„A semlegességéről híres Svájc a regénybeli történet egyik fontos helyszíne. Az a csodálatos Svájc, amelyet gyerekkorom óta legtöbbször hallottam hasonlítani a szintén csodálatos Transzilvániához, a szülőföldemhez. (...) Sokat emlegetik manapság a „világzene” fogalmát. Nos, az én regénykísérleteim is afféle „világregények”. A csodálatos nők és férfiak történetei a csodálatos Svájc és a csodálatos Transzilvánia között – és körül – ingáznak. Ezt a „csodálatos” szót persze némi öniróniával, jókora keserűséggel, de mégis szenvedélyes komolysággal használom” – vallja egy interjúban Szávai Géza.
Az árván maradt, riadt kisfiú, Henri Durand az 1830-as párizsi barikádharcok, véres események forgatagából érkezik a biztonságos svájci városba, Genfbe. Egyetlen életben maradt hozzátartozója, a nagyanyja menekíti a fiút a csodálatosnak ígért Svájcba. A nagymama végső erőfeszítése révén a csodás biztonságba „megérkezett” és ott megnyugodott Henri Durand aztán soha, egész életében nem hagyta el Svájcot. Később ide érkezett a csodálatos transzilván illúziók világából Kendy Jozefina, az állandóan menekülni kényszerülő Kereskényi József kislánya – erre a magaslati semlegesség-szigetre, ahonnan jobban, biztonságosan átlátható az egész világ. A menedéket keresők e nemzetközi szigetén hirtelen és váratlan fordulatokban zajlik az élet, fény derül arra is, hogy mi köti össze Henri Durand és Kendy Jozefina történetét, és milyen sors-örvényeknek szolgáltatta ki magát a csodás vörös hajú lány, Sophie Moulin…
Birodalmak, nagyhatalmak kertjében feltárulkozó, esendő életek, megejtő történetek, a létezés sokszínű látványa: sodró regényben felmutatva.
Az új kiadás vonzó borítója Szilágyi V. Zoltán izgalmas munkájának felhasználásával készült.
Szávai Géza: Csodálatos országokba hoztalak (részlet)
Henri Durand már a negyvenet is betöltötte, és még soha nem utazott el Svájcból.
Az ötvenévesen is gyönyörű, szeszélyes, világjáró Sophie Moulin bizonyára Odesszában is járt. Henri Durand nem szeretett – képtelen volt – faggatózni. És Sophie esetében különösen óvakodnia kellett. Bármit kérdezett az ötvenévesen is gyönyörű nőtől, az rögtön visszakérdezett: „Mondd, egyáltalán szeretsz te engem?!”
Ha az emberek számára olyan fontos a hit, mint ahogyan Henri Durand legokosabb barátai mondják, akkor a svájci kálvinista református szépasszony a kálvinista Rómából ösztönei szerint a kálvinista utakat kalandozza be. Sophie Moulin ugyan bejárta talán az egész világot, de ha – ritkán – utazásait emlegette, akkor ilyen városokról beszélt Henri Durand-nak, mint Isztambul, az erdélyi Brassó, Szentpétervár, az amerikai Pittsburgh, a holland Amsterdam, csupa olyan hely, ahová a genfi Róma hitét vallók eljutottak, és ott saját világot teremtettek maguknak.
Henri Durand vizeket, viziutak sűrűn telerajzolt térképét képzelte Sophie Moulin köré.
„Amerre a víz eljár, ott az ember is átjut.” Hát így terjed a hit, mondta volna Henri Durand némi „svájci jellegű társalkodási iróniával”, de a hitről sem szeretett hangosan beszélni. Legfennebb a vizekről.
„A víz mellett ember is nő.”
Ezt arra értette Eugénie nagymama, akárcsak férje, Aurélien Durand hadnagy, hogy Odessza csodálatos módon fog benépesedni.
Mint ahogyan a rét füvesedik.
