő férfi kúszott elő a roncsból, hogy kapjon vagy két tucat lövedéket a fiúktól. Amint föltépték a hátát az első lőszerek, nem mozgott tovább.

Most, hogy egy csomó ordítozó civil szeme láttára megöltek egy embert, az adrenalinlökettől fölbátorodva kiléptek a fedezékükből

, aztán megközelítették a roncsot. Újratáraztak, és fölemelték a karabélyt, hogy tüzet nyissanak a pilótafülkében égő legénységre. Ám mielőtt még megtehették volna, három jármű érkezett mögülük nagy lendülettel:

arabul beszélő külföldiekkel teli pick-upok.

Befutott az al-Kaida.

A helybéli srácok bölcsen elhátráltak a géptől, elvegyültek a civilek között, és hálát adtak Istennek, mialatt az álarcosok szétbontakoztak a roncs körül.

Még két katona összetört holtteste zuhant ki a Chinook hátuljából: ezek voltak az első képek, amelyeket a helyszínről készített a hármas számú gépkocsiról leugró háromtagú al-Dzsazíra-tudósítócsapat.

Gentry nagyjából másfél kilométerre onnan letért az útról, bekanyarodott egy száraz vízmosásba, és addig hajtotta a Land Rovert a magasra nőtt, barna fűcsomók között, amíg csak tudta. Kiszállt, a platóhoz sietett, zsákot dobott a hátára, és egy hosszúkás, teveszőrszínű tokot emelt ki a fogantyújánál fogva.

A kocsitól távolodva vette csak észre a bő szabású öltözékét borító alvadt vért. Nem a sajátja volt, és nem volt kérdéses, honnan származik. Pontosan tudta, kié.

Harminc másodperccel később fölért a meder mellett húzódó dombsor tetejére, majd a lehető leggyorsabban kúszni kezdett előre, maga előtt tolva fölszerelését. Amikor úgy érezte, kellően láthatatlan már a homokban, a fűcsomók között, elővett a zsákból egy távcsövet, a szeméhez emelte, és a távolban egyre magasabbra kapaszkodó fekete füstfelhőre szegezte.

Állkapcsán megfeszültek az izmok.

A Chinook Baádzs egyik utcáján állapodott meg. Kisebb tömeg gyűlt össze a maradványok körül. Gentry távcsöve nem volt elég erős, hogy pontosabban mutassa a részleteket, ezért a férfi oldalra hemperedett, és kicsattintotta a teveszőrszínű tokot.

A Barrett M107 ötvenes kaliberű mesterlövészpuska fél sörösdoboznyi méretű lőszerrel működött, a súlyos lövedékek közel kilenc focipálya per másodperc sebességgel hagyták el a torkolatot.

Gentry nem tárazott be, csupán a földet érés helyszínére irányozta a fegyvert, hogy használhassa a rászerelt erős céltávcsövet. A tizenhatszoros nagyítású lencséken át láthatta a tüzet, a pick-upokat, a fegyvertelen polgári személyeket és a fegyvereseket.

Néhányan közülük nem viseltek maszkot: helyi kemény srácok voltak.

Mások arcát fekete maszk vagy kúfíja takarta. Nyilván az al-Kaida csapata.

A külföldi rohadékok, akik azért vannak itt, hogy amerikaiakat és kollaboránsokat öljenek, és kihasználják a térség bizonytalan helyzetét.

Fém csillant a levegőben, aztán karddal sújtottak egy földön elterült alakra. Gentry még az erős céltávcsővel sem tudta megállapítani, vajon a fekvő ember már halott volt, vagy élt, amikor a penge belevágott.

Állkapcsa ismét megfeszült. Nem volt amerikai katona, soha nem is szolgált a seregben, viszont igenis amerikai volt, és bár nem tartozott felelősséggel hazája haderejének tagjaiért, még kapcsolatban sem állt velük, éveken át nézte a tévében a szeme előtt éppen zajló vérfürdőhöz hasonló képeket – jelentős önuralmának minden morzsájára szüksége volt, hogy legyűrje émelygését és felháborodását.

A gépet körülvevők egy emberként kezdtek hullámzani. Figyelőpontja és a landolás helyszíne között áradt a forróság a száraz földből, a levegő remegése miatt beletellett egy másodpercbe, mire megértette, mi is történik, de hamarosan felismerte, miféle ujjongó érzés árad a lezuhant helikopter köré gyűlt mészárosokból.

A testek fölött táncoltak a mocskok.

Levette ujját a hatalmas Barrett sátorvasáról, és végighúzta a sima tapintású elsütőbillentyűn. Lézeres távolságmérője elárulta, milyen messze történik az egész, a táncosok és közte vászonsátrak kis csoportja csapdosott a szélben, ami megmutatta, mekkora lehet a széleltolás.

De bölcsebb volt annál, semhogy tüzet nyisson. Ha betáraz és meghúzza az elsütőbillentyűt, végez néhány barommal, viszont futótűzként terjedne a hír, hogy egy mesterlövész van a környéken, és még nyolc kilométerre se közelítené meg a kiemelési pontját, máris a seggében járna az összes kis csipás zöldfülű, akinek van egy puskája meg egy mobilja.

Lefújnák a kiemelést, és egyedül kellene kijutnia innen.

Nem – mondogatta magának. Jogos lenne némi visszavágás, de nagyobb szarvihart szabadítana el annál, mint amire készen áll.

Gentry nem szokott hazardírozni: magánorgyilkos volt, bérkatona, szerződéses operátor. Olyan gyorsan leszedne vagy hat szarházit, ahogy a bakancsát beköti, de tisztában volt azzal, hogy az efféle megtorlás nem éri meg az árát.

Homok és nyál keverékét köpte maga elé, és megfordult, hogy eltegye a Barrettet.

