A meghökkentő, hihetetlennek tűnő eseményekről nem egyszer kiderül, hogy nem a képzelet szüleményei, igenis megtörténtek a valóságban, vagy legalábbis van némi valóságalapjuk. Ha nem is hiszünk el mindent az utolsó betűig, az biztos, hogy egy percig sem unatkozunk, legyen szó a Titanicról, John Lennonról vagy akár Sylvester Stallone édesanyjáról. Hogy egy klasszikus idézzünk Albert Einsteintől:
„Csak két dolog végtelen: az univerzum és az emberi hülyeség. Bár az univerzumban nem vagyok teljesen biztos.”
Dan Schreiber: Eszement elméletek (részlet)
10. FEJEZET
LEHETSÉGES, HOGY IDŐUTAZÓK SÜLLYESZTETTÉK EL A TITANICOT?
A Titanic elmélete
Éppen fürdetési idő van a Schreiber-házban, és a fiúknak most vettem egy új gumi-Titanicot. Egy gyors vízrebocsátási ceremónia után a vízre tesszük, és nézzük, ahogy rögvest felborul.
– Szuvenír létére lehetne kicsit elevenebb – mondja Fenella. A játékhajót néhány nappal azelőtt vásároltam, hogy Írországban járva felkerestem a Titanic Belfast múzeumi ajándékboltját. Izgalmas látogatás volt. Végül is 1911-ben itt történt, hogy az RMS Titanic szappantól, faggyútól és ámbráscetolajtól iszamósan kicsusszant a dokkból, és útjára indult.
A Titanic Belfast csinos kis épület, múzeumnak építették, lát- szik az architektúrájából. A frontja hajóorrot formáz, a masszív orr kitüremkedik a másik három-négy falfelületből. A „hajótestet” okosan 38 méter magasra tervezték, mint a Titanicét, hogy érzékeltessék a hajó hatalmas méreteit.
A világ sok egyéb Titanic-múzeuma kevésbé stílusos, általában a hajó egyszerű másolata. Van például egy a Tennessee-beli Pigeon Forge-ban, ami pont úgy néz ki, mint az eredeti Titanic, de feleakkora méretben. Ez a világ legnagyobb Titanic-múzeuma, és magával ragadó élményt kíván nyújtani a látogatónak. Belépéskor az utasok beszállókártyát kapnak, az egyik akkori utas nevével.
A végén pedig megtudják, hogy az illető túlélte-e a tragédiát vagy sem. Sajnos néha a beleélés túl jól sikerül. 2021-ben három ember került kórházba, miután összeütköztek egy jégheggyel – ostoba baleset történt:
a látogatókra omlott a hatalmas, 4,5 x 8,5 méteres jégfal.
Egyébként is, mintha a balszerencse üldözné azt, aki a Titanic katasztrófáját igyekszik felidézni. 2008-ban árvíz miatt kellett bezárni a pittsburghi Titanic-kiállítást. 2018-ban egészség- és biztonságvédelmi okokból le kellett állítani a Titanic: The Musical első előadását, mert a hajó nekiment az áljéghegynek, és gipszdarabok hullottak a színpadra. Egy másik alkalommal is többet kapott a közönség a vártnál: a színház mennyezetén futó vízvezeték szétrobbant, és alaposan megöntözte az első három sorban ülőket. („Na most aztán tényleg átéltük a hajó süllyedését” – jelentette ki egy színházlátogató.)
A Titanic Belfast épületét fapadok veszik körül. Az elrendezésük egy Morse-üzenetet ad ki. Ha megfelelő irányban követjük a padokat, kiolvashatjuk a Titanic segélykérő üzenetét, amit közvetlenül az ütközés után küldtek ki. Jó megoldás.
