Egy férfi, akinek látszólag semmi baja nincsen, nem szenved kóros szellemi vagy testi elváltozásban, őszintén és tisztán beszél, sem tévképzetei, sem szorongásai nincsenek, minden szempontból teljesen normális és egészséges. Mégis három különböző orvos teljes mértékben meg van győződve arról, hogy a férfi beteg, de a legnagyobb erőfeszítéssel sem tudják kideríteni, mi baja. Fehér Boldizsár humoros novellája megmutatja, hogy az őrület és az egészség nem is olyan egyszerű fogalmak.
Fehér Boldizsár még 2018-ban debütált a Vak majom című regényével, ami egy évre rá el is nyerte a Margó-díjat, nálunk pedig az elmúlt 10 év legjobb margós köteteinek egyike lett. Ezt követte a Nem nagy ügy (kritika itt, beleolvasó itt), ami a mindennapi szorongásainkat mutatja be olyan módon, hogy még a legcikisebb ügyekből is vicces jelenetek lesznek. A könnyedség tehát nem idegen Fehértől, ahogy az alábbi részletben is láthatjuk, nem kell annyira félni a világtól, hiszen az tele van fura és nevetséges dolgokkal.
A részletet az író ezzel vezeti fel: „Csatoltam egy szöveget, nincs hozzá kontextusom. Valószínűleg nem fogom felhasználni, és az sem fog elkészülni, amibe írtam, de én szerettem”.
Fehér Boldizsár: Tengeri szörnyeteg (részlet)
Ahhoz, hogy segíteni tudjon Vilin, előbb rá kellett volna jönnie, mi baja. Erre viszont sehogy sem tudott rájönni. A rejtély olyannyira az idegeire kúszott, hogy Gold doktor komolyan aggódni kezdett az épelméjűsége miatt, és gyanítani kezdte, hogy talán már be is csavarodott, ezért kénytelen volt maga is pszichiáterhez fordulni. Ezután az öreg orvos, aki őt analizálta, szintén elkezdett feltünedezni a kezeléseken, hogy első kézből vizsgálja meg, mi az, ami a betegét ilyen elevenen az őrületbe kergeti.
Ezután már hárman voltak.
Eleinte a frissen jött, öreg orvos a kétségbeesett és kedélybeteg Goldot analizálta, de csakhamar már mind a ketten Vilit analizálták, szigorúan eltökélt arccal illesztve rá és vetve el a kórmeghatározásokat. Biztosak voltak benne, hogy Vili beteg, mert teljesen egészségesnek tűnt, jókedvű derűvel, egészségtől kivirulva, gyors észjárással felelt a kérdéseikre, játékosan elsüllyedve a páciensek fotelének puha párnás kárpitjában, és mégis válogatás nélkül mindenkit az őrületbe kergetett maga körül.
Mivel lehetetlen volt, hogy mindenki mással legyen probléma, muszáj volt, hogy Vilivel legyen valami probléma.
De nem tudtak rájönni, mi az.
– Maga pesszimista és cinikus alak – jelentette ki az öreg pszichológus magabiztos diagnózissal.
– Hogy lehetnék én pesszimista és cinikus, ha minden rossz dolog, amit előre látok, pontosan úgy következik be, ahogyan előre láttam? – ellenkezett Vili.
– Maga pesszimista és cinikus alak, amiért olyan világban él, ahol csak rossz dolgok következnek be – mondta sértetten az orvos.
Vili azért sértődött meg, mert a pszichológusai makacsul mindennek az ellenkezőjét mondták, mint kellett volna. Nem bízott meg Goldban, mint ahogy nem bízott senki másban sem, és igyekezett minden alkalmat megragadni, hogy félrevezesse, megtévessze, átverje őt, és próbáljon minél kevesebbet elárulni magáról. Paranoiásan félt, hogy dr. Gold paranoiásnak fogja tartani, ha tudomást szerez a félelméről, hogy mások titkon a boldogságára szeretnének törni, a józan eszét szeretnék venni, bár még nem volt benne teljesen biztos, kicsodák, egyelőre úgy sejtette, kivétel nélkül mindenki. Ehhez pedig bőséges mennyiségű bizonyíték is a rendelkezésére állt.
– Maga paranoiás – mondta egy harmadik orvos, aki nem sokkal később szintén csatlakozott hozzájuk, aki csöndes, szakállas és görnyedt férfi volt.
A homlokán a ráncok elevenen ugrálni kezdtek, valahányszor úgy érezte, a lényegre tapint, és többször érezte úgy, mint ahányszor valóban a lényegre tapintott.