Az al-Dzsazíra operatőrcsapatát egy héttel korábban csempészték át a szír határon, és nem volt más feladatuk, mint rögzíteni az al-Kaida észak-iraki diadalának történetét. A kameramant, a hangtechnikust és a riportert az al-Kaida ellenőrzése alatt álló útvonalon hozták végig, a szervezet menedékházaiban aludtak egy al-Kaida-sejt társaságában. Fölvették a rakéta indítását, és azt, ahogyan becsapódott a Chinookba, valamint rögzítették a becsapódás következtében az égen megjelenő tűzgolyót is.

Most egy halott amerikai katona, egy középkorú férfi szertartásos lefejezését filmezték. A taktikai mellényén, a kézzel írt névtáblán ez állt: „Phillips: Mississippi Nemzeti Gárda”. A csapat egy tagja sem beszélt angolul, viszont abban mindannyian egyetértettek, hogy az előbb vették föl a CIA-kommandó egyik elit csapatának megsemmisítését.

Allah szokásos dicsőítése a harcosok táncával és a levegőbe leadott lövésekkel vette kezdetét. Habár a sejtnek csupán tizenhat tagja volt, most több mint harminc férfi járta az utcán, a füstölgő fémroncs előtt. A kameraman a muhtárra, az ünnepség kellős közepén táncoló helyi vezetőre fókuszált. Tökéletes volt a képkivágás: a muhtár a roncs előtt, libbenő fehér disdásája tökéletes kontrasztban állt a mögötte gomolygó fekete füsttel. Fél lábon szökdelt a lefejezett amerikai fölött, jobb kezével véres szablyát lóbált a levegőben.

Ebben a felvételben komoly pénz van. A kameraman elmosolyodott, és igyekezett megőrizni a profizmusát, ügyelt, hogy ne vegye át az Allah felségét ünneplő tánc ritmusát, kamerájával együtt szemtanú maradjon.

A muhtár a többiekkel együtt rikkantotta: „Alláhu akbar!” (Allah a legnagyobb). Lelkesen ugrándozott az álarcos külföldiek körében, sűrű szakálla közepén nagy fogú mosoly villant, ahogy az utcán előtte heverő égett, véres, halott amerikai húsdarabra nézett.

Az al-Dzsazíra csapata is kiáltozott, a kameraman pedig biztos kézzel vette az eseményt.

Profi volt, a téma a kép közepén maradt, kamerája nem remegett, meg se rezzent.

Egészen addig a pillanatig, amíg oldalvást nem rándult a muhtár feje: összepréselt szőlőszem módjára roppant meg, vér, csont és velő fröccsent szét minden irányba nagy erővel. Akkor megrándult a kamera.

Gentry egyszerűen nem bírta megállni.

Egyik lőszert küldte a másik után a tömegben lévő fegyveresekbe, és közben végig szitkozódott fegyelmezetlensége miatt, mert pontosan tudta, hogy ezzel felrúgja a saját időrendjét, és az egész művelet megy a levesbe. Nem mintha hallotta volna a káromkodásait: a Barrett még a hallásvédő ellenére is fülsiketítően dörgött, ahogy egymást követték a hatalmas lövedékek, és a puska csőszájfékéből érkező visszafújás homokot és göröngyöket csapott föl a földről az arcába és a karjára.

Aztán úgy döntött, nem tesz új tárat a fegyverbe, inkább végiggondolta a helyzetét. Szakmai szempontból ennél rosszabb húzás nincs is, hiszen gyakorlatilag azt ordította a felkelőknek, hogy itt van, épp közöttük tanyázik a halálos ellenségük.

De a rohadt életbe, akkor is érezte, hogy ez a helyes! Visszaillesztette a visszarúgástól lüktető vállgödrébe a nagy méretű fegyvert, megkereste a lezuhant helikopter helyét, és folytatta a jogos megtorlást. A nagy céltávcsőben végtagokat látott repülni szerteszét, ahogy az újabb óriási lövedék eltalálta a következő álarcos fegyverest.

Egyszerű bosszú volt, semmi több. Gentry pontosan tudta, hogy ezzel aztán nem változtat a dolgok állásán, leszámítva, hogy pudingot csinál néhány rohadékból. Teste egyfolytában tüzelt a szétszóródó gyilkosokra, elméje azonban már a közeli jövőn aggódott. Nem is próbál majd eljutni a leszállóhelyre. Az újabb helikopter kihagyhatatlanul jó célpont lenne a felhergelt al-kaidás túlélőknek. Úgy döntött, inkább elrejtőzik: keres egy átereszt vagy kisebb vádit, földdel és egyéb törmelékkel takarja be magát, egész nap csak hever majd a hőségben, tudomást sem vesz az éhségről, a csípésekről, sem a vizelési ingerről. Szívás lesz.

Mialatt a helyére kattintotta a harmadik, utolsó tárat, azzal győzködte magát, hogy bár szar döntés volt, mégsem hiábavaló. Elvégre fél tucat halott pöcsfej az mégiscsak fél tucat halott pöcsfej.

Négy perccel a mesterlövész utolsó sorozata után az al-Kaida egyik túlélő tagja óvatosan kidugta fejét a gumiszerviz ajtaján, ahol fedezékre talált. Néhány másodperc múlva a harminchat éves jemeni kilépett az utcára. Pillanatról pillanatra nőtt a magabiztossága, hogy a feje a nyakán marad. Hamarosan mások is követték, és honfitársaival együtt körülállták a vérfürdőt. Hét halott volt: a számítást úgy végezte el, hogy megnézte, hány darab alsó végtag hever kifordulva a vérrel kevert porban, majd elosztotta kettővel – a holttestekből nagyon kevés azonosítható fej és törzs maradt.

Öten al-kaidás testvérei voltak, beleértve a sejt vezetőjét és első számú helyettesét is. Ketten helyiek.

