Hogy kerültek a magyarok a Kárpát-medencébe? Mi volt ez a rengeteg hatalmi harc az Árpád-ház körül? Mi ez az egész az Aranybullával, a tatárokkal meg a kiskirályokkal? A Pagony most induló Végtelen történelem-sorozatában Návai Péter, az ELTE Radnóti Miklós Gyakorlóiskola történelemtanára mesél humorosan és könnyen érthetően a magyarság történetéről. Herbszt László képei pedig nemcsak illusztrálják az eseményeket, de sokszor viccesen, néhol pedig egészen naturalisztikusan jelenítik meg a történelmünk egy-egy jelentős pillanatát.
Návai Péter: Jöttünk, láttunk, itt maradunk – Végtelen történelem
Herbszt László illusztrációival
KIK AZ ŐSEINK?
• A magabiztos krónikások
A középkori történetíróink izgalmas válaszokat adtak a származásunkkal foglalkozó kérdésekre. Egyrészt ősi mondáinkra hivatkoztak, amelyek szerint Attilának, a hunok rettegett királyának a rokonai vagyunk. Másrészt – a kor szokásainak megfelelően – bibliai utalásokkal fűszerezték történeteiket. Mindez egy izgalmas eredetkoktélt eredményezett, amelyben a hunok és a magyarok ősei, Hunor és Magor testvérek voltak. Együtt éltek, harcoltak, űzték a csodaszarvast, aztán életük egy pontján szétváltak.
Apjukat Ménrótnak hívták, aki az Úr segítségével az özönvíz elől megmenekülő Noénak a leszármazottja volt.
Ez a származás azért elég különleges, nem?
A hunok és a magyarok rokonságáról még a nyugat-európai krónikákban is olvashatunk. Ám ha részletesen szétnézünk az őseinket megemlítő 9–10. századi bizánci és muszlim írásokban, a hun rokonság már korántsem ilyen egyértelmű. Ezek az idegen nyelvű írások többféle rokoni szálról is beszélnek. Rokonítanak minket az avarokkal, a türkökkel, a baskírokkal és a szkítákkal is – olyan népekkel, amiket az írók már ismertek korábbról, és amik hasonló módon éltek, öltözködtek, harcoltak, mint őseink. Más nemzetek krónikáiban csupán mellékszereplők vagyunk, hasonlóak a sztyeppén vágtázó többi nomád néphez. De akkor most melyik történetírónak higgyünk? Kik a rokonaink? A történészek biztos segítenek!
• A bizonytalan történészek
A történészeink szerint népünk korai történetével kapcsolatban több a talány, mint a tény. Az összképhez viszonyítva hangyányi dolgokat állíthatunk csak biztosan: tudjuk, hogy az őseink keletről jöttek, valamint hogy a honfoglalást megelőzően Etelközben táboroztak. Az is bizonyos, hogy itt jött létre a fejedelemség, az élén Álmossal. Minden más bizonytalan.
Miért csak ezzel a néhány információval számolnak tényként a történészek? Mert a történettudósok események elbeszéléseiben, történetekben gondolkodnak. Ugyanis csak történetek segítségével bemutatható az, hogyan élt együtt, hogyan gondolkodott magáról egy közösség, egy nép. Az ilyen régi időkről szóló történeteket viszont kizárólag a korszakról tudósító írott forrásokból ismerhetjük meg. A magyar nép korai időszakából pedig csak ennyi történelmi tényre elegendő hiteles forrás áll rendelkezésünkre. Ezek segítségével azonban mindössze a 9. század közepéig láthatunk vissza őseink történetében. De akkor sohasem tudhatjuk meg, hogy mi történt korábban?
• A történettudomány segítői
Más tudományágak segíthetnek abban, hogy a 9. századnál korábbra is beleshessünk őseink életébe. A nyelvészet, a néprajz, a régészet, az antropológia, a genetika mind-mind hasznos segítőtárs lehet. Csupán néhány példa a teljesség igénye nélkül!
A nyelvészek bizonyították, hogy a nyelvünk finnugor eredetű, és körülbelül 3500 éve önálló, ugyanis ekkor vált le legutolsó rokonáról, az obi-ugorról.
Ez azt is jelenti, hogy Európa legrégebbi nyelvei közé tartozik.
Azt is kimutatták, hogy a mai szókincsünknek mely szavai származnak az ősmagyar időszakból.
A régészeti kutatások eredményeiből tudható, hogy őseink milyen ruhákat és ékszereket viseltek, milyen fegyvereket forgattak, milyen edényekből ettek, milyen körülmények között laktak, és hogy hogyan temetkeztek.
