Eric Barker előző könyve, a Ha rossz ajtón kopogtatsz világszerte több mint félmillió példányban kelt el, és több mint húsz nyelvre fordították le. Keresett előadó, heti hírlevelére több mint ötszázezren iratkoztak fel. Új, Jóban lenni másokkal című könyvében az emberi kapcsolatok boszorkánykonyhájába kalauzolja az olvasót. Vajon min múlik, hogy jól tudjuk-e „olvasni” a másik embert? Tényleg boldogabbá teszi az embert egy közeli barátság, mint egy jó házasság? És vajon mi a működő, boldog párkapcsolat titka? Eric Barker kötetéből ez is kiderül. 

eric barker

Jóban lenni másokkal - Mit mond a tudomány az emberi kapcsolatokról, és miért értettél félre (szinte) mindent

21. Század Kiadó, Ford. Novák Gábor, 2025, 303 oldal

Megveszem

Eric Barker: Jóban lenni másokkal (részlet)

BEVEZETŐ

Még senkit sem lőttek le. Igen, tudom, nem ezek a legmegnyugtatóbb szavak, amiket valaha hallottál, de innen, ahol én ülök, meglehetősen optimistának tűnnek.

Két fickó megpróbált kirabolni egy vegyesboltot, de a pénztáros aktiválta a csendes riasztást. Megérkezett a rendőrség, a rosszfiúk elbarikádozták magukat, és túszul ejtették a pénztárost. A speciális egység tagjai – a SWAT felhasználóbarát elnevezése – odakint várakoznak. A New York-i rendőrség, a NYPD túsztárgyaló csapata (HNT) felvette a bűnözőkkel a kapcsolatot.

Ó, és a HNT-nek ma van egy különleges vendége is. Én. Hahó. Életem legnagyobb részében féltem volna az olyan levelektől, amelyeknek a feladója „Thompson nyomozó, NYPD”, de akartam írni egy könyvet az emberi kapcsolatokról, és ez megfelelően szórakoztató módszernek tűnt a tanulásra. És most itt vagyok. Persze az embernek nem a „szórakoztató” szó jut elsőként eszébe. A SWAT-egységet mozgósították, életek forognak veszélyben, én pedig azt kívánom, bárcsak inkább egy New Age kapcsolati szemináriumon töltöttem volna a hétvégét, ahol kevesebb fegyvercső szegeződik emberekre. Csakhogy én minden mutatványomat magam csinálom.

A következő öt perc lesz életem legstresszesebb tíz éve.

Furcsamód a telefonvonal másik végén beszélő pasas elég barátságosnak tűnik. De túl korán van még bármiféle pozitív következtetés levonásához. Egy túsztárgyalás első fél órája a legveszélyesebb. Ilyenkor még nincs összhang, nincs egyetértés, semmi sem szolgálhat ütközőzónaként, ha valami félresikerülne. Nincs más, csak az adrenalin és a félelem.

Miközben a túsztárgyaló elkezdi a beszélgetést, elismétlem magamban a megfelelő procedúrát. Lassíts le. Alkalmazz aktív figyelést. A hangszín nagyon fontos. Ne feledd, hogy a cselekedeteid ragadósak. De jelen pillanatban a legfontosabb dolog: beszéltesd őket. Mert ha beszélnek hozzád, addig sem lövöldöznek le embereket. Sajnos az emberünk már nem beszél. A vonal süketté vált. Nem is alakulhatna rosszabbul…

De, természetesen alakulhat. Visszahív minket, de ez már nem ugyanaz az ember. Valaki más. Valaki, aki gyorsan beszél, és folyamatosan káromkodik. Nem is tudom követni, mit mond. Elkapok valami utalást arra, hogy a büntetőrendszerünk öregdiákja, évekkel ezelőtt megölt két embert, és számos egyéb bűncselekményt is elkövetett.

Ne rezelj be, mondogatom magamnak, miközben teljesen be vagyok rezelve. A filmek végén mindig bemondják: „Ennek a filmnek az elkészítése közben egyetlen állatnak sem esett bántódása.” Az én szövegem valahogy így hangozna: „Ennek a könyvnek a megírása közben nagyon kevés embernek esett bántódása.”