A Chinook bal oldala változatlanul füstölgött. A jemeni elindult a gép felé, autók és szeméttárolók mögött rejtőző, a sokktól kitágult pupillájú emberek mellett haladt el. Az egyik helyi rémületében elvesztette uralmát a belei fölött és most saját piszkában hevert a flaszteron reszketve, mint valami eszelős.

 – Kelj fel, te szerencsétlen! – kiáltotta az álarcos jemeni, oldalba rúgta, és ment tovább a helikopter irányába. Az egyik pick-up mögött négy társa lapult az al-Dzsazíra csapatával. Az operatőr cigizett, a keze úgy remegett, mint egy előrehaladott parkinsonosnak, kamerája az oldalán lógott. – Aki él, tegyétek a pick-upokra! Megkeressük az orvlövészt.

Körülnézett a minden irányban elterülő síkságon, a kopár halmokon, a dél felé tartó utakon. Az egyik magaslat fölött, tőlük másfél kilométerre porfelhő látszott.

 –  Ott van! – mutatta.

 –  Most… odamegyünk? – kérdezte az al-Dzsazíra hangtechnikusa.– Insallah (ha Allah is úgy akarja).

Az egyik helyi kölyök ezt a pillanatot választotta, hogy odakiáltson az al-Kaida csapatának: jöjjenek és nézzenek meg valamit. Egy teásstand alatt lapult fedezékben a helikopter betört orrától alig tizenöt méterre. A jemeni és két embere átléptek egy véres felsőtesten, amelyet csupán a tépett fekete tunika tartott egyben: ő volt a vezetőjük, a jordániai. A vér fröccsenő ösvényt rajzolt, ahol a stand falának és ablakának csapódott, gyakorlatilag bíbor színnel festette újra a helyet.

 –  Mi az, fiú? – kiáltotta mérgesen a jemeni.

A kölyök vadul zihált, a szünetekben tudott csak beszélni. – Találtam valamit.

A jemeni és két társa követték a kis kávézóba, átléptek a vértócsán, szemügyre vették a felborult asztalt, aztán benéztek a pult mögé. A padlón, hátát a falnak vetve, fiatal amerikai katona ült, tágra nyílt szeme szaporán pislogott. Karjában egy másik hitetlent tartott. Ez a férfi fekete volt, és ránézésre eszméletlennek vagy halottnak tűnt. Egyetlen fegyvert sem lehetett látni náluk.

A jemeni elmosolyodott, és meglapogatta a fiú vállát. Megfordult, és odakiáltott a kintieknek.

– Hozzátok a kocsit!

Alig több, mint tíz perccel később a három pick-up szétvált az útkereszteződésnél. Kilencen két autóval délnek indultak. A mobiljukat nyomkodták közben, hogy helyi segítséget hívjanak, mivel indultak megtisztítani a környéket a magányos orvlövésztől. A jemeni és két másik al-kaidás biztos helyre, a közeli Hatrába tartott a két sebesült amerikai fogollyal. Ott majd fölhívja a vezetést, hogy kiderítse, miképpen tudják a legjobban hasznukra fordítani a friss zsákmányt.

A jemeni ült a kormány mögött, az anyósülésen egy fiatal szíriai utazott, a platón egy egyiptomi vigyázott a majdnem katatón állapotú katonára és haldokló társára.

A húszéves Ricky Bayliss mostanra valamennyire magához tért a zuhanás okozta sokkból. Ezt onnan tudta, hogy törött sípcsontjának tompa sajgása időközben forrón lüktető fájdalomra váltott. Lepillantott a lábára, és csak a szakadt, megégett gyakorlónadrágot meg egy ocsmányul jobbra álló bakancsot látott. A lábbelin túl ott hevert a másik katona. Nem ismerte, a névcímkéje alapján clevelandinek tűnt. Szóval, a clevelandi eszméletlennek látszott. Halottnak gondolta volna, csakhogy a mellkasa kissé emelkedett és süllyedt a repeszálló mellény alatt. Az ösztöne, az adrenalin vezérelte abban a pillanatban, amikor kivonszolta a roncsból és bemászott a közeli bódéba, hogy aztán egy perccel később tágra nyílt szemű iraki suhancok találjanak rájuk.

Egy pillanatra eszébe jutottak a barátai, akik életüket vesztették a Chinookban, és a hitetlenkedésen túl szomorúságot érzett. Ez aztán gyorsan eloszlott, amikor a platón fölébe magasodva üldögélő férfira tévedt a tekintete. Valójában ő járt itt szerencsétlenül – ő meg a clevelandi, már ha egyáltalán magához tér még, mert az kurvaélet, hogy élő adásban fogják levágni a fejüket.

A terrorista lenézett Baylissre, és teniszcipőjét a széttört lábára tette. Lassan nyomta le a talpát olyan vad vigyor kíséretében, ami megmutatta agyarszerűre csorbult fogait.

Ricky felordított.

Az autó végigszáguldott az úton, fölkapaszkodott egy dombtetőre Baádzs határában, aztán lelassított a város szélén fölállított úttorlasz, a helyi felkelők szokásos eszköze előtt: két oszlopra csavart nehéz lánc lógott a poros betonra. Két fegyveres őrizte a környéket: az egyikük lustán üldögélt egy műanyag széken, fejét az általános iskola udvarának kőkerítésén nyugtatta. A másik a lánc végében állt, kényelmesen elhelyezkedett társa mellett, hátán Kalasnyikov lógott csővel lefelé, kezében egy tálnyi humuszt és lepénykenyeret tartott, szakállán ételcafatok éktelenkedtek. A torlasz túloldalán vén kecskepásztor nógatta szánalmas kis nyáját a járdán.

Az al-kaidás az északnyugat-iraki felkelés gyengeségét szidta: összesen ezt a két semmirekellőt képesek kiállítani egy ellenőrző-áteresztő ponton? Ha ennyire hülyék, akkor a szunniták akár át is adhatnák a terület felügyeletét a kurdoknak meg a jezidiknek.