– Miért süllyedt el a Titanic? – kérdezi a négyéves kisfiam, Wilf, a kádban. A kérdés eszembe juttatja a rettenthetetlen felfedező Jack Grimmet, aki ugyanezt a kérdést tette fel az édesanyjának, körülbelül ennyi idős korában. Az édesanyja pedig azt felelte, a hajó azért süllyedt el, mert csupa bűnös lélek utazott a fedélzetén, és Isten büntetésből küldte oda a jéghegyet.
Hol van a Titanic?
A Titanic roncsait kereső első expedíció 1980-ban indult útnak. Vezetője és részben finanszírozója a multimilliomos olajmágnás, Jack Grimm, a kutatócsoport tagjai a világ legnevesebb oceanológusai, tudósai, köztük dr. Fred Spiess, akit sokan „a mélytengeri kutatások atyjának” tekintettek, vagy Skip Gleason, a világ egyik vezető, mélytengert kutató tudósa. Grimm biztosította az expedíció számára a hajót, a legmodernebb radartechnológiát és a kutatáshoz szükséges pénzt.
Az indulás előtti órákban Grimm bejelentette, hogy egy taggal még bővül a csapat: egy majom is csatlakozik hozzájuk, aki Grimm szerint extraszenzoros észlelés (ESP) segítségével rámutat majd a térképen arra a pontra, ahol a hajó lehet. Spiess és Gleason elborzadtak. Őrült ötlet, ráadásul az expedíció hitelességén kívül a személyes tekintélyüket is aláássa. Közölték Grimmel: – Vagy mi, vagy a majom!
Grimm a majmot választotta.
***
Nem ez volt az első expedíció, amit Jack Grimm pénzelt, de az első, ahol társaival együtt látott esélyt rá, hogy megtalálja a „kincset”. Előtte kereste már Nagylábat (sikertelenül), a Loch Ness-i szörnyet (sikertelenül, de összehozott egy szemcsés fotót), a jetit (sikertelenül). Az Északi-sarkon az üreges Föld bejáratát kereste (sikertelenül). Három expedíciót indított a törökországi Ararát-hegyre, hogy megtalálja Noé bárkáját, és hivatalosan ugyan nem igazoltak semmilyen leletet, de ő állította, hogy egy darabka faragott tölgy csak a bárka része lehetett, és élete hátra- lévő részében mindig magánál tartotta. – Ez bizony a bárkából van – mondogatta másoknak. – Ez az én történetem, és ragaszkodom hozzá.
A Titanic felkutatására összesen három expedíciót indított. Az első ugyan nem talált semmilyen perdöntő bizonyítékot, de legalább azokkal a tudósokkal indult útra, akiket eredetileg kiválasztottak, a majomról ugyanis végül lebeszélték. Második kísérlete máig is a legemlékezetesebb.
A korábbi expedícióban is részt vevő vezető oceanográfusokon, azaz dr. Fred Spiessen és Skip Gleasonon kívül erre a második roncskutatásra Grimm meghívta a The Virginian tévésorozat egyik színészét, a Keresztény Tudomány Felekezet tagját, aki rettenetesen szenvedett a tengeribetegségtől, de mert a vallása tiltotta a gyógyszerszedést, nem tehetett ellene semmit; egy Bill Ryan nevű végzős fizikust,
aki többek között azt állította, tudja hol van Atlantisz elveszett városa.
Grimm és társai heteken át hiába kutatták az óceán mélyét, az első expedícióhoz hasonlóan semmit sem találtak. A Titanic tünékeny hajóroncsa nem mutatkozott. Lejárt az utolsó nap is, Grimm, kétségbeesésében azt mondta a filmes stábnak, lógassák bele a mélybe a víz alatti kamerát, és vegyenek fel… bármit. Három órán át, míg a hajó a szárazföld felé haladt, Grimm és az emberei csüggedt csendben nézték a felvételt. Akár csodás pillanat is lehetett volna – a stáb nagyobb mélységben forgatott, mint előtte bármikor. De senki nem volt olyan hangulatban, hogy apróságoknak tudjon örülni. Teltek az órák, láttak egy harminc centis rákot, egy valószínűsíthetően új halfajtát és egy motorkerék nagyságú tengeri csillagot elúszni a kamera előtt. Csak a Titanicot nem.
