![Világpremier: Ma jelenik meg Ferrante új regénye [Exkluzív részlet]](https://konyvesmagazin.hu/file/slides/2/21106/fe_1180_600_napoly3.jpg "nápoly")
Elena Ferrantéről alapvetően két dolgot mindig el szoktak mondani: az egyik, hogy senki sem tudja, ki ő, hiszen még sosem lépett a nyilvánosság elé és inkognitóját a jövőben is szeretné megőrizni. Ez olyannyira igaz, hogy még a műveiből készült filmek kedvéért sem mondott le a rejtőzködésről, és inkább a biztonságos távolból instruálta az alkotótársakat. Ugyancsak fontos tudnivaló róla, hogy bár személyesen nem lehet vele találkozni, interjút is rendkívül ritkán ad (legutóbb is a fordítói és a könyveit értékesítő boltok alkalmazottainak összegyűjtött kérdéseire válaszolt, semhogy egyetlen nagy presztízsinterjút adott volna), mégis azt szokta mondogatni, hogy aki kíváncsi az életére, az forgassa a könyveit, hiszen azokban minden benne van, amit érdemes tudni róla.
Na, de melyik könyvvel kezdjen egy Ferrante-szűz?
Aki most ismerkedik Ferrante világával, rengeteg úton elindulhat. Egyrészt ott vannak az önálló kötetei, mint a Tékozló szeretet vagy az Amikor elhagytak - ezek mindegyike jó belépő lehet a Ferrante-univerzumba. Aki viszont nem adja alább a leghíresebb műnél, arra több mint 1700 oldal tömény érzelmi hullámvasút vár. Ferrante leghíresebb műve egy tetralógia, amelyet Nápolyi regények néven emlegetünk, és amely két lány összetett, súrlódásoktól, bántásoktól, féltékenykedésektől sem mentes, több évtizedes barátságát mutatja meg.
Ez a négyes nagyon jó bemelegítés lehet az új regényhez, de egyáltalán nem kell ismerni ahhoz, hogy élvezni tudjuk A felnőttek hazug életét, amely szintén egy önálló mű. Mi akkor a kapocs az új könyv és a Nápolyi regények között, leszámítva persze az író személyét? Egyrészt a helyszín: Ferrante Nápoly krónikása, igaz, míg a tetralógia alaphelyszíne a kékgallérosok által lakott szűk utcácskák és terek, addig A felnőttek hazug élete főszereplője, Giovanna egy értelmiségi családba született és titokzatos nagynénje révén ismerkedik majd meg behatóbban a munkásosztálybeliek életével. Mindkét esetben egy-egy felnövéstörténettel van dolgunk, és rendkívül erős a női nézőpont - olyannyira, hogy például a tetralógia után azt írtuk, hogy az elolvasása után már más szemmel nézzük a női barátságokat.
Mit kell még tudni az új könyvről?
Például azt, hogy a felnőttek mindennapi hazugságai inspirálták (bónusz infó: 14 éves koráig Ferrante is nagy hantás volt, ezt nem más állítja, mint saját maga).
Nem csoda, hogy a cselekmény legfőbb mozgatója, szervezőelve a hazugság - kritikánkban ezt írtuk róla: "Fájdalmas felismerés, amikor az ember elveszíti a bálványait, és ezt a megrázkódtatást Giovanna sem tudja megspórolni magának, hiszen – ahogy hamarosan ő is megtapasztalja – a felnőtté válás útja programszerű hazugságokkal van kikövezve."
A regény novemberben jelent meg Olaszországban, a világpremierje pedig júniusban lett volna, de a pandémia borított mindent, így szeptember elsején kerül egy csomó országban, így Magyarországon is a boltok polcaira.
Ezt a regényt Király Kinga Júlia fordította magyarra - aki szintén kérdezhetett Ferrantétől ebben a közös interjúban - és aki több műfordítóval együtt ebben a videóban olvasott fel az anyanyelvén egy részt az új könyvből.
A Nápolyi regényekből az HBO forgatott sorozatot (már a harmadik évadnál járnak), az új regényt pedig a Netflix és a Fandango közösen adaptálja.
