Dóka Péter tizennégy évig a Móra Kiadó szerkesztője, négy évig a főszerkesztője volt, gyerek- és ifjúsági könyveket, valamint hangjátékokat, színdarabokat és rajzfilmeket ír. Első regénye, Az ellopott zsiráf (2003) gyerekeknek szóló detektívtörténet, legnagyobb sikert aratott műve, A kék hajú lány (2013) egy kórházban játszódó kisregény. Most egy izgalmas sci-fi sorozat első részével jelentkezik. Új regényében a főszereplőt, Aminát a tizenharmadik szülinapján egy meglehetősen fura csapat köszönti fel: egy megkopott robot, egy kutyafülű átváltozóművész, két óriási beszélő teknős meg egy szakállas kisfiú. A lány kezében van az emberiség sorsa, és neki kell helyrehoznia azt a végzetes hibát, amit az apja elkövetett - a jövőben. Olvass bele!
Dóka Péter: Amina (részlet)
1. fejezet
DE KICSODA MILKE JUKKÓ?
Grúber bácsi és Grúber néni huszonhárom éve minden vasárnap főzőműsort nézett a tévében. Az volt a véleményük – és ezt lépten-nyomon hangoztatták is a társasházban –, hogy rajtuk kívül senki sem tud főzni a világon. A műsort is csak azért nézték, hogy kinevessék a szakácsokat. Leültek a készülék elé, csóválták a fejüket, gúnyos megjegyzéseket tettek, szidták az összes szereplőt, végül elégedetten álltak fel, kimentek a konyhába, és főztek vagy sütöttek együtt valami finomat.
Ezen a hűvös tavaszi vasárnapon már kettő előtt öt perccel ott ültek a tévé előtt, és izgatottan fészkelődtek a fotelban.
– Ez a kopasz ételkotyvasztó a fűszerek közül csak a sót ismeri! – mondta Grúber bácsi mintegy bemelegítésül. – Azt viszont túl sokat használja. Rá aztán nem lehet mondani, hogy sótlan fickó!
Mielőtt Grúber néni válaszolhatott volna valami hasonló szellemességet, felberregett a csöngő. Grúber bácsi Grúber nénire nézett, Grúber néni meg visszanézett Grúber bácsira. Mind a ketten rettentő kövérek voltak, egyiküknek sem volt kedve felállni a kanapéról. Egy ideig oda-vissza nézegettek egymásra, majd Grúber néni elordította magát:
– Na, gyerünk már, Dezső! Nyisd ki!
Grúber bácsi nagy nyögések közepette feltápászkodott, odatotyogott az ajtóhoz, és lenyomta a kilincset. Már előre eltervezte, hogy valami cifrát fog mondani annak, aki ilyenkor rájuk tör. De nem jött ki hang a torkán.
A bejáratnál óriási teknős álldogált. Két lábon. Öltönyben és cilinderben.
– Hódolatom, szép hölgyem! – mondta Grúber bácsinak udvariasan. – Milke Jukkót keresem.
Grúber bácsi továbbra sem tudott megszólalni. Ekkor a teknős gyöngéden megfogta a bácsit, kicsit arrébb helyezte, és benézett a lakásba.
Grúber bácsi megköszörülte a torkát, de megint elakadt a szava. Egy másik, jóval kisebb teknős lépett a cilinderes mellé, és megkopogtatta a páncélját, amely kilógott az elegáns zakó alól. Ez a kisebb teknős „Hajrá, Fradika!” feliratú tréningruhát viselt, és ismeretlen nyelven mondott valamit a cilinderesnek, aki ismét Grúber bácsihoz fordult.
– Ez nem az első emelet négy?
– Teknős úr, kérem szépen, ez az első emelet három – motyogta a bácsi.
A teknős megemelte a cilinderét, és válasz nélkül becsukta az ajtót. Grúber bácsi álldogált még kicsit az előszobában, aztán visszaballagott a nappaliba.
– Lekésted az elejét! – mondta Grúber néni. – Már megkopasztotta a csirkét. Na, ülj már le, takarod a képernyőt!
Grúber bácsi leroskadt a felesége mellé, és üveges tekintettel bámulta a tévét. A kopasz szakács éppen elsózta az ételt, de ő most ezt észre sem vette.
Huszonhárom év óta először nézte végig némán az egész műsort.
