Milyen út vár felnőttként azokra, akik bántalmazó szülők mellett nőttek fel? Egyre többen ébrednek rá arra, hogy a gyerekkorban elszenvedett hiányok hogyan befolyásolják később a kapcsolataikat és az életminőségüket. Herendi Kata és Szabó Eszter hiánypótló könyve nemcsak a felismerésben segíti a hasonló helyzetben lévő olvasót, hanem az elfogadásban is: hogy ráébredjen, sosem volt egyedül. Az otthon hidege személyes történetek segítségével segít felismerni a bántalmazás formáit, illetve jeleit. Olvass bele!
Herendi Kata – Szabó Eszter Judit: Az otthon hidege (részlet)
„MINDIG UGYANÚGY?”
Párkapcsolati választások és elakadások I.
(Szabó Eszter Judit)
Biztosan emlékeztek az Igazából szerelem (2003) című filmre, azon belül is Sarah és Karl karakterére. A cselekmény szerint Sarah évek óta titokban szerelmes kollégájába, a sármos, ugyanakkor halk szavú Karlba. A céges karácsonyi bulin végre közelebb kerülnek egymáshoz: táncolnak, csókot váltanak, majd az este végén Sarah felhívja magához a férfit.
Már éppen átadnák magukat az önfeledt együttlétnek, amikor megcsörren a telefon. A szenvedélyes pillanatokat Sarah mentálisan beteg testvére zavarja meg. A felügyeletét ellátó otthonból hívja a nőt, mert beszélni akar vele. A jelenet vége az, hogy Sarah (újból és újból) felveszi a telefont (az akkor éppen) nem teljesen beszámítható öccsének, és ahelyett, hogy Karl türelmét kérné és/vagy rövidre zárná a hívást, minden figyelmét testvérének szenteli, miközben Karl csendben távozik: a férfi, akire évek óta várt, csalódottan kisétál az ajtón.
Nézőként aztán még sokáig, egészen a film végéig reménykedünk, hogy valahogy helyükre kerülnek a dolgok, Karl és Sarah megbeszélik a történteket, de sajnos – ahogy nekik is – nekünk is csalódnunk kell. Egy csendben elmormolt „boldog karácsonyt!” leszámítva nemigen mondanak már egymásnak semmit. A filmnek ez a cselekményszála kurtán-furcsán lezáratlan marad, kettejük kapcsolata még azelőtt elsorvad, hogy szárba szökhetett volna.
Mintha körbevenne egy láthatatlan fal
Kívülről nézve az egész érthetetlen. Ott van két ember, akik nyilvánvalóan szimpatikusak egymásnak, elvileg nem lenne akadálya a történtek tisztázásának, hogy aztán a szerencsétlenül véget érő este rossz emlékén túllépve egy pár legyenek. De ők még csak meg sem próbálják: erre a beszélgetésre sosem kerül sor.
Kicsit olyan érzésünk van, mintha lenne köztük egy fal, amely ezt akadályozza.
A bántalmazott emberek megélése sokszor hasonló lehet ezekben az ismerkedős-közeledős helyzetekben: mintha körbevenné őket egy láthatatlan fal, amely ellehetetleníti a kapcsolódást
– és ezzel együtt a tartós és stabil párkapcsolat kialakítását. Bár ez a fal bizonyos szempontból rendkívül destruktív, van funkciója. Azért van ott, hogy megvédje őket a fájdalomtól és a csalódástól, amit akkor éreztek, amikor bántást kaptak onnan, ahonnan a feltétel nélküli, odaadó szeretetnek kellett volna feléjük áradnia. Annak a szeretetnek, ami aztán később lehetővé teszi, hogy elhiggyék magukról, szerethetőek. Ennek a magától értetődő, tiszta szeretetnek a megtapasztalása tulajdonképpen az érett önértékelés és önbecsülés éltető forrása, a vágyott érzelmi biztonság alapja.
Ez az, ami alapesetben ellenállóvá tesz a csalódásokkal, a kudarcokkal szemben, és lehetővé teszi, hogy azok ne hassanak ránk megsemmisítően; hogy ne a fájdalom, hanem a közös fejlődés lehetőségét lássuk egy kapcsolatban; hogy a szeretett férfi vagy nő irányába ne csak vágyat érezzünk, hanem azt is, hogy képesek vagyunk bátran és az újrasebződés félelme nélkül vállalni az érzéseinket és önmagunkat.
Az önértékelés és az önbecsülés úgy véd meg a csalódásoktól és a fájdalomtól, hogy közben nem kell hermetikusan lezárnod a lelked. Önszeretet és önbecsülés nélkül az elutasítás vagy szakítás egyet jelent a saját szerethetőséged megkérdőjelezésével, a teljes megsemmisüléssel. Ennek az önbecsülésnek és önértékelésnek a hiánya az, ami – véleményem és tapasztalataim szerint – a bántalmazásból eredő kapcsolati sérüléssel (feltéve, hogy ez a sérülés feldolgozatlan) együtt élő ember előtt két utat jelöl ki a párkapcsolatok színterén: vagy a magány biztonságába menekülsz, vagy egy olyan kapcsolatba, ahol ugyanazt a fájdalmat éled újra (és újra és újra), amit a korai vagy a korábbi szeretetkapcsolataidban megtapasztaltál.