A túsztárgyaló közben válaszol az elkövetőnek:

– Kissé ingerültnek tűnik.

Hát, ez elég enyhe kifejezés, ugyanakkor az aktív figyelési technika egyik alapösszetevője: a címkézés. A túszejtő érzelmének megnevezése. Matthew Lieberman idegtudományi tanulmánya a UCLA-n megerősítette, hogy a címkézés tompítja az erős érzelmeket. Egyúttal kapcsolatot hoz létre azáltal, hogy megmutatod a másik félnek, mennyire az ő hullámhosszán mozogsz.

– Még szép, hogy ingerült vagyok! Ott van kint egy teljes SWAT-osztag! Az unokaöcsém halálra rémült!

– Az unokaöccse? – Tükrözés. Az aktív figyelés újabb alappillére.

Kérdés formájában megismételni, amit utoljára mondtak. Beszéltetni őket. És közben egyre több információt gyűjtesz, erősíted a kapcsolatot.

– Igen, az előbb vele beszélt… Nézze, elismerem, én nem tudom kezelni, hogy kint vagyok a börtönből. Neki viszont nem akarom ugyanezt.

– Érzékelem az aggodalmát az unokaöccse jövője miatt. Azt akarja, hogy biztonságban kikerüljön onnan. – Újabb címkézés. Még erősebb kapcsolat. És lassan el lehet kezdeni terelgetni a pasast a neked kedvező irányba.

Ahogy folytatják a beszélgetést, a hangsúly fokozatosan változik. Az ellenségesség kezd eltűnni, szinte már úgy hangzik, mintha együtt dolgoznának egy probléma megoldásán. Az elkövető nemsokára kiküldi a pénztárost. Aztán az unokaöcsét. És végül megadja magát.

Az aktív figyelés erejét látni élesben olyan, mintha egy frizbi találna arcon. Úgy érzem, valami varázslatnak voltam a szemtanúja, ahol a mágus nem nyulat ránt elő a kalapjából, hanem egy Lexust. Ez a módszer nemcsak a gondolkodást változtatja meg, de arra is ráveszi az embereket, hogy eldobják a fegyvert és elfogadják a börtönbüntetést. Fel vagyok dobva. Izgulok, mert megvan a kulcs a következő könyvemhez, és örülök, hogy nem nekem kellett beszélnem a telefonba.

A túsztárgyaló hozzám fordul:

– Eric, maga következik a telefonnál.

Ó, elfelejtettem volna megemlíteni, hogy ez csupán egy gyakorló szimuláció volt? Hoppá. (Kérlek, ne bélyegezz „megbízhatatlan narrátornak”; anyám azt gondolná, olyan szerző vagyok, aki nem fizeti idejében a bérleti díját.) Annak ellenére, hogy ez csak egy „hamis” szituáció volt, az adrenalinszintem jó okkal emelkedett meg. Az NYPD kiképző létesítménye elképesztő hely. Akkora, mint egy repülőtéri terminál, és úgy néz ki, mint egy hollywoodi külső felvételi helyszín. Valósághű díszletek vannak felállítva a legtöbb tipikus túszejtő szituációhoz: bankelőtér, rendőrségi váró, háztető, vegyesbolt (még Oreo is van). Az elkövetők és a túszok szerepét hivatásos színészek játsszák el. Sokkal komolyabban veszik, mint én valaha bármit. Nem véletlenül. (Igazság szerint az NYPD kérésére a forgatókönyv néhány elemét megváltoztattam, a kiképzési protokoll titkossága miatt.)

Egy bőséges adag szimulált rettegés után nem is érezhettem volna magam jobban. Felkapaszkodtam a hegy tetejére, hogy az emberi viselkedés zen mestereivel tanuljak, és átéltem a kapcsolati megvilágosodást. A kiképzés utáni lazításnál még mindig a fellegekben járok. Megtaláltam az emberi kommunikáció kulcsát: az aktív figyelést. Most már tudom, mire van szüksége mindenkinek, hogy fejlessze az otthoni kapcsolatait…

– Egyébként ez a dolog otthon nem működik. – Az egyik túsztárgyaló hangja.