A jemeni lassított, letekerte az ablakot, és odakiáltott az álldogáló irakinak.

– Nyisd már ki, te féleszű! Dél felé van egy orvlövész!

A fegyveres letette az ebédjét, megfontolt léptekkel az út közepén álló pick-uphoz ment. Kezét a füléhez emelte, mint aki nem hallotta a jemeni kiáltását.

– Nyisd ki a kaput, különben…

A közeledő felkelőről a falnál ülő társára nézett, akinek a feje időközben oldalra billent, úgy lógott. A következő pillanatban a test előrehanyatlott és kizuhant a székből a földre. A milicista egyértelműen halott volt, eltörték a nyakcsigolyáját.

Erre a platón tartózkodó fegyveres is felfigyelt. Gyorsan felállt, érezte, hogy gond van, de nem értette a helyzetet. Akárcsak a kormány mögött ülő új vezére, ő is az út közepén lévő helyire meredt.

Az autóhoz közeledő szakállas fegyveres maga elé emelte jobb karját.

Ruhája bő ujjából fekete pisztoly került elő.

Azonnal leadott két lövést, mire az egyiptomi visszazuhant a platóra.

Bayliss a hátán hevert, bámulta a perzselő déli napot. Érezte, ahogy lassítanak, majd megállnak, hallotta a sofőr kiabálását, a lehetetlenül gyors pisztolydördüléseket, és végignézte, ahogy holtan esik össze a közvetlenül fölötte álló álarcos.

Újabb pisztolylövés-sorozatot hallott, aztán üveg tört, valaki kurtán felkiáltott arabul, végül minden elcsöndesedett.

Vergődött és ordítozott, megszállottan igyekezett lelökni magáról a véres holttestet. Küzdelme akkor ért véget, amikor leemelték róla a halott terroristát, és még a platóról is lehúzták, ledobták az utcára. Szürke disdását viselő szakállas férfi markolt bele a repeszálló mellényébe, hogy ülő helyzetbe rántsa. A kíméletlen nap miatt csak homályosan látta az ismeretlen arcát. – Tudsz járni?


Ricky valamiféle sokkból fakadó látomásnak vélte az egészet: a férfi amerikai angolt beszélt. Most hangosan megismételte.

– Hé! Fiam! Magadnál vagy? Tudsz járni?

Bayliss lassan formálta a szavakat, hogy feleljen a látomásnak.

– A… a lábam eltört, a bajtársam meg eléggé csúnyán néz ki.

Az ismeretlen szemügyre vette Ricky sebesült lábát.

– Kettős lábszártörés – állapította meg. – Túléled.

Ezután az eszméletlen férfi nyakára tette a kezét, és gyászos előrejelzést adott.

– Nincs esélye.

Gyorsan körbepillantott. A Mississippi államból való fiatal katona még mindig nem látta rendesen az ismeretlen arcát.

– Hagyd itt, hátul – mondta most Rickynek. – Megteszünk érte min-dent, amit csak tudunk, viszont téged előre kell ültetnem, az anyósülésre.

Ezt tekerd az arcodra!

Lehúzta a halott terrorista nyakáról a kúfíját, és Baylissnek adta. – Ilyen lábbal nem tudok járni…

– Oldd meg! Mennünk kell. Hozom a cuccomat. Gyerünk!

A szakállas megfordult, és az árnyékba boruló sikátorba futott. Bayliss bedobta kevlársisakját a kocsiba, helyébe föltekerte a fejkendőt, majd az ép lábát terhelve lemászott a platóról. Jobb lábából kínzó fájdalom hasított az agyába. Az utcát kezdték ellepni a különböző korú civilek: tartották a távolságot, és úgy figyelték, mint valamiféle erőszakos színielőadás közönsége.

A katona fél lábon elugrált a jobb oldali ajtóhoz, kinyitotta, mire fekete inget viselő álarcos arab zuhant ki az útra. Egyetlen bemeneti nyílás volt a bal szeme fölött. Egy másik terroristát látott benn a kormányra borulva, halk zihálása nyomán véres hab bugyogott ki a száján. Ricky épp csak becsukta az ajtót, amikor az ismeretlen amerikai kinyitotta a vezetőoldalit, kihúzta a sebesültet és hagyta az aszfaltra esni. Újra elővette a pisztolyát, és oda se nézve belelőtt egyszer, aztán az autó felé fordult, bedobott egy barna zsákot, egy AK–47-est és egy M4-es karabélyt. Fölkapaszkodott a kormány mögé, és a kocsi megindult előre, átgördült az útzár leeresztett láncán.

Ricky halkan beszélt, ahogy elméje még mindig próbálta földolgozni a történteket.

– Vissza kell mennünk. Talán vannak még túlélők.

– Te vagy az.

– Honnan tudod?

Gondolkodott, mielőtt folytatta.

– Mert benne voltál abban a mesterlövészcsapatban, amelyik leszedte azokat a csókákat a helikopternél?

Közel egy percen át szótlanul haladtak. Bayliss csak nézett előre, bámulta a hegyeket, majd lepillantott remegő kezére. Azután megint a sofőr felé fordult a figyelme.

– Ne nézz az arcomra! – vakkantotta azonnal az ismeretlen.

A katona engedelmeskedett, visszafordult az előttük húzódó út irányába.

– Amerikai vagy? – kérdezte.

– A különleges műveletek egységétől?

– A haditengerészetnél szolgálsz? SEAL vagy?

– Force Recon?

– Megvan! A CIA-nak dolgozol, vagy valami ilyesmi.– Nem.

Bayliss félig a szakállas felé fordította a fejét, de aztán rájött, mit csinál.

– Akkor? – kérdezte.

– Csak erre jártam.