Persze, nem mellékes körülmény, hogy Nagy Katalin cárnő óta az Odesszát benépesíteni hívott telepeseknek föld és mindenféle kedvezmény járt. Aki katonákat is hozott magával, az tiszti rangfokozatot kapott. Ha viszonylag ifjú hadnagyként Aurélien Durand nagyapa megérkezik Odesszába már nem egészen fiatal feleségével és akár útközben toborzott néhány kósza katonával, hát bizonyára a csodálatos város oszlopává válik. Odeszszában szabad volt minden vallás, és a harminchat évesen még fiatalnak számító Aurélien Durand hadnagy harmincnégy évesen fiatalnak már nem mondható felesége, Eugénie Durand egy Genfnél is nagyobb Genfet képzelt Odessza homokjára, az ottani Róma, Delhi, Marseille és a többi telepes-kerületek mellé.
De a harmincnégy éves fiatalasszony negyvenéves korában özvegyasszony lett. Aurélien Durand kapitány negyvenkét éves korában meghalt az 1830-as párizsi felfordulásban.
Eugénie Durand nagymama soha nem jutott el Odesszába. De mélyen hitte, hogy „a víz mellett ember is nő”, és az odesszai tengerparton olyan emberek élnek, mint ő és korán elhalt férje. Akár máshonnan sodorta oda őket a víz, akár helyben nőttek, Odesszában bizonyosan csak „szeretem” emberek élnek.
Eugénie Durandnak az édesapja is, a férje is szolgált Bonaparte Napoleon alatt, de a nagymamától nem lehetett egyetlen jó szót sem hallani a világhódító császárról.
– Kiskatonám, az az ember csak szelet kavart. Porfelhőt, vihart, a hegyek tetejéig… Mind, mind elmúlik... – suttogta a nagymama. – Ám a vizek állandóan folynak. Bele a tengerbe.
És a vizek folyása mellett, ezt már nagyon kicsi gyerekként tudta Henri Durand, el lehet jutni a Nílus és a tenger partjára, a csodálatosan szabad, tiszta, gazdag Odesszába.
Már aki akar.
Mert nem mindenki akar eljutni Odesszába.
De mindenki élni akar. És fel kell nőni. Előbb fel kell nőni. „Genf és Dubois!” El kell jutni oda, ott biztonságosan fel lehet nőni, „neked is, akinek senkid nincs ezen a szomorú világon, csak én, egyetlenem, okos kiskatonám, ne félj!”
*
Az ötvenévesen is gyönyörű Sophie Moulin ritkábban követelőzött azzal, hogy „szeretsz?!”, ám gyakrabban, és láthatóan komolyan kérdezte: „Ugye, nem hagysz el engem soha? Esküdj meg! Fogadd meg!”
Henri Durand mélyen elgondolkozott, és megfogadta:
– Nem hagylak el soha. Én soha nem hagytam el senkit.
Sophie Moulin azt sziszegte „Ilyen nincs!”, aztán a férfi csendes derűjéhez igazodva szinte hangtalanul sóhajtott: „De ha van, akkor legalább az enyém is!”, és miután magához húzta, már magabiztosan lihegte a fülébe: „Csak az enyém vagy!”
Hiszen ugyan kinek kellene Henri Durand, „mármint örökre”. Mert hiszen egy felnőni képtelen, infantilis ember. Csak egy ilyen mély érzelmű nő tart ki mellette örökre, mint amilyen Sophie Moulin.
– Nézz a szemembe, te nyápic lator amikor engem baszol! Mélyen bele a szemembe! Félsz? Félsz attól, amit ott látsz? Félsz a mélységtől?
Henri Durand valóban nem kedvelte amikor Sophie tágranyitott szemeivel kergette, hajszolta, trágár szavakkal ingerelte az ő csendes szemeit. Sophie Moulin el akarta fogni, és fogva akarta tartani Henri Durand tekintetét.
A férfi azt válaszolta, hogy nem fél.
Szerette volna még hozzátenni, hogy ő egészében szeret gyönyörködni Sophie-ban, akkor is, amikor éppen – most is éppen – ritmikusan benne van, így belülről szeret kinézni belőle. Kinézni belőle, és őt, Sophie Moulin-t nézni amikor Henri Durand éppen benne van!