Mi? Azt hiszem, egy pillanatra leállt a szívverésem.

– A házastársával. Ezek a technikák nem működnek otthon, a társával – teszi hozzá kuncogva egy másik túsztárgyaló, mintha azt mondaná: „nagyon igaz”. Leesik az állam. Az életkedvem követi. Tehát ez a hihetetlen rendszer nem működik, amikor a feleséged dühös, vagy a férjed seggfej? Meg tud menteni egy életet, de egy házasságot nem? Legszívesebben rájuk üvöltenék: Nem látjátok, hogy meg kell írnom egy könyvet, és szükségem van valami ütős beharangozóra?

De nem teszem. Veszek egy mély lélegzetet. Lehet, hogy nem sokat tudok a fegyvert lóbáló bankrablókról, de annál többet a pszichológiáról. És szinte minden párkapcsolati tanácsadó az aktív figyelést javasolja konfliktus esetén. Visszamegyek a hotelba, újra ellenőrzöm a dolgot. És igazam van. Valóban mindenki ezt javasolja…

Csakhogy nem működik. Minden párkapcsolati tanácsadó téved (és én is). A túsztárgyalók tudják jól.

John Gottman, a Washingtoni Egyetem nyugalmazott pszichológiaprofesszora tesztelte is. Az aktív figyelés remekül hangzik. És jól is működik olyan helyzetekben, mint például a túsztárgyalás, vagy bármilyen terápia, amikor a használója egy harmadik fél, és bizonyos távolságból tud tekinteni a problémára. A házastársi viták azonban mások: azok arról szólnak, hogy te nem viszed ki a szemetet. A tükrözés, a címkézés és az érzelmek elfogadása akkor, amikor a házastársad üvölt veled, ugyanolyan természetes, mint azt mondani valakinek, hogy ne fusson el, vagy ne üssön vissza, amikor fizikailag bántalmazzák. Gottman rájött, hogy az emberek a pillanat hevében képtelenek erre. És a további vizsgálatok, amelyeket olyan (ritka) párok közreműködésével végeztek, amelyek valóban képesek voltak az aktív figyelésre, csak rövid távú előnyöket fedtek fel. A párok gyorsan visszaestek.

A túsztárgyalásnál a rövid távú előnyök rendben vannak. Működik annyi ideig, amíg a pasast megbilincselik? Tökéletes. De egy házasságban, amelyik (remélhetőleg) tovább tart néhány óránál vagy napnál, ez a katasztrófával egyenértékű. A terapeuták ajánlották, de Gottmanig senki sem tesztelte valójában. Kivéve a túsztárgyalókat. Talán ezért mutatják azt a vizsgálatok, hogy csupán a párok tizennyolc–huszonöt százaléka számolt be javulásról egy év párterápia után.

Megjegyzés magamnak: valami, amit terroristák és zaklatott érzelmű emberek számára terveztek, nem lesz tökéletes a családodnak.

(Oké, talán van valami, amit terroristák és zaklatott érzelmű emberek számára terveztek, és mégis tökéletes a családodnak, de nem ebből a feltételezésből fogok kiindulni.) Az emberek bonyolultak. A háromdimenziós sakk is bonyolult. És naivitás volna tőlem azt gondolni, hogy ami ennyire bonyolult, azt egy egyszerű kulccsal ki lehet nyitni.

Amit az emberekkel való bánásmódról hittem, az téves volt. Amit az összes párkapcsolati tanácsadó gondolt, az téves volt. És sok minden, amit te gondolsz a kapcsolatokról, szintén téves. Nyugi, nem a te hibád. Egész életünkben egymásnak ellentmondó információkat kapunk:

• „Ruha teszi az embert” vs. „ne a borítója alapján ítélj meg egy könyvet”.
• „Madarat tolláról, embert barátjáról”. Várj, és mi van azzal, hogy „az ellentétek vonzzák egymást”?
• „Légy önmagad.” De „ha Rómában vagy, tégy úgy, mint a rómaiak”.