N. Nagy Zoltán negyedik kötete egy hátborzongató, nagyon komor krimi, ami a mi Magyarországon játszódik. Budapest egyik temploma előtt bestiális kegyetlenséggel meggyilkolt katolikus pap holttestére bukkannak. A rendőrség biztos abban, hogy a gyilkos frissen szabadult a börtönből, ahova az atya vallomása juttatta.
Az ügyet a nyugdíjazás előtt álló Gálfi Csaba alezredes kapja meg, és ahogy csapata egyre mélyebbre ás, a nyomok között hátborzongató gyilkosságsorozat sejlik fel. A főszereplőnek a saját múltja árnyékaival és egy árulással is szembe kell néznie, a krimi egyszerre szól egy kíméletlen gyilkos utáni rendőrségi nyomozásról és a veszteségekkel járó fájdalom feldolgozásáról.
Nagy Zoltán 1979-ben született. Eredeti végzettsége szerint közgazdász, de nyomozóként is dolgozott – innen ismeri annyira behatóan a rendőrök munkáját. Első regénye. a Keselyű 2019-ben jelent meg, ezt követte a Madárember 2023-ban és az Idegen tollak 2024-ben.
N. Nagy Zoltán: Lelkek őrzője (részlet)
Gálfi Csaba rendőr alezredes tíz óra harminckettőkor szállt ki a kocsijából a Budapest X. kerületi Szent László téren, a zeneiskola mellett. A katolikus templom komoran magasodott a szélben suttogó fák és az oldalát villogó kék fénnyel bevilágító rendőrautók között. Gálfi egy cigarettásdobozt vett ki a zsebéből. Kihúzott egy szálat, és lassú mozdulattal szája sarkába dugta, de nem gyújtotta meg. Fejét kissé félrebillentette, és hunyorogva fürkészni kezdte a környéket. Balra előtte egy faragott kockán gyermekét tartó anya szobra sötétlett.
Megmerevedett, groteszk rémalakoknak tűntek az éjszakában.
Gálfi tudta, hogy a kompozíció neve „Fél a baba”, mert oldalról egy nyakát természetellenesen nyújtogató madár támadt a családra. Nyolc évvel ezelőtt sem értette, miért formáz meg valaki aprólékosan ilyesmit.
Kisétált a templom előtti térre, és megállt a másik szobor előtt. Szent László három méter magas volt, márványtalapzaton állt, kezét pedig a maga előtt földnek támasztott csatabárdon nyugtatta.
Gálfi egykedvűen nézte a templom kapujában sürgölődő kollégákat. A technikusok papírruhában járkáltak, valaki villanó vakuval fényképezett, a helyszínt biztosító járőrök eltakarták előle a holttestet.
– Hamar ideértél.
Kopasz, középkorú férfi lépett mellé, arcánál csak a nyakkendője volt gyűröttebb.
Gálfi áttolta a cigarettát szája másik sarkába, és Czakó Balázsra, az osztályvezetőre pillantott. Távolabb álltak a templom bejáratától, a többiek nem is nagyon látták, és nem is hallották őket.
Gálfi várt.
A közelben mentő szirénája vijjogott fel.
– Mondták, mi történt? – kérdezte Czakó.
– Minek a mentő?
– Gondolom, úgy akarják kommunikálni, hogy még élt, amikor megtalálták, és csak a mentőben halt meg.
Az alezredes rágta egy kicsit a szavakat. Közeledett a hatvanhoz, életének felét a rendőrség kötelékében töltötte. Tudta, hogy néha minden szónak több jelentése van.
– Kik akarják? – kérdezte végül, és a templom tornya felé pillantott, amely dárdaként mutatott a koromfekete éjszakai égbolt felé.
– Nyugdíjba mentem, Csaba.
– A pap miatt? – intett Gálfi a templom felé a fejével.
Czakó bólintott, Gálfi pedig nem kérdezett többet. Tudta, hogy mennek a dolgok. A szar általában lefelé folyt, de ha túl kemény volt, valakinek útközben koppant a fején.
– Mikortól? – kérdezte aztán mégis.
– Tegnaptól. – Az osztályvezető kis szünetet tartott. – Én kértem.
– Aha. – Gálfi tudta, hogy Czakó sosem tenne ilyet. A magyar hivatásos állományon belül soha senkit nem büntettek meg a szakmai hibáért. A felelősnek magának kellett kérvényeznie az elbocsátását, áthelyezését, nyugdíjba vonulását. Így mindenki mosta kezeit.
Egy darabig hallgattak, Gálfinak pedig rossz előérzete támadt. Megmarkolta a nyakában lógó jelvényt, és Czakóra nézett.
– Miért jöttél?