Elena Ferrante: A felnőttek hazug élete (részlet)
Kis idő múltán az is érdekelni kezdett, hogy vajon Angela és Ida, a két bizalmas barátnőm, észrevette-e rajtam a végromlás jeleit, s hogy Angelán – kettejük közül ő, a korombeli érdekelt inkább, Ida két évvel volt fiatalabb nálunk – látni-e valamilyen hasonló változást. Szükségem volt a kívülállók véleményére, és úgy tűnt, rájuk mindenképp számíthatok. A szüleink, akik évtizedek óta összejártak és a világnézetük is megegyezett, hasonló szellemben neveltek bennünket. Hogy semmi ne állhasson közénk, egyikünk sem volt megkeresztelve; az imádságokat egyikünk sem ismerte; a szervezetünk működéséről – képeskönyvek és oktatóvideók segítségével – mindhármunkat felvilágosítottak; mindhárman büszkén vállaltuk női mivoltunkat; mindhárman öt-, nem pedig hatévesen mentünk iskolába; mindhárman megfontoltan, józanul cselekedtünk; mindhármunk fejében egy sűrű négyzetrács tartalmazta azokat az útmutatókat, amikkel elháríthattuk Nápoly és a világ veszélyeit; ha valamivel kapcsolatban kérdésünk volt, mindhármunknak azonnal válaszoltak a szüleink; mindhárman rengeteget olvastunk; korosztályunk ízlését és viselkedését mindhárman megvetettük, ugyanakkor tanáraink buzdítására ügyesen elboldogultunk a zene, a film, a tévéműsorok, az énekesek és színészek labirintusában, s legvégül: titokban mindhárman híres színésznők akartunk lenni, észbontó pasik oldalán flancolni, akikkel aztán hosszan csókolózunk és összedörzsöljük a nemi szervünket. Angelához persze szorosabb barátság fűzött, Idát tökmagnak tartottam, pedig nemegyszer zsebre tett minket, miután olvasottabb volt nálunk, sőt verseket és novellákat is írt. Egy szó, mint száz, emlékeim szerint sosem volt perpatvar közöttünk, vagy ha mégis, az afférjainkat őszintén megvitattuk, és elsimítottuk az ügyet. Vagyis kiváló koronatanúnak bizonyultak, én pedig annak rendje és módja szerint kifaggattam mindkettejüket. De egyikük se mondott semmit, ami a gyanúmat igazolta volna, sőt agyba-főbe dicsértek, ami meg engem illet, szebbnek láttam őket, mint addig bármikor. Termetre arányosak voltak, a vonásaik meg annyira finomak, hogy csak rájuk pillantottam, máris elfogott a vágy, hogy megöleljem, megcsókoljam őket és eggyé olvadjak velük. Egyik este azonban, amikor különösen pocsék hangulatban voltam, eljöttek hozzánk a San Giacomo dei Caprira a szüleikkel. Ez volt az a pillanat, amikor minden megborult. Mondom, aznap a szokásosnál is levertebb voltam: olyan nyomorultnak, lapajnak, soványnak, jelentéktelennek éreztem magam, s olyan esetlennek minden szavamat, gesztusomat, hogy a legkisebb értetlenkedést is támadásnak vettem. Így reagáltam akkor is, amikor Ida a cipőmre mutatva megkérdezte:
– Csak nem vadiúj szerzemény?
– Dehogy, már vagy ezer éve megvan.
– Nem rémlik, hogy láttam volna azelőtt.
– Na és? Tán valami gond van vele?
– Dehogyis!
– Pedig biztosan így van, ha csak most szúrtad ki.
– Egyáltalán nem.
– Túl nyápic a lábam?
