Falcsik Mari prózája a gyerek- és ifjúkori eszmélés idejébe visz vissza. Nem annyira a nosztalgia felébresztését szolgálja ez, inkább az idő ritmusa: az élet minden örömének és fájdalmának átélése még egyszer, irodalommá varázsolva. Saját kis és nagy tragédiákkal, és az élet során a tudat mélyére űzött sejtelmes történetekkel. A történetek főhőse többnyire maga a szerző, Mari, néha az apja is (aki széppé mitologizálja az életét), máskor egy gyerek, akit nem szeretnek (mert akit szerettek, meghalt), lehet Poncius Pilátus és Magdaléna, és lehet egy kisvárosi alkoholista apa elől menekülő fiú. Minden történet közben szól egy rockdal.
Falcsik Mari: My Rocks - 21 történet - 21 angolszász rockdal (részlet)
EGY KOBOLD GYERMEKKORA
Child in Time
– Deep Purple, „Purple in Rock” album, 1970
Jenci komoly gyerek volt. Komolyabb, mint bárki felnőtt körülötte, pedig nem kiabált, nem hadonászott, csak ült a nagyanyja zománcozott tűzhelye mellett, amin festett piros rózsák virítottak. Jenci helye a hamusvödör és a söprű közt volt, a nagyapa sámliján, a tűzhelynek azon az oldalán, amelyiken a rózsák már elnyílóban voltak, és nem volt olyan szép sötétzöld a festett levél sem, mert megkopott a hamusvödörtől, ami minduntalan nekiütődött a tűzhelynek. Ezt a helyet az anyja találta ki neki egy téli napon, amikor még bejárt hátra, az öregházba. Beterelte Jencit a havas udvarról, és ide ültette, hadd melegedjen át, míg ő elkészíti az ebédet odaát, az újház villanytűzhelyén.
Jenci örült az újításnak: sokkal jobb volt itt ülni, mint a saját jéghideg konyhájukban, ahol csak vacogott a kisszékén, és nézett maga elé, nemigen mert mást csinálni.
Abból sose származott jó, ha ők hárman maguk maradtak. Egyszer, ahogy ott ültek, az apja előszedte a fényképezőgépet, és odaszólt neki: Mosolyogj! – és villant a Szmena vakuja. Az anyja nyomban abbahagyta a keverést, dermedten meredt a fakanál a villanytűzhely fölött. Az apja ránevetett, hangosan, akár a mennydörgés. Jenci leszegte a fejét, mintha a konyhakőre képzelt kis képeket nézegetné.
Az ő konyhájuk kövén fura ábrák voltak, kusza repedések. De ezekben csak akkor mert elmerülni, ha az anyja már a terítéssel volt elfoglalva, és az apja is belemerült végre az újságjába, nem lesett a pad felől azzal a mindig valamit akaró figyelmével. Amíg még az újság fölött ide-idenézett, az álmodozás kockázatos volt: ha Jenci nagyon átadta magát a fantáziájának, annyira, hogy a kövön már meg is mozdultak a nevenincs lények, váratlanul kaphatott egyet az újsággal a fejére, már megint nem figyelsz, figyelj ide, ha apu beszél hozzád, na, mit kérdeztem, ugye hogy nem tudod, hát buta nagyfiú akarsz lenni?
Idővel aztán elmaradt ez a szekatúra: az apja belefáradt a mindig valamit akarásba, föladta.
Mindenbe belefáradt, nem csak őbelé, Jenci így látta: olyan öregesen tud fölnyögni, ahogy a nagyapa soha. Mint az anyja is, olyan vénasszonyosan görnyedez, ahogy a nagyanya soha. Talán a szülei öregebbek a nagyszüleinél. És már az apja is ugyanolyan élesen sóhajtozik, ahogy az anyja szokott. Csak nem kezd már ő is hirtelen sikoltozni, kirohanni, összeesni. De nem, csak legyint rá, még oda is szól neki, nem dicsérőn, de annyira nem is fenyegetőn, inkább viccesen: eh, te kis vajákos, magadba beszélsz, velem meg nem? Na menjél, babonázd meg a tyúkokat, adjanak több tojást!
Jencit nem kellett biztatni: ha csak tehette, mindjárt reggel kislisszolt a házból, és a felnőttek már nem nagyon néztek utána, hová. Nyáron az udvar, hidegebb időben a padlás, csak nem kéznél lenni. A padláson azt játszotta, hogy próbálta kitalálni, melyik lom mi lehetett. Egyenként megnézte az elébe kerülő tárgyakat: ez szék karfája volt, ez a puha-fényes, ez biztos az anyja ruhája – és ezek? Ez a sok játék, csupa lányos holmi, hajasbaba, kicsi bútor, csatok, fésű, masnis ruha, királylányos mesekönyv, hát ez mind kié volt? Egy csomó játékszer, minek ennyi, nem értette, neki sose volt ennyi, amije volt, ahhoz se volt kedve hozzányúlni, hogy az apja nyomban akarjon tőle valamit, és csak még több legyen a baj, ami úgy is volt elég.