– Csak erre jártál? Most szórakozol?

– Elég a kérdésekből.

Megtettek egy teljes kilométert, mielőtt Ricky újra megszólalt.

– Mi a terv?

– Nincs terv.

– Nincs terved? Akkor mit csinálunk most? Hova megyünk?

– Volt tervem, de abban nem szerepelt, hogy magammal viszlek, szóval most ne azon drámázz itt nekem, hogy menet közben találom ki az egész szart.

A katona egy pillanatra elhallgatott.

– Vettem – mondta aztán. – A terveket ok nélkül túlértékelik.

Újabb perc után Bayliss a sebességmérőre lesett, és azt látta, hogy közel kilencvennel mennek a rossz minőségű, murvás úton.

– Van valami fájdalomcsillapító a zsákodban? – kérdezte aztán. – Nagyon fáj a lábam.

– Bocs, de nem tompulhatsz be. Te fogsz vezetni.– Vezetni?

– Amikor a hegyek közé érünk, megállunk. Kiszállok, ti ketten pedig nélkülem mentek tovább.

– Na és te? Tal Afarnál van egy előretolt műveleti bázisunk. Épp oda tartottunk, amikor meglőttek. Elmehetünk oda.

Spártai körülmények, elszigetelt hely, viszont megfelelően felszerelve a támadók ellen, ráadásul sokkal biztonságosabb, mint egy pick-up a nyílt úton.

– Te elmehetsz oda. Én nem.

– Miért nem?

– Hosszú. Nincs több kérdés, katona. Emlékszel?

– Tesó, mitől félsz ennyire? Plecsnit vagy valami hasonló szarságot adnak ezért.

– Nekem a szarság jutna.

Néhány perccel később beértek a Szindzsár-hegység előhegyei közé. Az ismeretlen leállt az út mellett, poros datolyapálmáknál. Kiszállt, húzta magával az M4-et meg a zsákját, aztán segített a katonának átülni a kormány mögé. Bayliss szuszogott, nyöszörgött a fájdalomtól.

A szakállas ezek után vetett egy pillantást a platón fekvő társára.

– Meghalt – közölte érzelemmentes hangon. Sietős mozdulatokkal levette a clevelandi repeszálló mellényét meg az egyenruháját, otthagyta a kocsiban, egy szál barna alsógatyában és pólóban. Bayliss felháborodott, hogy így bánik a halott katonával, de nem szólt semmit. Ez a fickó, ez a… Akárki is volt, nem érzelgősséggel, hanem céltudatossággal és a kínálkozó lehetőségeket kihasználva maradt életben az ellenséges vidéken.

Most az egyik pálma tövéhez dobta az összegyűjtött felszerelést.

– A féket és a gázt is a bal lábaddal kell nyomnod.

– Értettem.

– Innen északra, kábé tizenöt kilométerre van az előterolt műveleti bázisotok. Az AK-t tartsd az öledben, a tárak meg maradjanak melletted! Ha tudsz, maradj lo-próban!

– Miben?

– Low profile. Kerüld a feltűnést! Ne hajts gyorsan, ne kelts figyelmet, a kúfíját tartsd az arcod előtt!

– De ha nem tudod elkerülni a kapcsolatfelvételt, lőj mindenre, ami nem tetszik, oké? Szoktasd magadat a gondolathoz! Ha túl akarod élni a következő fél órát, akkor keménynek kell lenned.

– Értem. És te?

– Én már az vagyok.

Ricky Bayliss közlegény lábának fájdalmas dobszavára újra meg újra elfintorodott. Előrenézett, nem a bal oldalán álló férfira.

– Akárki is vagy… köszönöm.

– Azzal köszönd meg, hogy hazahúzol és elfelejted az arcomat.

– A fejét csóválta. – Csak erre jártál – dörmögte.

Bayliss elhagyta a facsoportot, és az útra gördült. A visszapillantó tükörből még utoljára az ismeretlenre nézett, a forróságtól remegő levegő, az abroncsok nyomán fölcsapó por azonban eltakarta.

A londoni Bayswater Roadon álló hatszintes irodaépület a város közepének visszásságára, a Hyde Park és a Kensington Gardens idilli környezetére néz. A fehér épület legfelső emeletén, egy nagy lakosztályban található a Cheltenham Biztonsági Szolgálat irodája: a magánvállalkozás vezetők védelméről gondoskodó hivatásosokat, épületbiztonsági szakembereket foglalkoztat és stratégiai hírszerző szolgáltatást nyújt brit és más, nem hazai területen tevékenykedő nyugat-európai vállalatoknak. A Cheltenhamet egy hatvankét éves angol, bizonyos Sir Donald Fitzroy álmodta meg, hozta létre és üzemelteti.

Fitzroy a szerdai nap első felét kemény munkával töltötte, most azonban mindent megtett, hogy elterelje gondolatait a feladatról.

Tartott egy pillanatnyi szünetet, hogy kitisztuljon a feje, közben antik íróasztalán dobolt vaskos ujjaival. Nem volt ideje a férfira, aki odakinn, titkárnője társaságában várakozott udvariasan – valami sürgős ügy teljesen lekötötte a figyelmét –, mégsem tehette meg, hogy elküldi a látogatót.

Egyszerűen várnia kellett a jelenlegi válság kezelésével.

A fiatalember egy órával korábban telefonált, és azt mondta Sir Donald titkárnőjének, hogy sürgős ügyben azonnal beszélnie kell a főnökével. A Cheltenham irodájában rendszeresen fogadtak efféle hívásokat. Ez a telefon különbözött a többitől. Fitzroy aligha kérhette volna meg a határozott férfit, hogy térjen vissza később, mivel a LaurentGroup alkalmazásában állt. A francia mamutcég bonyolította Európában, Ázsiában, Afrikában és Dél-Amerikában a kőolaj-, földgáz- és egyéb bányászatból származó termékek szállítását tengeren és szárazföldön egyaránt, továbbá ellátta a kapcsolódó mérnökmunkát és a kikötők üzemeltetését. Ez a vállalat volt Fitzroy legnagyobb megbízója, így bármilyen sürgős dolga lett volna, nem küldhette el szabadkozva látogatóját.