Ám van egy harmadik út: a gyógyulás útja.
Ha a magányt „választjuk”, akkor (Sarah-hoz hasonlóan), hosszú évekre beleragadhatunk ebbe a „kívülről sóvárgós” állapotba: miközben a folyamatos fantáziálással a viszonzatlan szerelem reményét – és ezzel együtt az elérhetetlen partner iránti érzéseinket – is tápláljuk. Miközben valójában a kapcsolódással együtt járó fájdalmat próbáljuk elkerülni.
Ahogy akkor is, amikor – egy ponton túl – már annyira elvágjuk magunkat minden kapcsolati vágytól, és olyan szinten tagadjuk meg az alapvető igényeinket, hogy teljesen elszigetelődünk, és azt mondjuk, „én nem vágyom párkapcsolatra, nincs szükségem senkire”. Mindezt nemcsak kényszerűségből hangoztatjuk, hanem tényleg így éljük meg.
Csakhogy ez a tudattalanunk által vezérelt kerülőút végére is ugyanahhoz a mardosó fájdalomhoz vezet, amitől kímélni szeretted volna magad. A folyamatos és egyoldalú vágyakozásban ugyanaz a magány, ugyanaz az elhagyatottság, ugyanaz a magadra utaltság vesz körül, amit a korai szeretetkapcsolataidban megtapasztaltál akkor, amikor magadra maradtál azokkal az elárasztó és nehéz érzésekkel, amivel egy kicsi gyereknek nem szabadna egyedül maradnia.
Persze tudatos szinten nem a magányra vágysz: próbálsz kapcsolódni, közeledni, de ezek a kísérletek rendre kudarccal végződnek, mert egyszerűen nincs forgatókönyved arra, hogy milyen az, amikor – alárendelődés helyett – saját magadat választod, és a saját szükségleteid és igényeid figyelembevételével döntesz. Például cselekvő üzemmódba kapcsolsz, és közelebb lépsz egy számodra vonzó emberhez.
Azért is nehéz benne maradni egy ilyen helyzetben, például egy számodra szimpatikus emberrel folytatott beszélgetésben, mert egy ilyen szituáció túlságosan kényelmetlen és szokatlan, egyszerűen nem vagy képes érzelmileg elhordozni a súlyát. Amikor szó szerint egy karnyújtásnyira van tőled a „vágy tárgya”, akkor kifordulsz, elmenekülsz onnan, vagy elindulsz homlokegyenest a másik irányba – ahogy azt Sarah és (talán) Karl is tette.
Vagy amikor kevésbé kegyetlen módon szabotálod a boldogságodat, és – sarkon fordulás helyett – szépen csendben eltűnsz a kapcsolatokból, hogy aztán megint ugyanott, a „valahonnan ismerős” magány és elhagyatottság érzésében találd magad.
Kívülről nézve érthetetlen, belülről nézve teljesen logikus: így legalább nem eshet bántódásod.
Arra, hogy egyedül maradj a nehéz érzéseiddel, már van forgatókönyved. Ellenben annak a lehetősége, hogy újból esélyt adj a bántalmazásnak, már elviselhetetlen.
Ugyanúgy félsz, mint ahogy gyerekként is féltél a bántástól, a megalázástól, vagy attól, hogy nem tudsz megfelelni a kimondott vagy kimondatlan elvárásoknak. Félsz attól, hogy igazodnod kell a másik igényeihez, és ugyanúgy fel kell adnod magadat és a saját igényeidet, ahogy annak idején. Félsz attól, hogy kevés vagy, hogy nem leszel elég. Rettegsz a közelségtől, mert az ismert forgatókönyv szerint, ha közelebb lépsz a szeretett személyhez,
megbánthatnak, elhagyhatnak, elnyomhatnak, elutasíthatnak.
A közeledést és a kapcsolat elmélyülését sokszor az is nehezíti, hogy ezekben az ismerkedős helyzetekben magadat kell adnod. Felvállalni azt, aki vagy. Csakhogy egy bántalmazott, például egy érzelmileg elhanyagolt embernek sokszor fogalma sincs, hogy ki ő valójában. Azért nincs, mert az életed egy pontján – lehet, hogy már a legelejétől fogva – fel kellett adnod önmagadat a túlélés érdekében. Kisgyerekként rá voltál utalva, ki voltál szolgáltatva a nálad nagyobb, dominánsabb és koruknál fogva életképesebb embereknek. Nem volt más választásod, mint igazodni hozzájuk – az igényeikhez és az általuk teremtett, traumatizáló körülményekhez.
Ha választanod kell aközött, hogy megeszed a tökfőzeléket, vagy éhen halsz, akkor eljön egy pont, amikor nem érdekes, hogy te mit szeretnél enni. A lényeg, hogy ne halj éhen. Ez az érzések szintjén is igaz – hiába vágysz, vagy vágytál törődésre, babusgatásra, szeretgetésre: ha a túléléshez az kell, hogy ezeket a vágyakat elnyomd magadban, akkor szépen csendben elfogadod, hogy ezek a szabályok.