Abból is mi lett, mikor egyszer levitt innen egy könyvet, ami mégse volt annyira lányos:
az elején egy piros nadrágos játékkatona, viszi a víz, mellette egy hatalmas barna patkány szőrös feje szimatol, a bajsza hozzá is ér, ahogy fényes fekete golyószemével figyeli, mint billeg a hullámokon. Az anyja, amint meglátta, mint aki megőrült, fölvisított, kitépte a kezéből, és indult volna vele vissza a padlásra, de az apja, az meg az anyja kezéből tépte ki és visszaadta őneki, azazhogy odavágta hozzá, hogy csak úgy csattant a fején, és közben azt üvöltötte, de igen, de igen, de igen!
És ami a legszörnyűbb, a nagyapa az apja mellé állt oda, és ő is ugyanúgy kiabált, az anyja meg csak feszült feléjük kimeredt szemmel, csak szorította össze a fogát, hogy már belevörösödött, nem jött ki hang a torkán, csak egy kis hab a szája szélén. Jenci annyira megijedt, hogy többé soha semmit nem mert lehozni a padlásról. Azt viszont látta a nyomokból, hogy onnantól kezdve nem egyedül járt oda – azt gyanította, az apja jár föl, ellenőrizni, hogy ő mihez nyúl hozzá.
De nemcsak hangos napok voltak – az sem volt jobb, ha beállt a csönd.
Volt egy hosszú korszak, amikor a nagyapa vitte az üzeneteket az apja és az anyja között, és később az öregházba is, hátra, mikor az anyja már a saját anyjával se állt szóba. Aztán ezt is abbahagyták, és újabb cirkuszok jöttek, amikben megint mind részt vettek. Legjobb volt nem is látszani.
Ha nyár volt, akármikor ki lehetett menni: ahogy elkezdődött a sikoltozás, arra meg kórusban a kiabálás, gyorsan kicsusszant a szúnyoghálós csapóajtón, és föl mielőbb a tetőre! Egyszer, ahogy a padláson matatott, észrevette, hogy már föl tud kapaszkodni a vaslétra alsó fokára: fölmászott, és kibújt a kis tetőablakon. Feküdt egy kis ideig hanyatt a meleg cserepeken, majd hasra fordult, és mászni kezdett. Kicsit megcsúszott a szandálja, de nem ijedt meg annyira, hogy visszaforduljon. Aztán már hamarosan olyan ügyesen csinálta, mint egy kismacska.
Ott szeretett a legjobban, a tető gerincén, lovaglóülésben: onnan a városi háztetők is látszottak, ha tiszta volt az idő, a temetőig meg még a ködösebb napokon is jól el lehetett látni, annyira közel volt, épp alattuk. Aznap pedig, amikor a nagyapát temették, hét ágra sütött a nap. Még azt is ki tudta venni, hogy az anyja zsebkendővel takarja el az arcát. Tudta, hogy nem sír. Ezelőtt se látta sírni egyetlenegyszer se, mióta csak kifigyelte, ahogy álldogál ott hátul, a kerítés mellett, ahol sírkövek sincsenek.
Akkor se sírt, mikor összetörve vitték a hordágyon, mert leesett a tetőről.
Jenci vette észre az udvarból, ahogy zuhan, mire elrikoltotta magát – erre rohant ki elölről az apja, hátulról a nagyapa. Le ám, kiabálta a nagyapa a mentősöknek, hogy esett volna le, dehogy esett, mi dolga lett volna ott fönn, két férfi van a háznál, mi oka lenne egy asszonynak kimászni a tetőre, értsék már jól, miféle esés!
Ahogy tették be a mentőbe, és kezdték csatolni rá a szíjakat, a nagyapa még akkor se hagyta abba, bemászott utánuk, hadonászott az orruk alatt, azt kiabálta, vizsgálják ki jobban, miért nem hisznek nekem, tavaly se hittek, mikor megvágta a kezét, ha-ha, „csirkepucolás közben” – itt a nagyapa gúnyosan fölhorkant, aztán szinte sírva kérlelte őket –, jaj, vigyék már be, csukják már el egy időre, altassák kicsit, hogy meglelhesse a nyugalmát, mióta tart már, mindenki belebolondul, adjanak neki erősebb gyógyszert, ne hagyják így, hogy maga kínlódjon meg az egésszel ez a szegény szerencsétlen!