S ez így ment egy jó darabig: ők nyugtatgattak, én meg próbáltam a szavaik mögé látni, és kifürkészni, hogy vajon az igazat mondják-e, vagy a megcsúnyulásom lesújtó élményét próbálják a jó modor mögé rejteni. Addig-addig, míg anyám, a maga bágyatag hangján, közbe nem lépett: Elég, Giovanna! Nincs nyápic lábad! Elszégyelltem magam, azonnal elhallgattam, mire Costanza, Angela és Ida anyukája áradozni kezdett: Gyönyörű a bokád! Mariano pedig, az apukájuk, átvette tőle a szót: S micsoda comb! Tepsis burgonyával igazi ínyencfalat! De ezzel korántsem volt vége, folytatta a szurkálódást, megállás nélkül süketelt, tipikusan az az ember volt, aki szentül hitte, hogy a temetési menetet is megnevetteti.
– Mi baja ennek a gyereknek?
Megráztam a fejem, mintegy jelezve, hogy minden a legnagyobb rendben, és próbáltam rámosolyogni, de nem sikerült; az egész lénye bosszantott.
– S milyen gyönyörű a hajad! Mi ez? Csak nem cirokseprű?
Tiltakozásul ismét megráztam a fejem, ezúttal már nem bírtam leplezni a bosszúságomat, amiért úgy bánik velem, mint egy taknyossal.
– Ugyan, drágám, hisz csak egy bók volt! Ezek szerint fogalmad sincs róla, milyen szép, dundus növény a cirok! Ráadásul micsoda színekben pompázik: az egyik zöld, a másik vörös, a harmadik fekete.
Erre kifakadtam:
– Nem vagyok dundus! Se zöld, se piros, se fekete nem vagyok!
Megrökönyödve meredt rám, aztán elmosolyodott, és a lányaihoz fordult:
– Eláruljátok, hogy miért ilyen savanyú ma este Giovanna?
Ettől még inkább elborult a kedvem:
– Nem vagyok savanyú!
– De hát ez nem sértés! Ez egy lelkiállapot kivetülése. Tudod, mit jelent?
Nem válaszoltam, így hát színlelt csalódottsággal ismét a lányaihoz fordult:
– Nem tudja! Ida, mondd el neki te!
Ida kelletlenül felelt:
– Azt jelenti, hogy fancsali képeket vágsz. Nekem is mindig ezt mondja.
Ilyen ember volt ez a Mariano. Egyetemista koruktól ismerték egymást apámmal, s mivel azóta is sűrűn összejártak, az én életemhez is – mióta csak az eszemet tudom – hozzátartozott. Jól emlékszem hízásnak indult alkatára, kopaszságára, tengerkék tekintetére, valamint sápatag, püffedt arcára, utóbbi már kislány koromban is mély benyomást tett rám. Történelmet tanított az egyetemen, ezenfelül egy tekintélyes nápolyi újság állandó munkatársa volt. Ha beállított hozzánk, ami gyakorta megesett, hosszú órákra bezárkózott az apámmal, és vita közben mindig szerét ejtette, hogy metsző gúnnyal hangsúlyozza a kiábrándultságát. Borzalmasan idegesítő alak volt. Nem mellesleg ő meg az apám folyton vitatkoztak, mi hárman pedig, még ha egy kukkot sem értettünk az egészből, szentül meg voltunk győződve róla, hogy egy rendkívüli, embert próbáló megbízatáson dolgoznak, ami rengeteg kutatással és összpontosítással jár. Mariano azonban, ellentétben apámmal, nemcsak a kutatásainak élt éjt nappallá téve, hanem magából kikelve az ellenségeit – Nápoly, Róma és a többi olasz város lakosságát – ostorozta, akik ellehetetlenítették a hozzájuk hasonlók munkáját. Angela, Ida meg én, noha a véleménynyilvánításhoz még kicsik voltunk, értelemszerűen a szüleink pártjára álltunk, szembefordulva azokkal, akik a vesztükre törtek. Egy szó, mint száz, a beszélgetéseikből nem sokat értettünk, viszont annál érdekesebbek voltak a káromkodások, amikkel Mariano nyelvjárásban illette az akkortájt híres embereket. Nyilván azért, mert mindhármunknak – nekem meg különösen – a káromkodás mellett azt is megtiltották, hogy nápolyi nyelvjárásban beszéljünk. Mondanom sem kell: teljesen feleslegesen. A szüleink ugyanis – tiltás ide vagy oda –, hamar megenyhültek, úgyhogy amikor hármasban maradtunk, azzal szórakoztunk, hogy felsoroltuk Mariano ellenségeinek vezeték- és keresztnevét, majd megspékeltük halkan az általa használt gúnyjelzőkkel. Ám amíg Angela és Ida az apjuk szótárát viccesnek találta, számomra a gonoszság egyik megjelenési formája volt.