Kezdetben a másodiknak jött öreg orvos szellemi épségét felügyelte, aki kezdetben Gold szellemi épségét felügyelte, de nemsokára éppúgy Vilit analizálta, mint a többiek.
A bonyolult vizsgálatok sorát a kasztrációs szorongással kezdték, mert az öreg orvos praxisgyakorlata ezt diktálta.
– Ha az ember nem tud rájönni, mi az, majdnem mindig kasztrációs szorongás – jelentette ki ünnepélyesen.
Mind a három orvos élesen figyelt. Jegyzeteltek, videóztak, hangfelvételt készítettek, és drótokon át komputerrel rögzítették Vili agyhullámait.
– Honnan tudnánk megállapítani, mi baja, ha egyszer soha nem őszinte velünk?
– Biztos vagyok benne, hogy Vili mindig őszinte velünk – mondta derűs méltósággal az öreg professzor.
– Majdnem soha nem vagyok magukkal őszinte – mondta Vili.
– Hazudik! – kiáltotta a harmadik pszichológus.
– Megmondtam, hogy nem őszinte velünk – nyugtázta örömtelenül Gold doktor.
– Mi az a kasztrációs szorongás? – kérdezte Vili.
– Freud kifejtette, hogy minden kisfiúnak át kell mennie egy speciális fejlődési szakaszon, amikor beleszeret az anyjába, az apjában pedig felfedezi a fenyegető vetélytársat. Mivel az anyának nincs fütyülője, a fiú elkezd félni tőle, hogy az apa korábban talán levágta azt, és ugyanezt teheti vele is – magyarázta az öreg professzor.
– Maguk betegek! – jelentette ki riadtan Vili. – Én nem félek, hogy bárki is le akarná vágni a fütyülőmet!
– Maga a beteg!
Az orvosok nem adták fel, és fáradhatatlan igyekezetükben, hogy feltérképezzék Vili elméjének kóros elváltozásait, betűrendbe szedve próbálták ki rajta valamennyi lelki betegséget, amit a kézikönyvekben találtak, abban a reményben, hogy előbb-utóbb belebotlanak egybe, ami illik rá. Az egész persze sokkal könnyebben ment volna, ha Vilinek vannak tünetei is, amelyek azonban a legnagyobb sajnálatukra nem voltak.
Az anhedóniánál rögtön azt hitték, telibe találták a céltáblát, ám amikor Vili rámutatott, hogy ő tökéletesen elégedett magával, ellenben az orvosok azok, akik képtelenek örömöt érezni, kénytelenek voltak örömtelenül tovább kutatni. Vili nem volt lelki okokból kórosan lesoványodva, nem mutatta jelét autisztikus izolációnak, nem dadogott, tikkelt és akadt meg beszéd közben, nem volt krónikusan elhúzódó koncentrációs zavara, disztímiás lehangoltsága vagy addiktív hiperszexuális erotomániája.
Nem alakított ki szexuális vonzalmat élettelen tárgyak iránt, sem fóbiás félelmet a tömegtől, a bezártságtól, a fulladástól, a telefonálástól, bizonyos állatoktól, a csapdába eséstől vagy a nyilvános fellépéstől.
Soha nem kapott hisztériát, nem tapasztalt kézbénulást, érzékkiesést, remegést, étvágytalanságot, izomfeszültséget, és eddig még nem omlottak össze az idegei sem. Nem volt kataton. Nem volt kényszeres rendrakó, takarító, kézmosó vagy kényszeres gyilkos. Bánatukra ki kellett zárniuk a mentális retardáció lehetőségét, miután Vili nagyszerűen szerepelt az intelligenciateszteken. Semmi jele nem volt, hogy a narcizmus, a skizofrénia, a szadizmus, a szociopátia vagy a szülés utáni depresszió bármelyik tünetegyüttesében elmarasztalható lenne.
Azonkívül, hogy Vili képtelen volt beilleszkedni a társadalomba, mindent tökéletesen rendben találtak nála, és ez mélységesen zavarba ejtette a pszichológusokat.
Először a harmadik orvos adta fel, aztán az öreg, aki másodiknak érkezett, szintén csalódottan visszavonulót fújt. Végül Vili ismét kettesben maradt Golddal, aki összehúzott szemmel, gyanakvóan méregette őt, mint egy köztörvényes bűnözőt, aki egyfolytában kicsúszik az igazságszolgáltatás markából.
Fotó: Valuska Gábor