Egészben látni Sophie-t, amint válla megtörik, ahogyan a vállát felhúzza, háta ívbe feszül, és egész teste sétál, siet, lohol felfelé valahová, ritmikusan menetel, menetelés közben a vele menetelő Henri Durand-nak is vezényel, és nekivadultan keresi a férfi tekintetét:
– Belém! Belém nézz… Te félsz mindentől, ami mély. Igenis, félsz.
– Nem félek – nyögte Henri Durand, és kitartóan menetelt előre, felfelé Sophie-val.
– Te csak mész, mész, lengedezel.
Csak megy felfelé, bennem. Mintha egy hídon. Mintha egy hídon menetelnénk, mely egyre jobban kileng, már ritmust kellene váltani, mert még jobban kileng a híd, és mindjárt leszakad alattunk.
– Nem is tudod, mi az, hogy mély. Félsz mélyen belenézni a szemembe. Kiállni velem a legmagasabb csúcsra. Csak ketten, meztelenül. Te félsz lenézni a mélybe.
– Nem félek…
– Félsz. Félsz a szédítő magasból lenézni a mélybe. Félsz olyant mondani nekem, amit még egy parancsolgató, vad orosz hadnagy is érzelemmel képes kiejteni: „Milájá májá!”
A leszakadt híd mellett Henri Durand félálomban azt mondta:
– A sivatagban például nincs mélység.
Amikor pár perc múlva felébredt, szabatosan elmagyarázta a meglepődött Sophie-nak:
– Mondjuk, ha a sivatagban mélységet akarsz látni, akkor felmászol a teve hátára. Vagy homokból kupacot hordasz össze, és a tetejére állsz… De még a sekély víznek is van mélysége. A víz tetején mindig van mélység.
– Reménytelen vagy. De én téged mindig szeretni foglak, mert talán mégsem vagy reménytelen – fogadkozott Sophie Moulin, és saját fogadalma neki elég is volt.
Így Henri Durand nem részletezte látomását a vizekről, melyek pedig ott folytak és hullámoztak Sophie Moulin alakja mögött. Valahová lenn, az óceán legmélyebb pontja fölé fektetve képzelte el Sophie-t: a vízfelületen hosszasan, elsüllyeszthetetlenül, lebegve szeretkezni – vele, a mélységtől tényleg nem félő Henri Durand-nal.
*
Émil Ségal már írásban is kinyilatkoztatta, hogy az emberi lélek az alapja és a talapzata minden cselekedeteinknek, saját életünknek, és az egész történelemnek. Ismernünk kellene hát a lélek működését, és ennek érdekében évente-kétévente megjelentetett egy-egy könyvet.
Frédéric Moreau-t nem igazán – mondhatni: egyáltalán nem – érdekelte a pszichológia. Beleolvasott ugyan Émil Ségal egyik könyvébe, de nem értett egyet már „a lélek működése” kifejezéssel sem. Szerinte „a lélek működtetéséről” kellene szólnia egy komoly figyelemre számító könyvnek. Gondjaira mégis Émil Ségal-tól kért inkább baráti, mintsem szakmai tanácsot: „Hogyan kellene ifjabb Frédéric Moreau lelkét működtetni, mármint szülői, főként apai szempontból?”
Az ifjabb Frédéric ugyanis betöltötte a tizennégy esztendőt, konfirmált, és itt lenne az idő, hogy édesapja elvigye kamasz fiát egy minőségi frankfurti házba, hogy ott teljes értékű, jól működő férfivá avassák. Az élethez ez is szükséges. Talán a legszükségesebb, ahogy így negyven és ötven között Frédéric Moreau saját ifjúságára visszagondolt. Ifjabb Frédéric azonban semmi jelét nem adja a frankfurti házak irányába mutató érdeklődésnek. Apja minek erőltessen – esetleg túl korán – olyasmit, amit a fiú talán még nem is igényel. „Szerencsés vagy”, mondta a gondterhelt Frédéric Moreau a fejét jobbra-balra ingató, de véleményt nem nyilvánító Henri Durand-nak. A nagyon jól tanuló, élénk eszű, érdeklődő és fogékony ifjabb Frédéric-et Henri Durand érettebbnek ítélte az apjánál. Amint erre rádöbbent, csak a fejét ingatta, tanácstalanul.