Jenci biztos volt benne, hogy az anyja nem is tud sírni.
A nagyapa temetésén is csak úgy odarakta a zsebkendőt a szeme elé – nem is látta, ahogy a gyászhuszárok ügyetlenkednek a méretes koporsóval. Az apja sem sírt, de ő nem is leplezte, csak állt és nézett iszonyat haragosan. A temetés után költözött el tőlük.
A nagyapa halála után, ha Jenci reggel észrevette, hogy a nagyanyja az újabbik drapp kendőjét köti föl, amiben a városba szokott lejárni, alig tudta kivárni, hogy végre meginduljon a kapu felé, és ő hátralopózhasson az öregházba. Benyitott az alacsony szobába, áhítattal hallgatta a zizegő csöndet. Aztán befeküdt a duplaágy gödrébe, hogy visszamelegítse a nagyapa hűlő helyét.
Ha összehúzta magát, a nehéz dunna alatt épp elfért a gödörben, kis idő múlva meg már érezte is, ahogy oldódik a langyosság, és átjárja őt is, mintha a hátát a nagyapa oldalához nyomná. Az ágyneműcihából áradt a gúnyaszag – talán a nagyapa éjjel titokban visszatér? Levetkőzni nem mer, mert fél, hogy benyit valaki és leleplezi, ezért csak úgy ledől, és huny egyet a saját helyén ruhástul, ahogy az este érte bütykölés közben a garázsban? Aztán hajnalban fölkel, és ahogy jött, eltűnik.
Miután a nagyapa meghalt, Jenci lett a garázs ura.
Tett-vett, bütykörészett ő is az olajos rongyok közt – ha lépteket hallott, nyomban abbahagyta. A fűrészporral fölszórt garázs védett hely volt, nem volt fűtése, de télen is meleg volt, melegebb, mint az elnémult huzatos házban. Ahányszor Jenci beosont a félig nyitott ajtón, föl volt rá készülve, hogy ott találja a satunál a nagyapát: egyszer csak ott fog állni valami munkába belehajolva, mert szemüveget sose hordott, pedig volt már vagy százéves. Jenci egy idő után nem emlékezett rá pontosan, milyen is volt a nagyapa, csak arra, hogy az alakja eltakarta a falra szerelt dobozokat, ebből tudta, hogy tényleg magas volt, nemcsak ő gondol így vissza rá.
Mert ő úgy emlékezett rá, mint egy magas fára. Mikor még pici volt, egyszer a nagyapa a vállára vette, és ő a bodros ősz fejen túl látta kalimpálni a saját fűzőscipős lábát, s csak azon túl, valahol nagyon messze odalenn himbálózni a világot, jobbra-balra, ahogy az óriás lépkedett vele. Így mentek el arra a helyre is, valami nagyon fontos helyre, ahol a nagyapának mindenki előre köszönt, őt pedig szorongatták, simogatták, adogatták egymásnak az idegen kezek.
Azon a helyen volt egy türkizkék mozaikos kerek medence, kristálytiszta vizében aranyhalak, a közepében kicsi pad, a padon egy meztelen bronzleány, egyik kezével mintha a halaknak szórna valamit, a másik keze a tenyerével fölfelé feküdt a padon, elnyílva, mint egy tavirózsa.
Jenci kikászálódott a sok idegen láb közül, bemászott a lányhoz, és arcát a hűvös kis kézbe fektette.
Ott talált rá a nagyapa, és ő álmában érezte, hogy vetkőztetik, törölközővel dörzsölik, bebugyolálják valamibe.
Míg harcolt érte élet és halál, iszonyatosakat álmodott, vadul kiabált, a nagyanyja döbbenten hallgatta, egyszer azt, hogy a patkány, a patkány!, másszor, hogy megfázik a mezítlen lány, adjátok rá a masnis ruhát!, egyszer meg azt, hogy látom a temetőt, látlak, ott vagy! – mire a nagyanyja fölugrott, háromszor egymás után keresztet vetett, és behívta az anyját, aki csak ránézett a lázrózsás kis arcra, és már fordult is ki gyorsan, egy percig se bírta.
Hat hétig tartott aztán, míg a láz végül engedte, hogy ne haljon meg, és még hónapokig, míg egészen meggyógyult. Ahányszor fölnézett nehéz-izzadt álmaiból, a homályon át látta maga előtt a lámpa porcelánsúlyát a gyöngyös zsinóron, ami épp olyan volt, mint a nagyanyja kezén a rózsafüzér.
Falcsik Mari portréja. Fotó: Máté Péter