A genetikusok meg tudják állapítani, hogy egy feltárt kora magyar kori temetőben nyugvók egymás rokonai voltak-e. A birtokukban lévő adatokat össze tudják vetni az Urál és a Kárpát-medence közötti más genetikai kutatások eredményeivel, hogy rokoni szálakat találjanak. Így bizonyították például, hogy a muszlim történetírók által említett baskír– magyar kapcsolat mögött genetikai egyezések is állnak.
A különböző tudományterületek eredményeit még hosszan lehetne sorolni. Az viszont kérdés, hogy ezeket az eredményeket hogyan tudják hasznosítani a történészek. Tud-e egy nép történetéről mesélni egy nyílhegy, egy övcsat, egy szó, vagy éppen egy combcsont? Önmagában aligha. Még egy, a rokoni kapcsolatokat akár évszázadokra visszamenőleg láttatni képes géntérkép sem alkalmas egy nép egész történetének elmesélésére. A genetika ugyanis a biológiai kapcsolatok alapján vizsgál egy közösséget, míg a történész számára a közösséget összetartó identitástudat az érdekes.
Az, hogy miért tekintünk magunkra közösségként, miért érezzük azt, hogy összetartozunk. Erre nem tud választ adni a DNS, ehhez közös történetek kellenek.
A történettudományt segítő tudományágak eredményei ugyanakkor nem haszontalanok a történészek számára, hiszen a segítségükkel újraértelmezhetik a meglévő írásos emlékeinket. Azt viszont jobb, ha elfogadjuk, hogy minden igyekezet ellenére még így is bőven maradnak megválaszolatlan kérdések a magyarság korai történetéből.
• Tízmillió „őstörténész” országa
Senki sem szereti a hiányos történeteket, ezért sokan próbálják kipótolni az őstörténet fehér foltjait. Ugyanakkor nem szabad elfelejteni, hogy hiba egyenlőségjelet tenni a tények és az ezekből kiinduló, ám a történettudomány szabályait nélkülöző egyéni magyarázatok között. Ha ezt figyelmen kívül hagyjuk, akkor máris a sumer-magyar rokonság elméleténél találjuk magunkat, esetleg Atlantiszon, vagy éppen a Szíriuszon. Ezeket ki lehet zárni, ha a krónikásaink által említett hun–magyar rokonságot ennyire biztosan nem is. Annak ellenére, hogy eddig tudományosan nem sikerült bizonyítani.
• Mit tehetünk akkor?
Bízzunk a tudósainkban, és minden kíváncsiságunk és türelmetlenségünk ellenére tudatosítsuk magunkban, hogy elképesztően nehéz munkát végeznek! Egy olyan puzzle-t próbálnak összerakni, amiről senki sem tudja pontosan, hogy mit kellene ábrázolnia, ám legalább sok darab hiányzik belőle, a meglévőket pedig szétszórták az Urál és a Kárpát-medence közötti területen.
A történészek pedig nem tehetnek mást, mint újabb írott források hiányában a friss kutatási eredmények tükrében újraértékelik, más nézőpontból olvassák a régieket, hátha az egyikben felismerik a kirakós egyik hiányzó darabját.
UTAZÁS A KÁRPÁTOKIG
A korai magyar történelem tele volt költözéssel.
Őseink folyton úton voltak, hogy megtalálják a tökéletes otthont. Azt a földet, amely dús legelőket és bő vizű patakokat ad lovaik, marháik, juhaik számára. Azt a vidéket, ahol senki nem háborgatja őket, amikor a túlvilági erőknek áldoznak, lovagolni tanítják gyerekeiket, jurtát állítanak, övcsatot készítenek, kását főznek, kumiszt isznak, solymásznak, vetnek és aratnak.
Ideális otthont találni sosem könnyű, ők is sokszor megálltak, azt remélve, hogy végre célhoz értek, ám ez végül csak a Kárpát-medencében sikerült. De honnan tudhatjuk, hogyan jutottak el idáig? Más nomád, pásztorkodó népekhez hasonlóan sajnos őseink sem jegyeztek le semmit hosszú utazásuk történetéből. Szerencsénkre azonban mások igen, ráadásul a régészet, a genetika és a nyelvészet is tud válaszokat súgni a kérdéseinkre.
• Az Urálnál kezdődött minden
Bár a fenti tudományterületek kutatói sokszor egymásnak is ellentmondó elméleteket állítanak fel őseink vándorlásáról, abban egyetértenek, hogy a kiindulópont valahol az Urál hegység keleti oldalán lehetett, a mai Oroszországban. A régészeti kutatások alapján a legvalószínűbb, hogy a Tobol–Irtis–Isim folyók térségében. Ezután, hogy mikor és miért, azt nem lehet pontosan tudni, de átköltöztek a hegység nyugati oldalára, majd felhajtottak a sztyeppei autópályára, és néhány pihenővel meg sem álltak a Kárpátokig.