Émil Ségal azt tanácsolta Frédéric Moreau-nak, sőt egyenesen kérlelte: hagyja békében a gyerekét, hadd találja meg saját maga azt, amit akar, és azt, akit akar. Frédéric Moreau végül vállat vont: „Működjék, ahogy akar!” A döntést azután hozta, hogy a gyerek nagyapja sem vállalta – kísérőként – a frankfurti utat.
*
Ifjabb Frédéric kisgyerek kora óta barátjának tekintette édesapja barátját, Henri Durand-t.
Az izgága kis kamasz kézen fogta még alig totyogó kishúgát, Madeleine-t, „gyere, sétáljunk”, és Henri Durand elé állt:
– Tudnál kölcsönözni nekünk húsz frankot?
Másnap már egyedül jött vissza:
– Megadom a tartozásomat – átnyújtott tíz frankot. – Madeleine is megadja az ő részét, amint nagyobb lesz. Amint felnő. Kezességet vállalok érte.
– Korrekt fiú vagy – dicsérte Henri Durand. És ifjabb Frédéric mindig megadta a kétéves húgával közösen kölcsönkért összeg ötven százalékát.
Ifjabb Frédéric kérdezett is, amikor Henri Durand-nal kettesben voltak:
– Ha úgyis meghalunk, akkor miért élünk? Miért él az ember?
– Ezen már én is gondolkoztam – vallotta be Henri Durand.
És azt mondta a kamasz fiúnak:
– Ugyebár halottak még nem voltunk?… Hogyha már lettünk volna, vagy éppen most volnánk halottak, és az tetszene nekünk, akkor élveznénk, hogy halottak vagyunk. És igyekeznénk jó halottak lenni, amíg csak jó halottak lehetünk.
– Értem…
– Nehogy félreértsed, vagy annál tovább értsed, mint amennyire indokolt – figyelmeztette ifjú barátját Henri Durand. „Émil Ségal-nak sem mondhatnék egyebet.” Na, és ez sem lehet tévedés:
– Az ember minimum azért él, hogy: éljen.
Ebben szemmel láthatóan egyetértettek. Henri Durand örült, hogy nem „szökési útvonalat” kell terveznie az ifjabb Frédéric-nek.
„Az élet egy csodálatos ország”… – mondta volna Henri Durand, de ifjabb Frédéric előállt azzal, hogy nem kívánja majd édesapja vállalkozását átvenni. És amit ők – nemcsak a szüleit, hanem Henri Durand-t is beleértve – fel tudnak mutatni, az semmit nem ér. Nem érték.
A kérdésre, hogy ha lenne becsvágya, és értéket próbálna szerezni, olyat, ami mindig érték, akkor mit tenne, Henri Durand – miként kamaszkorában – most sem nagyon tudta a választ.
– Mivel pénzt akár lopni is lehet, talán több tudást, hozzáértést szereznék, és festményeket gyűjtenék. A jó festményeknek csak nő az értéke.
Ifjabb Frédéric elgondolkozott.
– De az már nem én lennék – tette hozzá gyorsan Henri Durand, mert egyáltalán nem akart festményeket gyűjteni. Arról azért beszámolt ifjabb Frédéric-nek, hogy a kevés kiválasztott által látott A világ teremtése milyen hatalmas pénzekért cserélt néhány gazdát. Arról is beszélt a fiúnak, hogy mit ábrázol a festmény.
A kép előtt, amelyet egyikük sem látott, a negyvenes éveit taposó férfi egyenlővé vált a tizennégyet töltött kamasszal. Ezt mindketten egészen pontosan érzékelték. Henri Durand előadta egykori elképzelését a tízes oszlopokban egymás felé haladó fiúkról és lányokról.
Ifjabb Frédéric-et láthatóan felcsigázta a sorok, oszlopok mozgása.
