„Akármi hullik is a fejedre az égből, hadd hulljon, káromkodnod nem szabad. Ez az esőre is igaz.”
Az 1971-ben született Elif Şafak igazi kozmopolita: török állampolgár, aki filozófus-diplomata szülők gyermekeként Franciaországban született, Spanyolországban volt tinédzser, élt az Egyesült Államokban, jelenleg pedig London és Isztambul között ingázva tölti mindennapjait. Ez visszaköszön munkásságában is: műveit angolul és törökül írja, témaválasztásában pedig rendszeresen megjelennek olyan témák, mint a nyugati és keleti kultúra különbsége, a kisebbségek/bevándorlók helyzete, és kötetei gyakran reflektálnak történelmi eseményekre is. Eddigi munkássága során 13 könyve és 9 regénye jelent meg.
Világpolgársága ellenére Isztambul különleges helyet foglal el az életében, így fikcióiban is. Amint arra címéből könnyen következtetni lehet, Az isztambuli fattyú című regényének is az Európa és Ázsia határán fekvő metropolisz a színhelye. Megjelenésének évében (2006) Törökországban bestsellerré vált, az írónő öröme azonban nem lehetett felhőtlen, hazájában ugyanis a könyv egyik szereplőjének kijelentése miatt perbe fogták a „török nép megsértésének” vádjával.
Elif Shafak: Az isztambuli fattyú
Fordította: Nagy Marietta, Sipos Kata, Európa Könyvkiadó, 2015, 472 oldal, 3690 HUF
Az isztambuli fattyú ugyanis talán az első olyan török tollból származó mű, amelyben központi szerepet kap az Oszmán Birodalom által az örmény kisebbség ellen elkövetett genocídium, az a sajnálatos történelmi esemény, amelyet a török kormányzat a mai napig nem ismer el, folyamatosan mérgezve ezzel a két ország és nép egyébként sem barátságos viszonyát.
Nincs könnyű dolga annak, aki röviden össze akarja foglalni, miről szól ez a regény. A történet legalább 100, de valójában ennél is több évet foglal magába. A gerincét két érettségiző korú lány – Asya, a címbeli fattyú, és Armanoush, a San Francisco és Arizona között ingázó, örmény apától és amerikai anyától származó – kapcsolata adja. Látszólag egymás tökéletes ellentétei: előbbit a nihilisták kiáltványának megírásán, néhány szürreális karakterű barátján, Johnny Cash-en és a francia egzisztencialistákon kívül nemigen foglalkoztatja más, népes és valóban furcsa tagokból álló családját inkább nyűgnek, mint menedéknek tartja, édesanyját a keresztnevén szólítja és abba is beletörődött már, hogy soha nem fogja megtudni édesapja kilétét. Habár külseje nem erre predesztinálná, aktívan éli meg saját szexualitását. Armanoush, a mesébe illően szép lányt jobban lekötik a könyvei, mint az udvarlók, nem hódol a “bűnös” élvezeteknek, azok minden elfuseráltsága ellenére szereti családtagjait, egy chatszobán keresztül ápolja örmény gyökereit, kutatja a múltját, mígnem arra az elhatározásra jut, hogy meglátogatja Isztambult, apai nagyanyja szülővárosát, és nevelőapja lánytestvéreinek házában száll meg, akik történetesen Asya családját jelentik.
A két lány az ellentétes karakterek ellenére hamar barátságot köt. Armanoush fokozatosan megismeri Isztambult, az olvasó pedig ezzel párhuzamosan a két dinasztia (közös) történetét. Asya családját, a nagynéniket és fekete bárány édesanyját, a különc barátokat, és persze szóba kerül a török-örmény ellentét is. Fény derül az Asya családjában a férfiakat évszázad óta sújtó átokra is, melynek következtében egy sem volt képes megélni a 41 éves kort. A történet csúcspontján kiderül, a két lányt a több ezer kilométeres távolság ellenére szoros rokoni szálak kötik össze, és az utolsó néhány oldalra visszatér családjához Isztambulba a minden szempontból szürke Mustafa is, az átok elől Amerikába „száműzött” egyetlen fiúgyermek, Asya nagybátyja és Armanoush nevelőapja – méghozzá nem sokkal 41. születésnapja előtt.
A könyv alapötlete kiváló és hiánypótló, a leírni is bonyolult történet szálait azonban a jelentős terjedelem ellenére sem sikerül tökéletesen kibontani. Az oldalak lapozgatása során rengeteg, a cselekmény szempontjából irreleváns soron kell átrágnia magát az olvasónak – a szerző szemmel láthatóan alapos részletességgel igyekezett bemutatni a kulturális hátteret, amely sajnos a cselekmény rovására ment. A regény tele van, ha nem is tudományos szintű, de sebtiben összerakott egyetemi beadandók színvonalával megegyező antropológiai leírásokkal, alapos leckét kapunk török és örmény gasztronómiából (még a fejezetek címei is egytől egyig valamilyen étel nevét viselik), probléma ugyanakkor, hogy az arány erősen ezek felé tolódik a cselekménnyel szemben. A történet szempontjából kulcsfontosságú eseményt például a korábban citált ételreceptekkel megegyező terjedelemben fejti ki az író. A könyvnek vannak erős részei (a népirtást illusztráló történet kifejezetten emberközelire sikeredett), összességében azonban nem alkot koherens egészet, mondanivalója szájbarágós és csúcspontján elmarad a katarzis is. A Török- és Örményország iránt érdeklődők számára ugyanakkor hasznos és különleges olvasmány lehet.
Szerző: Varró Andris