– Szerinted ki viszi el a balhét ezért? – Az osztályvezető a templom felé intett a fejével.
– Az ügyészség?
– Gondolod?
Gálfi lassan bólintott. A tér ki volt világítva, de a sötétben, ahova nem jutott el a lámpák fénye, egyre sűrűbbé és folyékonyabbá váltak az árnyak.
– Itt van Farkas is?
– Itt – mondta Czakó halkan. – Ugye tudod, kit fog megtalálni?
– Két hetem van a nyugdíjig.
– A helyedben azért vigyáznék.
Gálfi nem válaszolt, lassú léptekkel a templom bejárata felé indult. Farmert és fekete bőrdzsekit viselt, a rendőrségi jelvény a nyakában lógott. Ahogy mindig, az éjszakai hidegtől könnycsepp jelent meg a szeme sarkában, amitől hunyorogni kezdett, mintha nem látott volna jól. Pedig a látásával nem volt semmi baj, sok kortársával ellentétben még az olvasáshoz sem volt szüksége szemüvegre.
A templomot egy dombra építették, bizonyára azért, hogy még inkább a környezete fölé magasodjon. Budapest X. kerületében azonban erre nem volt lehetőség, jobbra az önkormányzat, balra a zeneiskola épülete fogta közre, a háta mögött pedig lakóházak emelkedtek, ezért az épület sértett komorsággal, de mégis méltóságteljesen trónolt a körülötte lévő hatalmas fák gyűrűjében.
A bejárat a főtorony alatt egy árkádos előcsarnokból nyílt, amelyhez lépcső vezetett. Gálfi felpillantott. Az árkádok fölött három oldalról egy-egy angyal őrizte a szent helyet, szárnyaik a sötétben mintha megrebbentek volna.
Gálfi a kőből faragott gyerekarcokba nézett, amelyek egyszerre voltak kedvesek és kegyetlenek. Rossz érzése fokozódott.
Ki öl meg egy katolikus papot?
A legrosszabb az volt, hogy pontosan tudta, ki tehette.
Az angyalok alatti háromszögű oromzatok közepére egyenlő szárú keresztet illesztettek, amelyek metszéspontjába háromszög, a háromszögek belsejébe pedig egy-egy hatalmas, halott szem került.
Isten szeme.
Gálfi tudta, hogy a templom minden oldalán megtalálható a motívum, de korábban nem tudatosult benne a jelentése.
A mindent látó szem, amely őrködik a világ fölött.
A Gondviselés szeme a Szentháromság piramisába zárva.
Felért a lépcső tetejére, és megpillantotta a templom bejárata elé ültetett holttestet. A pap koponyája a masszív ajtószárnynak támaszkodott, szeme helyén fekete lyukak tátongtak, amelyekből alvadt vércsíkok húzódtak eltorzult szájáig.
Gálfi megborzongott.
Isten szeme vajon látta, ahogy Isten szolgájának kivájják a szemét?
– Mindjárt megvagyunk – mondta a bajuszos rendőrorvos a holttest mellett guggolva. Kék gumikesztyűbe bújtatott kezével az áldozat nyakát világította meg egy elemlámpával, és óvatosan megmozdította László atya fejét. Gálfi tudta, azt ellenőrzi, hogy el van-e törve a nyakcsigolyája.
Az árkádok kupolája alatt szinte tapintani lehetett a feszültséget. Egy rendőrautó a túlsó oldalon olyan közel parkolt le, hogy a tetején villogó kék-vörös fény kísértetiesen lobogó fénnyel vonta be a területet. Két fehér papírruhába öltözött helyszínelő kicsivel arrébb beszélgetett, lábuknál acélszürke fémtáskák sorakoztak. Az oldaltornyok előtt járőrök voltak, a másik lépcsőnél a templom falának támaszkodva egy szemmel láthatóan zaklatott, hosszú haját copfban hordó, szemüveges férfi állt, és lassan válaszolgatott egy nyomozó kérdéseire. Tőle nem messze feldúlt, barna hajú, középkorú nő telefonált ideges, vibráló hangon.
Gálfi érzékelte az emberekből áradó nyugtalanságot.
Közelebb lépve szemügyre vette a holttestet. Tekintete végigvándorolt a sápadt arcbőrön, a vértelen, leesett állon és az üres szemgödrökön, amelyek húsfalú üregeknek tűntek, mélyükön vér, idegek és valamilyen furcsa kocsonyaszerű anyag keveredett.
– Megfojtották? – kérdezte a nyakon lévő véraláfutásokra mutatva.
– Meg. – A rendőrorvos felállt, és Gálfira nézett.
– A szemek?
– A halál után távolították el mindkettőt. Kanálra vagy valamilyen hasonló eszközre tippelek, az arcbőr és szemgödör tele van vágásokkal.