És azon töprengett, vajon a gyerek Henri Durand okosabb, intelligensebb volt, mint hasonló korú gyerekként: ő, ifjabb Frédéric?
*
A lélek veszedelmes mivoltáról terjedő bécsi és svájci tanokat kedvetlenül, némi ellenszenvvel fogadta Henri Durand.
Érdeklődve hallgatta a pszichológus Émil Ségal fejtegetéseit. Különösen akkor, amikor a professzor a viták hevében páciensei láthatatlan lelki életének és életszerűen látható reális életének különös történéseit sorolta. Érvként hozta fel ezeket az élettörténeteket, hogy elméleteit bizonyítsa velük. De ilyenkor az érvek mindig szétfoszlottak, mindenki azonnal megfeledkezett róluk, csupán az elmesélt élet különös helyzetein merengtek tovább Émil Ségal vitapartnerei. Henri Durand sosem vitatkozott, ritkán kérdezett. „De professzor úr, kedves Émil, miért van nálatok az emberi lélek mindig negatív zónában? Miért csak félelemmel, rettegéssel teli szenvedés nálatok a lélek élete?”
Henri Durand furcsállotta saját elmeműködését. Már kiskamasz korában észlelte, hogy amint feltesz egy kérdést – mire a kérdésfeltevés végére ér, arra már nagyon gyakran megtalálja a választ is. A kérdezés félelmében, a kérdésfeltevés erőfeszítésében bizonyára eredményesebben működik az elme. „Hát azért van nálatok folyamatosan negatív zónában az emberi lélek, mert hiszen ti csak a gyógyításra váró, rossz oldalával foglalkoztok. Amitől félni kell. Igazad van, kedves Émil. No, de az öröm pozitív zónájában talán nincs gond a lélekkel.” Henri Durand tehát nem tett fel kérdéseket Émil Ségal-nak, mert mire feltette volna, a válaszokat is megtalálta, de azért kimondta:
– Nem jó, hogy a lélekről folyó beszéd mindig csak a félelemről szól…
– De hiszen félelmetes dolgok történhetnek – vágott közbe Émil Ségal.
– …mert így csak az történik, hogy a lelket és magatokat, a lélekkel foglalkozókat a félelemhez láncoljátok.
Henri Durand azt sem hallgatta el, hogy a lélek gyógyításában nem kellene olyan fene nagy bizonyosságot hirdetni.
A néma Carl Gustav Waldvogel felemelte a kezét, meglengette, integetett, és amikor magára vonta a figyelmet, mutatóujját Henri Durand-ra szegezte. Jelentőségteljesen bólogatott, és meg is szólalt:
– Mondott valamit. Érdemes meghallani.
Henri Durand kelletlenül megismételte, amit mondott a lélekgyógyászok veszélyes önteltségéről, és mentegetőzve hozzátette:
– Kendy Mátyás már annyira egzaktnak veszi a pszichológia-tudományt, hogy ezekkel a szavakkal hozta pszichológushoz az unokahúgát: „A lélekkovács majd helyrekalapálja!”
A fiatal nőt talán nem is Émil Ségalékhoz kellett volna vinni. Hiszen élénk, víg kedélyű, és nagyon bátor lány volt. Carl Gustav Waldvogel is megvizsgálta.
A néma nőgyógyász most Henri Durand-ra nézett, helytelenítően. Aztán körbe hordozta a tekintetét, és tenyerét picit meglengette, mint a karmesterek: „Halkabban. Már nem érdemes Henri Durand-ra figyelni.”
Henri Durand elszégyellte magát, és elhallgatott. Sokra tartotta a néma nőgyógyászt.
Többre, mint Émil Ségal-t. De Émil Ségal barátságáról és rokonszenvéről sem akart lemondani. Hiszen bizonyos, hogy a pszichológusnak is igaza van.
– Azt én is érzem, hogy a lélek mit jelent. És ami a lélek alatt és a tudat alatt gyűl, valóban veszélyes lehet – vallotta be Henri Durand egy pohár konyak mellett a hálás Émil Ségal-nak.