Hát nem merő rosszindulat áradt a vicceiből? Méghogy én savanyú, fancsali képű! Méghogy cirokseprű, én?! De mi van, ha nem viccnek szánta, hanem a színtiszta igazságot mondta ki? Asztalhoz ültünk. A felnőttek belemerültek valami unalmas fejtegetésbe tudom is én, melyik barátjukról, aki eldöntötte, hogy Rómába költözik, mi meg némán, kókadozva vártuk, hogy a vacsora mielőbb véget érjen, és visszamenekülhessünk a szobámba. Evés közben döbbentem rá, hogy amíg Mariano harsányan hahotázik és Costanza, a felesége mértékkel, ízlésesen göcög, addig az anyám éppen csak mosolyra húzza a száját, az apám pedig komor ábrázattal mered maga elé. Ki tudja, hasított belém, tán a szüleim azért nem nevetnek olyan jókat, mint Angela és Ida szülei, mert tönkreteszem az életüket. A barátaik elégedettek a lányaikkal, én viszont csalódást okozok nekik. Jaj, savanyú lettem, mint a sós uborka, s így, hogy itt ülök velük egy asztalnál, nem tudják elengedni magukat. Milyen szomorú az én anyám, és milyen lehengerlően vidám Angela meg Ida anyja! Az apám épp bort tölt a poharába, és kedves visszafogottsággal duruzsol neki. Costanza olasz–latin szakos tanár volt, és dúsgazdag szüleinek hála kiváló nevelésben részesült. Kifogástalan modorával mindenkit lenyűgözött, anyám például rendszeresen őt majmolta, meg persze én is – önkéntelenül. Hogy is mehetett hozzá egy ilyen alakhoz, mint Mariano? Csillogó ékszerei, ruháinak színkavalkádja, amiket mintha ráöntöttek volna, most a szokásosnál jobban elkápráztattak. Legutóbb egy nappal korábban jelent meg álmomban, és a nyelve hegyével, akár egy macska, megnyaldosta a fülemet. Ez az álom annyira felpezsdített, hogy még ébredés után néhány órával is biztonságban éreztem magam. Most pedig, hogy az asztalnál közvetlenül mellette ültem, váltig abban reménykedtem, hogy a puszta kisugárzásával odébb űzi a férje otromba szavait. De nem. Mariano poénjai belém égtek, és végig ott vibráltak a fejemben a vacsora alatt: a hajam miatt cirokseprű lettem, a fancsali képemről meg bárki leolvashatja, hogy majd szétvet az ideg. Egész idő alatt két véglet közt ingáztam: hol késztetést éreztem, hogy a magam szórakoztatására disznóságokat sugdossak Angela fülébe, hol meg átadtam magam a letargiának, és tüntetően kornyadoztam. A desszert után végül otthagytuk a szüleinket, visszavonultunk a szobámba, és kertelés nélkül Idának szegeztem a kérdésemet:
– Tényleg fancsali a képem? Mondd meg őszintén: elcsúnyultam?
Erre összenéztek, majd kórusban felkiáltottak:
– Ugyan, dehogy!
– Az igazat mondjátok, ne kíméljetek!
Láttam rajtuk, hogy vonakodnak, végül Angela volt az, aki rászánta magát:
– Egy kicsit. Talán. De nem külsőleg.
– Külsőleg szép vagy – tette hozzá Ida. – Csak a szorongás faragott le belőle valamennyit.
Angela erre megcsókolt, és azt mondta:
– Velem is gyakran előfordul: elcsúnyulok, ha túlszorongom a dolgokat. De elmúlik.