A Cheltenham gondoskodott a LaurentGroup irodáinak biztonságáról Belgiumban, Hollandiában és az Egyesült Királyságban, ugyanakkor bármilyen kiemelt ügyfélnek számított a biztonsági szolgáltató cég életében a Laurent, Sir Donald tisztában volt vele, hogy a köztük fennálló megállapodás csupán egyetlen csepp a mamutcég éves biztonsági ráfordításaiban. A védelmi szektorban mindenki tudta, hogy a LaurentGroup nem központilag irányítja saját biztonsági részlegeit, és általában helyi vállalkozásokat bíz meg a munka nehezével az ingatlanjainak otthont adó több mint nyolcvan országban. Idetartozott az olyan ártalmatlan tevékenység, mint a titkárnők előzetes biztonsági vizsgálata a Kuala Lumpur-i irodában, de hitvány munkák is, mint eltörni egy túl okos dokkmunkás lábát Mumbaiban, vagy feloszlatni egy problémát okozó szakszervezeti tüntetést Gdańskban.

És természetesen a Laurent párizsi központi irodájában ülő felsővezetés időről időre azt kívánta, végleg szűnjön meg egy-egy probléma, Fitzroy pedig tudta, hogy erre is megvannak az embereik.

A nemzetközi vállalatok többsége a világnak olyan alja részein működött, ahol több volt a bandita, mint a rendőr, több volt a munkáért küzdő éhes ember, mint a művelt fő, akik szervezettséget akartak és reformokra törekedtek. A nemzetközi vállalatok nagyobbik része olyan módszereket is alkalmazott, amelyek egyáltalán nem jelentek meg az igazgatósági tájékoztatók tematikájában, sem az éves pénzügyi jelentés költségrovatában, a LaurentGroup azonban közismerten keményvonalas vállalkozás volt a harmadik világbeli eszközök és erőforrások kezelésében.

És ez egyáltalán nem vált a részvények kárára.

Donald Fitzroy félretette tehát a másik ügy miatti aggodalmát, megnyomta a belső hívó gombját, és megkérte a titkárnőjét, hogy kísérje be a látogatót.

Elsőként a fiatalember öltönye keltette föl a figyelmét. Londonban az üzleti partnerek megítélésében sokat számított, ki melyik szabóval dolgoztat. A férfi Huntsmant viselt: Sir Donald fölismerte a Savile Row-n működő üzlet portékáját, és ez sokat elmondott a vendégéről. Ő maga a Norton & Sonshoz járt; elegáns, de egy hajszálnyival kevésbé hivatalos stílust képviselt. Ezzel együtt kiválónak tartotta a fiatalember stílusát. Egyetlen gyors, gyakorlott pillantás elég volt, hogy megállapítsa, a látogatója ügyvéd, magasan képzett, amerikai, ugyanakkor tisztelettel viseltetik a brit szokások és hagyományok iránt.

– Ne is mondja, Mr. Lloyd. Engedje meg, hogy magam jöjjek rá! – szólította meg Fitzroy, ahogy nyájas mosollyal átszelte az irodáját. – Valahol a környéken végezte a jogi egyetemet? Úgy vélem, a King’s College lehetett az. Talán még otthon, az Egyesült Államokban folytatott tanulmányokat követően. Veszem magamnak a bátorságot, és feltételezem, a Yale-re járt, de előbb hadd halljam beszélni, hogy biztosra tudhassam.

A fiatalember elvigyorodott, és gondosan ápolt kezét nyújtotta erős kézfogásra.

– A King’s College-on tanultam, uram, miután otthon a Princetonon végeztem.

Kezet ráztak, majd Fitzroy az irodája elülső részén berendezett társalgósarok felé terelte.

– Igen, most már hallom. A Princeton.

–Lenyűgöző, Sir Donald – mondta a vendége, Lloyd, mialatt Fitzroy helyet foglalt a kávézóasztal túlsó végében álló széken. – Gondolom, korábbi munkája során sokat tanult arról, miként kell felmérni az embereket.

A Cheltenham vezetője megemelte bozontos fehér szemöldökét, ahogy kávét töltött mindkettőjüknek az asztalon álló ezüstkészletből.

– Néhány évvel ezelőtt megjelent rólam egy cikk az Economist Onnan talán ismerős lehet egy s más a koronának végzett szolgálataimról.

Lloyd biccentett, és belekortyolt a csészéjébe.

– Bevallom bűneimet. A harminc év, amit az MI5-nál töltött, jobbára Ulsterban, az északír válság idején. Aztán jött a váltás a vállalati biztonsági területre. Az a hízelgő cikk bizonyára segített az üzlet építésében.

– De még mennyire – felelte gondosan begyakorolt mosollyal Fitzroy.

– Azt is be kell ismernem, hogy eddig még soha nem találkoztam valódi lovaggal.

Erre Sir Donald hangosan fölnevetett.

– A volt feleségem mind a mai napig ezzel a címmel élcelődik a ba-ráti körünkben. Gyakorta felhívja a figyelmet arra, hogy nem a nemesi származást, hanem a nemességet jelöli, és mivel rám nyilvánvalóan egyik sem igaz, úgy véli, a megnevezés az én esetemben egyáltalán nem helytálló.

Nem keserűség, csupán kedélyes önirónia csendült a hangjában, ahogy ezt mondta.

Lloyd udvariasan kuncogott.

– Általában Mr. Stanley-vel működöm együtt, a londoni irodájukból.

Ön mivel foglalkozik a LaurentGroupban, Mr. Lloyd?