– Ami a lélekben, a tudat alatt történik, az olyan lehet, mint a víz – ezt halkan, bizalmasan mondta Henri Durand. Joggal érezhette Émil Ségal, hogy a közönyös, zárkózott és ironikus férfi: behódolt. Szinte feltárulkozott. Vallott. – Mert a lélek bárhová befolyik, mint a víz. Ott van minden repedésben. Vízszintesbe igyekszik, kiegyenlítődik. Páráll. Megfagy, és szétrepeszti a sziklát.
– Igazán szép, amit mondasz. Figyelemre méltó. Mint metafora. De akár mint gondolat is – hálálkodott Émil Ségal. – Ha megengeded, átveszem és használom a készülő könyvemben. A lélek, mint víz…
Henri Durand örült, hogy a szívélyesebb viszony ismét visszaállt közte és régi barátja között. Feszültsége engedett, lazán merengett tovább ő is: vízen, véren, „a vér sem akármilyen folyadék”.
Talán a vér miatt nem szeretett a néma nőgyógyász közelében lenni. Vagy rágondolni. A derék, rokonszenves sebészt, Albert Fromm-ot is látta már Henri Durand fehér orvosi köpenyben, nyakig, könyökig véresen.
De a néma nőgyógyász Carl Gustav Waldvogel fehér orvosi köpenyén a vér látványa – sőt, gondolata – iszonyattal töltötte el Henri Durand-t. Félt a néma nőgyógyásztól.
Carl Gustav Waldvogel nem pszichológus volt, nem elmélkedett a vízről. De mindent tudnia kellett a vérről. Nők, magzatok, csecsemők véréről.
Waldvogel főorvos úr a rendelőjében és klinikáján nem a tudat alatti vizenyős dolgokkal foglalkozott. A néma nőgyógyász az élet alatti jelenségek, vérre menő titkok tudója. Waldvogel doktor azt is tudja, hogy a nőgyógyásznak némának kell lennie. Nem szabad a betegeiről beszélnie. Ezért jobb, ha soha meg sem szólal, nehogy arra gondoljanak a betegei, hogy esetleg róluk beszél. „Ha már egyszer megszólal!” Mert olyan a női lélek, hogy azt hiheti, róla beszél, aki beszél…
Waldvogel fiatal orvosként lett néma – és aztán sikeres.
*
Henri Durand azért félt a néma nőgyógyásztól, mert Carl Gustav Waldvogel-nek volt a páciense Sophie Moulin.
*
Bizonyára Carl Gustav Waldvogel tudott a legtöbbet Sophie Moulin-ről.
Bizonyára Carl Gustav Waldvogel többet tudott Henri Durand-ról, mint amennyit Henri Durand sejthet saját magáról.
Bizonyára ezért szeretné Henri Durand, legalábbis picinykét szeretné, ha tetszene neki a néma nőgyógyász szürke, verébszerű leánya. De nem tetszik neki Emma Waldvogel, ami persze nem gond. De ha Henri Durand tetszene ennek a szürke, szerény és munkamániás lánynak, ha felizzana egyszer Emma Waldvogel, hát akkor neki sem mondana nemet Henri Durand. Utána már egyenlőbbek lennének ők ketten, Henri Durand és Carl Gustav Waldvogel.
*
A néma Waldvogel ritkán beszélt, a betegeiről egyáltalán egy szót sem ejtett; de a szülés után elhízott Kendy Margit nem volt az ő páciense. Csupán nőgyógyászati rutinvizsgálaton látta. Természetes volt, hogy az Émil Ségal rendelőintézetében dolgozó Emma Waldvogel a saját nőgyógyász apjához vitte el a kórosan elhízott, a szülés előtt még gyönyörűnek mondott fiatal nőt.
Amikor Henri Durand, társaságban példálózva, megemlítette Kendy Mátyás elhízott unokahúgának esetét, Carl Gustav Waldvogel mélységesen helytelenítő pillantást vetett rá, utána határozott hangon közölte:
– Az a hölgy nem beteg. Semmi baja. Csupán csak makacs elszánással másfél év alatt olyan kövérre ette magát, hogy elriaszthassa, hogy elűzhesse a férfiakat, őt többé ne kerülgessék!