Irina és Amina ugyanabban a budapesti társasházban laktak, ahol a nyugdíjas Grúber házaspár: a Rövid utca 12.-ben. Látásból mindenki ismerte őket, de senki nem tudott róluk pontosan semmit. Irina csinos fiatal nő volt, mindig rohant valahova, olyankor lobogott a szoknyája, aminek általában rongyos volt az alja. Szappanos bácsi – aki a házmester volt, és szeretett kémkedni a lakók után – ezt azzal magyarázta, hogy Irina sokat biciklizik, és a szoknyáját rendszeresen becsípi a biciklilánc. A göndör hajú Amina, Irina tizenkét év körüli lánya mindig vele együtt rohant.
A házban meséltek róluk furcsa dolgokat. Például Szappanos bácsi szerint Amina valójában lánynak öltözött fiú. Ezt arra alapozta, hogy pár héttel ezelőtt megleste, hogy Amina kétszázat dekázott egy focilabdával. „Kizárt, hogy egy kislány kétszázat tudjon dekázni”. – mondta határozottan Szappanos bácsi, és még hozzátette: „A lába is óriási, azt is megfigyeltem!” Azt már egy másik lakó, Böbe néni mesélte a harmadikról, hogy
Amina egyszer megharapta az egyik férfi lakót, aki udvarolni próbált Irinának a liftben.
Az is közismert volt, hogy Irinát sok évvel ezelőtt testre simuló, csillogó ruhában látták az éjszaka közepén, akkor el is terjedt róla – leginkább Grúber néni pletykájának köszönhetően –, hogy Irina táncosnő a budapesti éjszakában. „Nyilván alvilági kapcsolatai is vannak” – tette hozzá mindig Grúber néni. Ezt azzal támasztotta alá, hogy egyszer a saját szemével látta, amint Irinát hatalmas fekete autóval hozta haza valaki. És ezt igazolta az is, hogy Irináéknak – Grúber néni szerint – rengeteg pénzük van. Azt pletykálták, Irina mobiltelefonja annyiba kerül, mint a Grúber házaspár háromhavi nyugdíja összesen.
– Persze férj az meg sehol! Na de ki is akarna egy ilyen ledér nővel élni? Azt hiszem, nem kell mondanom, mi az, amivel ennyi pénzt lehet keresni... – szokta mondogatni Grúber néni Böbe néninek a harmadikról, akit a barátnőjének tartott.
– Nem, dehogy! Ki ne mondd! – ijedezett Böbe néni, pedig igazából fogalma sem volt, mi az, amivel ennyit lehet keresni. Ha tudta volna, alighanem megpróbálkozik vele.
Egyébként a lakókhoz hasonlóan Aminának sem volt fogalma arról, hogy az anyukája mit dolgozik.
– Hát ezt meg azt – mondta mindig Irina, ha erre terelődött a szó.
– Táncosnő vagy, igaz? – kérdezte reménykedve Amina, mert ő is hallotta a pletykát.
– Dehogy! – mondta Irina nevetve.
– Kár! – sóhajtott fel Amina, aki nagyon szeretett táncolni, és nem bánta volna, ha az anyja táncosnő. – De akkor mit csinálsz?
– Mondtam már: ezt meg azt – felelte az anyja, és egy kézmozdulattal jelezte, hogy a téma részéről le van zárva.
Annyit azért sejtett Amina, hogy Irina külföldiekkel dolgozik, mert néha ismeretlen nyelveken beszélt a telefonján, és a laptopján fura krikszkrakszokkal írt levelet. Ez azért nem volt annyira izgalmas, mintha táncolt volna. De ha már csak „ezt meg azt” csinált, legalább a saját lányára lett volna elég ideje!
– Idén szeretnék egy szülinapi bulit – jelentette be Amina három hónappal ezelőtt. – És minden barátomat elhívom!
– Persze, kicsim! – mondta Irina, aki éppen valami levelet írt a laptopján, és csak fél füllel figyelt a lányára. – Hívjad csak el őket!
– Azt akarom, hogy apa is eljöjjön.
– Nem hiszem, hogy olyan messziről ide tud utazni.
– Ma már nincsenek távolságok, anya! Miért nem hívjuk fel telefonon?
– Apád új életet kezdett, és nem akar se veled, se velem találkozni. – Irina továbbra sem bújt ki a laptopja mögül. – Ezt már ezerszer megbeszéltük.
– De most leszek tizenhárom éves… Tudod, mit, anya? Küldd el a számát, majd én felhívom!
– Nincs meg a száma, de felesleges is volna felhívni. El kell fogadnunk a döntését. Majd talán később, egyszer.
– Apa nélkül nem akarok bulit!
– Hát akkor nem lesz bulid.
Irina lecsapta a laptop tetejét, és a lánya szemébe nézett. Aminát megdöbbentette, hogy milyen dühös és szomorú egyszerre az anyja tekintete. Elhúzta a száját.