– Megvannak?
A férfi megrázta a fejét.
– Mennyi időre volt szüksége hozzá? – kérdezte az alezredes.
– Az öléshez vagy a szemekhez?
– Mindkettő.
– Kábé tíz perc.
– Az túl sok – nézett körbe Gálfi a téren. Az éjszakai óra ellenére a tér mellett húzódó Körősi Csoma út forgalmas volt, bizonyos időközönként villamos is járt, és a téren rendőrségi kordont kellett felállítani az egyre több bámészkodó miatt.
– Nem ez az elsődleges helyszín – mondta végül halkan.
A rendőrorvos megvonta a vállát.
– Ha te mondod.
Emberölés esetében a szakzsargon elsődleges helyszínnek nevezte azt a területet, ahol a gyilkosságra sor került. Ha azonban a gyilkos az áldozat holttestét onnan elmozgatta, az áldozat megtalálási helyét másodlagos helyszínként jelölték. A helyszínek közötti különbség jelentős lehetett, mert a gyilkosnak a test áthelyezésével az emberölési cselekmény miatt sokkal több nyommal rendelkező elsődleges helyszín elfedése lehetett a célja.
De nem most.
Gálfi szétnézett. A cigaretta vége átnedvesedett a szájában. Lassú mozdulattal kivette, a földre dobta és eltaposta. Ahogy egy újabb szálat túrt elő a zsebéből, a Kamazra gondolt, mint szinte mindig, amikor úgy tett, mintha rágyújtott volna.
– Az önkormányzat épületének két sarkán van kamera, jobbról a zeneiskolán is van egy, és a templom háta mögött a plébániának saját megfigyelő berendezése van, de persze nem működik – mondta a nyomozó, aki befejezte az adatgyűjtést a hosszú hajú férfitől, és Gálfi mellé lépett. Szalay Zoltánnak hívták. – Valamelyiken rajta lesz.
– Jöhetett elölről is – vetette ellen Gálfi.
– Tulajdonképpen mindegy, nem?
– Hmm.
– Ez egy üzenet. László atya, a szemek. Megtette, ahogy ígérte.
Hűvös éjjeli szél támadt, és szellemujjaival az arcukba vágott. Gálfit kirázta a hideg.
– Az a sekrestyés? – intett a hosszú hajú felé.
– Ja. Ő találta meg az atyát. Nincs valami jó állapotban.
– Látott bármit?
– Nem látta az embert, ha erre gondolsz.
Gálfi áttolta a cigarettát a szája másik sarkába, és megtörölte a szemét. A széltől megint könnyezni kezdett.
Ember.
A hivatásos állomány tagjai soha nem tettesnek vagy gyanúsítottnak hívták a lehetséges elkövetőket. Gálfi emlékezett, hogy a szolgálat első heteiben idegennek tűnt a füleinek, amikor a nyomozók azt kérdezték, megvan-e az ember. Mostanra azonban megszokta. Az évek alatt volt rá ideje.
Sokak szerint mindent meg lehet szokni.
Kivéve persze, amit nem.
– Azért ellenőrizd majd, hogy hol volt, és honnan jött ide.
Egy villamos hátborzongató súrlódással vijjogott fel az úttest közepén, ahogy megcsúszott a sínen.
– Nem hiszed, hogy ő volt?
– Nem tudom – mondta Gálfi hunyorogva. Biztos volt benne, hogy a neheze még csak most jön majd. – Egyelőre kezeljük úgy, mintha nem lenne előzmény.
– Ő volt az, hidd el. Három napja tudtuk, hogy meg fog történni.
– A nyomozó közelebb hajolt. Horgas orra fölött villogtak a sötét szemek. – Farkas ezt jól elbaszta.
Gálfi nem válaszolt. Leguggolt az atya mellé, és megpróbálta kitalálni, mik lehettek az utolsó gondolatai. A papon fekete reverenda volt, amelynek az egyik oldala meglehetősen gyűrött volt. A ruházat nem volt végiggombolva, felül szinte teljesen szétnyílt.
Lehet, hogy korábban lepihent, és meglazította a nyak alatti gombokat?
Ez megmagyarázná azt is, hogy miért gyűrött a reverenda oldala.
Gálfi emlékeztette magát, hogy át kell vizsgálniuk a plébániát is.
Hirtelen csend lett. Nem süket csend, mert Budapest közterületei sosem némulnak el, de a rendőrök abbahagyták a beszélgetést, és mintha mindenki megmerevedett volna.
Gálfi tudta, mi következik, és nagyot sóhajtva felállt.
Tekintete egy pillanatig még elidőzött az atya arcán, amelyet kísérteties fénybe vont a rendőrautó megkülönböztető jelzésének lüktetése.