• Nem voltak gyorshajtók
Hány évvel a 895-ben kezdődő honfoglalás előtt indultak útnak őseink? Ebben a kérdésben az írott források nem segítenek. Korábban a nyelvészeti kutatások eredményeit alapul véve két-háromszáz évet becsültek a kutatók. Ezt úgy számolták ki a nyelvészek, hogy körülbelül ennyi idő alatt kerültek a nyelvünkbe azok az idegen szavak, amelyeket a vándorlásunk útvonalán élő népektől vettünk át. Ma már a régészet és a genetika eredményeinek köszönhetően inkább százhúsz-százharminc évben gondolkodnak a kutatók, mert nem látszanak ennél régebbi magyarságra utaló leletek az Urál keleti oldalán. Tehát valószínűleg gyorsabban közlekedtek, de az autópályán kötelező százharmincat betartották.
• Otthonból autópálya-pihenő
Egy hosszú utazás közben kellenek megállók is, bár ezekre az állomásokra nem átmeneti szállásként gondoltak őseink. Ám amikor nem érezték magukat biztonságban valahol, akkor újra útra keltek. Az írott forrásoknak hála nagyjából tudjuk azonosítani ezeket a megállókat. Biztosan lehajtottak egyszer a pályáról a Volga folyó kanyarulatánál, mely területet egy 13. századi szerzetes, Julianus barát nevez majd el Magna Hungariának.
Fixen tartottak egy pihenőt a Fekete-tengertől északra fekvő, Levédiának elnevezett vidéken, a Kazár Birodalom szomszédságában.
Illetve a Levédiától nyugatabbra húzódó Etelközben, valahol a Fekete- és az Azovi-tenger északi előterében, amelyet nyugatról a Kárpátok koszorúja határol.
• A kormány mögött
A kutatók szerint a sztyeppén hasító őseink igazán tarka társaság lehettek, sokféle származású és nyelvű közösség csapódott hozzájuk a hosszú út során, ám biztosan voltak lecsatlakozók is. A nomád vándorlás már csak ilyen. De kik szabták meg az irányt? Kik ültek a kormány, vagyis a zabla mögött?
Ezt a kezdetektől sajnos nem lehet tudni. Ám Levédia és Etelköz kapcsán már vannak neveink, hála egy 10. századi bizánci uralkodónak. Bíborbanszületett Konstantin császár egy olyan könyvet állíttatott össze fia számára, amely segít neki felkészülni az uralkodásra. A mű rengeteg adatot tartalmaz azokról a népekről, amelyek a császár szerint fontosak voltak, köztük a magyarokról is. Bár különböző szerzők különböző időben keletkezett munkáit gyúrja össze, így tartalmaz ellentmondásokat is, de az őseinkre vonatkozó részleteit nagyrészt hitelesnek tartják a tudósok. Lássuk a neveket!
Konstantin szerint Levédia névadója egy Levedi nevű vezető volt, ám ahhoz nem ad elegendő információt, hogy pontosan meghatározzuk, mikor élt. Arról is tudósít minket, hogy őseink Levédiában és Etelközben a közeli Kazár Birodalom fennhatósága alatt éltek, és törzsekbe szerveződtek. Még a törzsek nevét is elárulja: Nyék, Megyer, Kürtgyarmat, Tarján, Jenő, Kér, Keszi. Megemlíti, hogy a hét törzshöz később csatlakoztak a kazároktól elszakadó kabarok is. Sőt, azt is elmondja, hogy a törzsek szövetségre léptek egymással, és Etelközben választottak maguknak egy fejedelmet.
A választásról egy másik szerző, III. Béla király névtelen jegyzője, Anonymus is tudósít, igaz, jó háromszáz évvel később a Gesta Hungarorumban. Megnevezi az egymással vérszerződést kötő törzsfőket is: Álmos, Előd, Ond, Kond, Tas, Huba és Töhötöm. Anonymus elmeséli, hogy a törzsfők Álmost választották fejedelemmé, aki a hun király, Attila leszármazottja volt. Azt is leírja, hogy Álmos anyja álmot látott: a fia új hazába vezeti majd a népét, ahol dicső királyok lesznek a leszármazottai.
Persze Konstantinnak és Anonymusnak sem kell elhinni mindent.
A történészek szerint őseink valószínűleg már a szövetség megkötése után érkeztek meg Etelközbe, ahol valamikor 881 előtt választották meg az első fejedelmet, Álmost. Miután ő meghalt, a fia, Árpád lett a törzsszövetség vezetője. A hun rokonság nem bizonyítható, a legtöbb nomád uralkodó Attilára vezette vissza a családfáját. Valójában még az sem tudható biztosan, hogy Álmos és Árpád melyik törzs tagjai voltak. Arra viszont jól mutatnak rá a történetírók, hogy itt valami nagy dolog történt. Ugyanis a közel négyszáz évig hatalmon lévő Árpád-ház erre az eseményre vezette vissza uralkodói jogát.