A néma nőgyógyász határozott hangú diagnózisa rendreutasításnak tűnt. A férfitársaság – némiképp érintettnek érezve magát – más témák felé terelte a beszélgetést. Henri Durand ésszerűnek és igaznak ítélte, amit Carl Gustav Waldvogel állított az elhízott fiatal nőről.
*
Sophie Moulin ötvennégy éves korára is alig változott. Az ősz hajszálak érdekesen oszlottak el dús hajában, amelyet egészében – ha lehet: még izgatóbbá tettek. Különösen, hogy remekbe szabott teste változatlanul fiatalos maradt. Az ősz hajszálak ezt csak kihangsúlyozták.
– Lehet neked akármennyi fiatal nőd, de te engem soha nem hagysz el, igaz?
– Igen. Igaz.
– Mert én téged soha nem hagylak el. Ha olyan öreg leszek, hogy már a lábaimon sem tudok megállni, ha már tolókocsiban ülök, és a szemem félig ki tudom még nyitni, hogy megismerjelek, én akkor is bebizonyítom neked… Nem azt, hogy én szeretlek, mert az biztos. Hanem, hogy te még akkor is szerethetsz engem.
Sophie előadta, és részletezte, hogy ha majd a tolószékben félig kinyitott szemmel felismeri, félig vagy egészen nyitott szájával akkor is többet tud nyújtani Henri Durand-nak, mint a legszebb fiatal lányok – és ő, Henri Durand, ezt feltétlenül és őszintén ismerje majd el.
Henri Durand izzóan fiatalnak érezte magát, nem tudta elképzelni azt sem, hogy Sophie egyszer tolókocsiba öregszik, de elhitte, hogy egyébként minden úgy lesz, ahogyan a még mindig csodálatos nő ígéri.
Sophie Moulin fáradhatatlanul cikázott a világban, és a háza is változatlanul olyan volt, mint egy halkan és diszkréten mozgalmas pályaudvar.
A negyvenöt éves Henri Durand még mindig nem hagyta el Svájcot, egy rövidke utazás erejéig se.
Amikor új szobalánya, Olga Jefrimova a szolgálatába lépett, Sophie-nak eszébe jutott – újra Henri Durand szemére hányni:
– Te még Oroszországba se mentél el. Nincs semmi becsvágyad.
Szerinte Henri Durand-nak még igazi orosz nője sem volt.
„Volt. Mindenféle.”
– De nem egy igazán vad és igazán érzelmes orosz lélek. Aki úgy mondja neked, hogy „milüj moj”, ahogyan még soha nem hallottad!
És hirtelen Sophie Moulin is úgy mondott valamit, ahogy Henri Durand soha nem hallotta:
– Tetszel Olga Jefrimovának. Oda van érted. Megkaphatod.
Henri Durand derűsen mosolygott.
– Igen. Megkaphat.
Sophie Moulin mérsékelt elszánással mondta, hogy „igen, majd megkap”. És dicsérni kezdte az oroszokat. Az orosz lélek, az valami hatalmas.
Oroszország-anyácska védi, és testvériesíti az oroszokat.
Ott nincs árva gyerek, mert mindenki mindenkinek a testvére.
És Oroszország-anyácska egyformán ölel magához mindenkit.
„Ezek lesznek képesek megváltoztatni a világot, nem mások!”
Sophie Moulin készülődött valamire. Henri Durand nem hitte el, hogy az öregséget próbálgatja. „Mint egy szép cipőt?”
Sophie Moulin hatvanhét éves amerikai barátnője igen jó kondícióban volt, rövid túranadrágban, bakancsban kirándulgatott a Genf környéki ösvényeken.
– Nézd, milyen szép lábai vannak hatvanhét évesen. És micsoda tartása!