Az amerikai visszatette csészéjét a kistányérra.

– Kérem, bocsássa meg, amiért ilyen váratlanul kértem találkozót öntől, ahogyan azt is, hogy ilyen hirtelen a tárgyra térek.

– Semmiség, fiatalember. Noha az angolok többségére, különösen az én nemzedékem tagjaira nem jellemző, én tisztelem az amerikai üzletemberek céltudatosságát. Kétség nem fér hozzá, hogy a soha véget nem érő teázás és a sütemények hátrányosan érintették az angol termelékenységet. Szóval mindkét társaságtól megkaphatom, ahogy önöknél szokás mondani. – Azzal belekortyolt a kávéjába.

A fiatalember előrehajolt.

– Nem azért olyan sietős, mert amerikai vagyok, hanem inkább azért, mert a cégemnek szüksége van valami kulcsfontosságúra.

– Remélem, tudok segíteni.

– Biztos vagyok benne. Azért jöttem, hogy egy olyan eseményről ér-deklődjek, ami húsz órával ezelőtt történt, Haszakában.

Fitzroy oldalvást billentette a fejét, és elmosolyodott.

– Sajnálom. Be kell ismernem, ez a név nem mond semmit.

– Kelet-Szíriában található a hely, Mr. Fitzroy.

Megremegett a jól begyakorlott mosoly, és Sir Donald nem felelt. Lassan leengedte csészéjét az asztalra.

– Ismét csak elnézést kell kérnem, amiért így siettetem a dolgokat, ám ebben az ügyben az idő nem csupán kulcsfontosságú, hanem gyakorlatilag nem áll rendelkezésre – mondta Lloyd.

Mostanra teljesen lehervadt az angol tíz másodperccel korábbi nyájas mosolya.

– Helyi idő szerint tegnap este nyolckor valaki végzett dr. Isaac Abu-bakerral. Talán tudja, ő volt a nigériai energetikai miniszter.

– Érdekes. – Fitzroy kevésbé barátságos hangon beszélt most, mint eddig. – Mi keresnivalója volt a nigériai energetikai miniszternek Kelet- Szíriában? Ott legfeljebb az összeverődő dzsihádisták lelkesedéséből lehet energiát nyerni, akik átsurrannak Irakba, hogy tovább szítsák az ottani konfliktust.

Lloyd elmosolyodott.

– A jó doktor szélsőséges gondolkodású muszlim volt. Meglehet, azért tartózkodott épp azon a vidéken, hogy anyagi támogatást nyújtson az ügynek. Nem azért jöttem, hogy a védelmére keljek, engem csak a gyilkosa érdekel. Úgy esett, hogy a merénylő életben maradt, és átszökött Irakba. – Micsoda balszerencse!

– Neki nem. Jó szakember, sőt még annál is jobb. Ő a legjobb. A mun-kát ugyanis az végezte el, akit így hívnak: a Szürke Ember.

Fitzroy keresztbe tette a lábát, és hátradőlt.

– Nem mese, hanem egy létező személy. Rendkívül ügyes, de végső soron hús-vér ember.

– Miért jött ide? – Fitzroy hangjában nyoma sem volt a beszélgetés kezdetén tapasztalható apai kedvességnek. – Azért jöttem ide, mert maga irányítja.

– Ezt meg hogy érti?

– Maga intézi a dolgait. Maga ellenőrzi a szerződéseit, maga biztosítja a logisztikát a műveleteihez, maga látja el információkkal, maga gyűjti be a fizetséget, és utalja át a bankszámláira a díját.

– Ezt az ostobaságot meg hol hallotta?

– Sir Donald, ha lenne rá időm, pontosan olyan udvariasan bánnék önnel, ami megilleti, vívhatnánk remek szócsatákat, ahol én cseleznék, ön hárítana, és mind a ketten egyenes háttal járkálnánk fel-alá az irodájában, amíg végül az egyikünk kardjával bevinné a gyilkos találatot. Mindazonáltal sajnálatos módon rettentő nyomás alatt állok, ami arra késztet, hogy ne foglalkozzam a bevett udvariassági formákkal.

Ismét kort yolt a kávéjából, és enyhén elfintorodott a keserű ízre.

–Tudom, hogy a merénylő az a személy volt, akit Szürke Embernek neveznek, és azt is, hogy ön a közvetlen megbízója. Megkérdezheti, honnan az információm, én pedig nyilván hazudnék valamit, márpedig a következő néhány órában épp azon múlik a kapcsolatunk, hogy képesek vagyunk-e egymással őszintén beszélni.

– Folytassa!

– Mint említettem, a Szürke Ember átjutott Irakba, de lekéste a ki-emelést, mert meggondolatlanságból tűzharcba keveredett egy jóval nagyobb létszámú felkelő erővel. Tíz, vagy még több embert is megölt, illetve megsebesített. Megmentette az Amerikai Nemzeti Gárda egyik tagját, és elhozta egy másiknak a holttestét. Most pedig menekül.

– Honnan tudja, hogy a Szürke Ember volt dr. Abubaker merénylője?

– Nincs a világon más, akit elküldenének erre a feladatra, mert nincs a világon senki, aki képes lenne elvégezni.

– És mégis azt állítja, hogy meggondolatlanságot követett el.

– Ez is csak azt bizonyítja, hogy igazam van. A Szürke Ember vala-mikor az amerikai kormánynak dolgozott. Hibát követett el, vadászott rá a CIA, ő pedig bujkálni kezdett korábbi gazdái elől. Függetlenül attól, hogy megromlott a viszonya Langley-vel, változatlanul amerikai hazafi. Nem tudta figyelmen kívül hagyni a lezuhant helikoptert és a tizenegy halott honfitársát, mindenképpen meg akarta valahogyan torolni a merényletet.

– Ez a bizonyítéka?