A megfojtott pap a temploma előtt ült, és ahogy feltámadt a szél, körben sírni kezdtek a fák.
A barna hajú nő abbahagyta a telefonálást. Vetett egy pillantást a közeli falnál álló sekrestyésre, aki elfordította a fejét, majd Gálfihoz sétált. Tűsarkú cipőjének kopogása visszhangot vert az árkádok alatt.
– Adjanak ki elfogatóparancsot Molnár Róbert ellen – mondta ellentmondást nem tűrő hangon.
– Ügyésznő! – Gálfi kivette a cigarettát a szájából, aztán visszadugta.
– Még ma éjjel foganatosítsanak házkutatást a bejelentett lakcímén.
A nő negyven körüli lehetett, de legalább ötvennek nézett ki. Hosszú, szürke kabátot viselt, ami eltakarta vékony alakját. Kék szeme körül szarkalábak sorakoztak. Volt a magatartásában valami fenyegető. Mintha az elfojtott agresszió csak arra várt volna, hogy kitörjön belőle.
– Mire alapozza az ügyészség, hogy Molnár Róbert a gyanúsított?
Gálfi szándékosan használta az ügyészség szólt. Ezzel azt akarta érzékeltetni, hogy Farkas Mária egyéni döntései valójában az ügyészség döntései, ezáltal mindenki tudni fog róluk ott.
– Pontosan tudja, hogy mire – sziszegte a nő.
– Jelenleg van egy elhunyt sértett, de gyanúsítható személyt még nem találtunk.
Nem kedvelte Farkas Máriát, ahogy a nő sem őt.
Az ügyésznőből tapintható gyűlölet áradt.
– Utasításba adom magának.
– Látnom kell a bizonyítékokat.
– Azok minősítettek.
– Akkor talán a titokgazda szüntesse meg a minősítést.
A nő egészen közel lépett. Az alezredes megérezte a kesernyés parfümöt, és látta a kék íriszeket behálózó, vérrel teli hajszálereket.
– Ne szórakozzon velem, Gálfi – suttogta a nő remegő hangon. – Tegye, amit mondtam.
– Adatgyűjtés, helyszíni nyomok elemzése, boncolás. Ha minden jól megy, és szerencsénk van, holnap estére lehet gyanúsítottunk. Persze csak ha hagyott nyomot.
A levegő megsűrűsödött közöttük. Gálfi tudta, hogy ez elkerülhetetlen volt, de nem nagyon érdekelte. Két hét múlva nyugdíjas lesz. Itt hagyja a francba az egészet.
– Nyolc éve tudjuk, hogy erre készül. Nyolc kibaszott éve – mondta Farkas Mária egészen lassan szűrve a szavakat a fogai között. – Maga pedig baszakodik.
– Nem én engedtem ki három nappal ezelőtt.
Gálfi látta, hogy Szalay felteszi a kezét, és hátralép. Még a technikusok is lejjebb mentek a lépcsőn.
– Szóval azt mondja, miattam halt meg a pap?
Gálfi ismét áttolta a cigarettát a szája másik sarkába. Tulajdonképpen azt kellett volna mondania, hogy igen, miattad halt meg, mert kiengedted a börtönből a gyilkosát. De nem mondta. Nem akarta, hogy Czakó vagy az életvédelmi osztály miatta szívjon. Ráadásul rengeteg kérdés merült fel benne az elmúlt fél órában.
Molnár tényleg idejött? Miért megint ide? Hol vannak a szemek? Hol van Molnár?
Állta az ügyésznő jéghideg pillantását, és már éppen megszólalt volna, amikor a nő telefonja csörögni kezdett. A Legyetek jók, ha tudtok című film zenéjét kezdte játszani.
Farkas Mária kinyomta a telefont, a kabát zsebébe ejtette, és Gálfira pillantott.
– Tudom, hogy két hete van hátra, de ezt a két hetet kurvára meg fogja emlegetni.
Gálfi nem szólalt meg, arca rezzenéstelen maradt. A felesége mindig azt mondta régen, hogy gránitból faraghatták a születésekor.
– Folyamatba helyezem Törőcsik Zsolt ügyét.
Gálfi szálfaegyenesen állt, de belül úgy érezte, mintha egy ló hasba rúgta volna.
– Van valami új információ? – nyögte végül annyira összeszedetten, ahogy csak bírta.
Az ügyésznő kegyetlen mosolyra húzta az ajkát.
– Új gyanúsítottat találtam – közölte szenvtelenül. Az éjszaka árnyai sötétebbek lettek a templom kupolás bejárata előtt. Gálfi érezte, ahogy a gyomra megemelkedik. – Magát.