Sophie Moulin egy délutáni partyn elegáns cipőben és csinos, tetszetősen nyárias öltözékben is felvonultatta Mrs. Lucy Donowan-t. Este pedig elárulta Henri Durand-nak, hogy a hatvanhét éves „még mindig jó nő” Lucy két felnőtt fiú anyja, negyvenéves volt, amikor meghalt a férje. És azóta Lucy nem feküdt le férfival. „Egy ilyen nő. Huszonhét esztendeje!”
– Az több, mint egy negyed évszázad! – és Sophie Moulin elhatározta, hogy megajándékozza Henri Durand-t a még mindig jó nő Lucy Donowan-nel. És megajándékozza Lucy Donowan-t…
– De én még soha hatvanhét évessel! – Henri Durand a kelleténél hangosabban nevetett. Szeretkezés szünetében voltak. Sophie Moulin a férfi szájára tette az ujját.
– Pszt. Te is leszel hatvanhét éves. És én is leszek hatvanhét éves.
Henri Durand ezt nem nagyon tudta elképzelni, de elismerte, hogy ha a csodálatos Sophie „meghoz egy áldozatot”, akkor beváltható az ígérete, amit Lucy Donowan-nek tett, és amit most Henri Durand-nak tesz. Hiszen ha majd, később rögzítendő időpontban Henri Durand-nal fog szeretkezni, akkor azt meg is szakíthatják. Akár úgy, hogy Sophie Moulin kimegy a szobából, és bejön helyette Lucy Donowan, akár úgy, hogy Henri Durand megy ki a szobából, át a másikba, Lucy Donowan-hez.
– Ez utóbbi volna méltóbb hozzád – vélte Sophie.
És valóban nem várható el, hogy „utána” Lucy Donowan-nél maradjon Henri Durand. „Épp csak szakítsd meg a huszonhét évet. Utána máris mehetsz tovább Olga Jefrimova szobájába. Örömmel vár.”
Sophie Moulin bevallotta: nem szeretné, ha Lucy Donowan-től mindjárt hozzá, az ő szobájába térne vissza Henri Durand.
…Az előre rögzített időpontban Sophie szenvedélyesebbnek és bolondikusabbnak bizonyult az elvárhatónál. „Csak engem szeress”, mondta. „Nem engedlek át. Egyiknek se.”
Henri Durand mosolygott. Majd engedelmesen átsurrant Lucy Donowan-hez. Onnan Olga Jefrimovához, és végül Sophie ágyában szenderedett el.
Amikor három percnyi álmából felriadt, Sophie már éppen befejezte lázas öltözködését.
– Öltözz te is… Tűnjünk el… Menjünk. Nagyon szégyellem magamat előttük.
Észrevétlenül kilopakodtak a házból. Sophie Moulin azon nyomban el akart utazni Genfből, de mégis Henri Durand házában kötöttek ki.
Hajnalban azt mondta Sophie:
– De igen. Megöregszem.
Henri Durand mosolygott. Sophie emlékeztette:
– Te is. Te is megöregszel majd. De jóval utánam.
„Nincs is semmi baj”, vélte Sophie. Sőt. „Így talán tényleg végérvényesen megvan szegény, szegény Lucy Donowan-nek az utolsó kefélése. Istenem, hogy szégyellem magam!”
Mert nagy tévedés és nagy gyávaság az ember életében mindig az elsőt emlegetni. „Ő volt az első férfi az életemben. Ő volt az első nő az életemben”, ez gyáva nyafogás. Félelem.
Undok öregség.
Halála előtti éveiben, bátor öregségében a férfit is, a nőt is az érdekli: „Istenem, ez volt az utolsó kefélésem?!”
És Sophie azt mondta Henri Durand-nak: „Én azt szeretném, ha te lennél az életemben az utolsó férfi.”
Henri Durand mosolygott. Sophie Moulin picit megrázta: „Hogy értsed is: azt szeretném, hogy mielőtt meghalnék, valamikor a halálom előtt veled keféljek utoljára.” Henri Durand mosolygott, Sophie sóhajtott, „Huszonhét esztendő, milyen óriási idő, jaj, hogy szégyellem magam”.
– Pedig milyen jó barátnők voltunk.