Lloyd végigsimított a zakója szövetén.

–Egy ideje tudatában voltunk már annak, hogy a Szürke Ember leszerződött az Abubaker elleni merényletre. Amikor a jó doktor egy csalás következtében meghalt, nem kellett találgatnunk , ki is lehetett a gyilkosa.

– Sajnálom, Mr. Lloyd. Öregember vagyok, magának kell elmagya-ráznia mindent. Mit keres az irodámban?

–A vállalatom megháromszorozza a Cheltenhammel kötött szerző-dése értékét, amennyiben segít nekünk semlegesíteni a Szürke Embert. Nem kívánok az egyébként sem l lényeges részletekbe bocsátkozni. A lényeg: a nigériai elnök azt kéri, hogy segítsünk neki igazságot szolgáltatni a testvére gyilkosának.

– Miért épp a LaurentGrouptól kéri?

– Ez pontosan az előbb említett lényegtelen részletek közé tartozik.

– Am ennyiben folytatnunk kell ezt a beszélgetést, nagyon is lénye-gesnek találja majd ezeket a részleteket.

Kapcsolódó cikkek
...
Kritika

A Szürke Ember szuperhősként menekül és száguld országokon át

Courtland Gentry bérgyilkos, a CIA szebb napokat látott árnyékügynökségének, a Sierra alakulatnak egyik utolsó tagja, akit csak a „Szürke Ember”-ként ismernek és emlegetnek. 

...
Hírek

Könyvesblokk: A Szürke Embertől F. Scott Fitzgerald második könyvéig

Ezúttal egy olyan bestsellert ajánlunk, amelyből a Netflix Ryan Gosling főszereplésével készített filmet. Mutatunk egy időutazós történetet, amely Jane Austen életének végét meséli el. És ajánljuk A nagy Gatsby írójának második regényét is, amely egy szerelem krónikája. 

...
Szórakozás

A Szürke Emberben Ryan Goslingot mindenáron ki akarják iktatni

Az adaptáció bemutatójával egy időben jelenik meg magyarul Mark Greaney bestsellere, A Szürke Ember.

TERMÉSZETESEN OLVASUNK
...
Zöld

Elszáll az agyad: tudományos, közgazdasági és filozófiai non-fictionok 2024 tavaszán

Hogyan látja az ember képzelőerejét Csányi Vilmos? Hogyan alakul át a világ, ha a politikai és hatalmi játszmák kiterjednek a világűrre? Miért kannibál a kapitalizmus? Hogyan dolgozik az idegsebész? És mit gondol az elidőzésről napjaink sztárfilozófusa, Byung-Chul Han?

...
Zöld

Mikor hasznos az AI az irodalomban, és miért nem cseréli le soha az embert?

A japán Rie Kudan megkapta hazája legjelentősebb irodalmi díját, majd elárulta, hogy a szöveg egy kis részét a ChatGPT nevű chatbottal generálta. Az eset nyomát áttekintjük, hogyan alakult az elmúlt két évben nagy nyelvi modellek és az irodalom viszonya, hogyan látják ezt az írók, valamint hogy mikor lehet hasznos eszköz az AI az írás során.

...
Zöld

Összekapaszkodva zuhanni – Így alakíthatod a klímagyászt felszabadulássá

Jem Bendell Mélyalkalmazkodás című, nagy port kavaró tanulmánya után új könyvében azt ígéri, hogy nemcsak segít szembenézni a klíma, és így a mai társadalom elkerülhetetlen összeomlásával, hanem a szorongás és a gyász megélése után segít új, szilárdabb alapokon újraépíteni az optimizmusunkat, életkedvünket. 

A hét könyve
Kritika
Jon Fosse a banalitáson át talál utat a természetfelettihez
...
Nagy

Markovics Botond: A technológia elhozhatja a kort, amikor a diktátorok nem halnak meg

Markovics Botond húsz éve erősíti regényeivel a magyar science fiction irodalmat. A Felfalt kozmosz című legutóbbi regényében örökéletű diktátorok és egy napjainkban is ismerős kataklizma állítja kihívás elé az emberiséget. Nagyinterjú.

SZÓRAKOZÁS
...
Szórakozás

Most vagy soha! – Petőfi Sándorból hiányzik a nagypöcs-energia

Ápolt arcszőrzetek, tengernyi sár és pompás díszletek. Lóth Balázs Petőfi-filmje klasszicista képregénydramaturgiát követve mondja fel március 15. történetét, de esélyt sem ad arra, hogy azonosuljunk a hőseivel.

...
Szórakozás

Az Oscar-díjas American Fiction beavat egy bonyolult gyászfolyamat részleteibe

Cord Jefferson első játékfilmje nyerte a legjobb adaptált forgatókönyv kategória Oscarját. Utánajártunk, melyik regény volt az alapanyaga, és eláruljuk, hogy tetszett nekünk a Magyarországon egyelőre csak a Prime Video kínálatában elérhető mozi.

...
Szórakozás

Dűne 2: Hőssé válhat, aki tétovázik, mielőtt megragadja a hatalmat?

A Dűne ismét monumentális és epikus, minket viszont az is érdekelt, milyen párbeszédben áll a filmklasszikussal, aminek eredetije Frank Herbertet is inspirálta. És az is, hogyan cáfol rá már most egy rendezői döntésre a valós történelem.

...

Ezt senki nem mondta – Tóth Krisztina: Nehezen tudtam visszatalálni a saját életembe

...

Podcast: Hová tűnt Ott Anna? Ezt senki nem mondta!

...

Oscar 2024: Barbie, Oppenheimer vagy egy nevető harmadik győz a csatában?

...

Megjavítani azt, ami elromlott: a szemlélet, amit újra meg kell tanulnunk // Repair

...

Kerber Balázs és Nemes Z. Márió: Mit kaphatnak a közösségtől a magányos odúlakók?