– Hát jó. Akkor csak a barátaimat hívom meg. Meg esetleg te is ott lehetsz. Mi legyen a dátum, mit írjak nekik?
– Most erre nincs időm… Egyelőre hívd meg őket, majd később kitaláljuk a dátumot.
Amina bólintott, és délután elküldte az üzeneteket. Valójában nem voltak barátai, de akadt két osztálytársa, akikkel hébe-hóba elbeszélgetett: a hórihorgas, pattanásos Lucella, és a picike, nagyon gátlásos Mimi. Ok hárman néha együtt üldögéltek az udvaron, és a focizó fiúkat nézték. Vagyis Amina a focit nézte, Mimi és Lucella pedig a fiúkat.
Nagyjából egy hónappal később Irina és Amina megbeszélték, hogy a bulit a szülinap utáni vasárnapon, március 23-án tartják. Lelkesek voltak, főleg Amina, aki aznap este azt álmodta, hogy a lakásuk óriásira nőtt, de szükség is volt erre, hiszen rengeteg vendég érkezett.
Amikor eljött a nagy nap, Irina dél körül megkérdezte a lányát:
– Hány barátodnak szóltál?
– Ötnek – mondta Amina. És rögtön el is szégyellte magát, amiért hazudott.
Irina megcirógatta a lánya haját. Már reggel elhozta a cukrászdából a hatalmas epertortát, amivel akár egy tucat vendég is jóllakhatott volna. Jókedvűen kicsomagolta az argentin steakeket, amelyekből a szülinapi ebédet akarta sütni – anyának és lányának a steak volt a kedvenc étele –, és mosolyogva Aminához fordult.
– Hányra jönnek a barátaid?
Amina rémült arcot vágott.
– Jaj… Azt hiszem, végül a dátumot senkinek sem írtam meg… És te se szóltál nekem, hogy írjam meg!
Irina félretette a steaket, és megragadta a telefonját.
– Kiket hívtál meg?
De már hiába telefonáltak: Mimi éppen a nagymamájánál volt vidéken, Lucella pedig fel sem vette a telefont. Amina leült az ágyára, és üres tekintettel nézett maga elé. Aztán váratlanul sírni kezdett. Nem panaszkodott, nem mondott semmit, csak folyt a könnye.
„Csak két barátja van szegénykémnek, és azok sem jönnek el! – gondolta döbbenten Irina. –
Milyen pocsék anya vagyok! A lányom magányos, és észre sem veszem.”
– Már-már ő is sírva fakadt, aztán összeszedte magát.
– Ne félj, Amina! Nem leszünk egyedül. Remek vendégeink lesznek, egészen különleges vendégeink! Ez lesz idáig a legjobb szülinapi bulid!
Amina megvonta a vállát, mint akinek mindegy ez az egész. Magában pedig azt gondolta, hogy mivel ez az első szülinapi bulija, nem lesz nehéz felülmúlni az eddigi meg nem tartott bulikat.
Irina félrevonult a hálószobába, halkan telefonált, aztán dudorászva jött vissza a konyhába. A jókedve megnyugtatta Aminát. Segített az anyukájának teríteni, a legszebb étkészletüket vették elő.
– Tíz személyre terítünk – jelentette ki Irina. – A vendégek kettő körül érkeznek, úgyhogy a húst egyelőre még nem sütjük ki.
Szinte pontosan két perccel két óra után felharsant a csengő. Amina az ajtóhoz rohant, és amikor Irina hallotta, hogy hatalmasat sikolt, már tudta, hogy megjöttek az első vendégek.
Az a két beszélő teknős állt az ajtóban, akik fél perccel korábban halálra rémítették Grúber bácsit a szomszédból.
– Jó napot kívánok, kedves uram – mondta a cilinderes. – Önnek van születésnapja?
– Nem vagyok úr – motyogta Amina. – Lány vagyok.
(Ezen a ponton hadd erősítsük meg, hogy Szappanos bácsi pletykája teljesen alaptalan: Amina lány volt tetőtől talpig.)
– Jaj, apa – mondta a tréningruhás teknős –, látod, hogy nem szőrös! A hímek szőrösek.
– Akkor maga nőstény? – kérdezte udvariasan a cilinderes. – És biztos, hogy egyáltalán nem szőrös?
Amina hirtelen nem tudott mit válaszolni. Szerencsére felharsant mögötte az anyja hangja:
– Ninkó és Pomerta! Nahát, ti vagytok az elsők! Jöjjetek be!
– Milke Jukkó! – kiáltott fel a cilinderes. – Akkor végre jó helyen járunk.
Azzal belépett Amina mellett a lakásba.
Nyitókép: Dóka Péter Facebook-oldala