A felvétel utolsó harminc perce következett, Grimm az idegöszszeomlás szélén állt, amikor egyszerre mindenki levegőért kezdett kapkodni a szobában. – Az mi? – kérdezgették egymástól. Valami nagy, acélszerű tárgy úszott a képbe. Lehetséges…? Egy propeller lenne? Izgatott vita kezdődött; egyesek szerint igen, mások, köztük az atlantiszos fickó szerint, aki félt a nevetségessé válástól, nem. Végül a kapitányt szólították, döntsön ő. Rögvest megállapította, hogy az bizony egy propeller, és ha ez nem lenne elég, a mérete is pont megfelel a Titanic propellerének.
Grimm szinte eksztázisba esett, és azonnal tudatni akarta a világgal, hogy megtalálta a Titanicot. Azonban telt-múlt az idő, és egyre többen látták ugyan a felvételt, de a téma egyetlen szakértője sem erősítette meg a feltevést. Grimm sosem adta fel a hitét, hogy ő a roncs felfedezője, bár néhány év múlva egy Robert Ballard nevű oceanográfus került be a történelemkönyvekbe mint a Titanic megtalálója. És nem tartotta ugyan Grimmet sem jó tudósnak, sem jó felfedezőnek, de azt elismerte, hogy az expedíciói nagyban hozzájárultak a sikerhez.
Grimm fontos munkát végzett, mert Ballard tőle tudta meg, hogy hol ne keressen.
A Titanic kiemelése
Amióta csak 1912. április 15-én a Titanic elsüllyedt az Atlanti- óceán északi vizein, sokan sokféle módszert ajánlottak arra, hogyan is hozzák felszínre a roncsot. A vita már öt nappal a katasztrófa után elkezdődött, amikor valaki azt javasolta, használjanak dinamitot, hogy a holttesteket a felszínre dobja a robbanás. Az ötletet támogatta John Jacob Astor, a világ egyik leggazdagabb emberének fia, Vincent Astor, mert apja is ott pusztult a hajón. Vincentet végül mégis eltérítették az ötlettől, mert elmagyarázták neki, hogy az óceán mélyén a hatalmas nyomás az összes utas testét péppé préselhette.
Mások azt javasolták, töltsék meg a hajótörzset pingponglabdákkal, injektáljanak bele 180 ezer tonna vazelint, vagy talán a legszebb ötlet: alakítsák a roncsot jégheggyé. Ezt úgy hajthatták volna végre, hogy dróthálót vonnak köré, odapumpálnak 50 ezer tonna folyékony nitrogént, és egy nagy jégtömböt csinálnak a hajóból, hogy az óceán felszínén lebeghessen.
A pingponglabdás kísérletet 1964-ben végrehajtotta egy Karl Kroyer nevű dán mérnök, amikor egy kuvaiti kikötőben 5000 birkával a fedélzetén süllyedt el egy hajó – Kroyer sikeresen kiemelte, miután 27 millió, expandált polisztirolhabból készült labdát helyezett el benne.
Kroyer később szabadalmaztatni akarta a technológiát Dániában, de elutasították a kérését, amikor valaki felfedezte, hogy Donald kacsa már egy 15 évvel korábbi rajzfilmben alkalmazta az eljárást. A Titanic esetében nem válhatott volna be, mert 3840 méter mélységben a pingponglabdákat is összepréselte volna a nyomás.
A Titanicból jéghegyet eredetileg egy Arthur Hickey nevű férfi (egy Walsallból való, állástalan szállítmányozó vállalkozó) akart csinálni, aki a hajó belsejét akarta megfagyasztani, és hatalmas jégcsővé változtatni. Az ötletet aztán John Pierce fejlesztette tovább, ő javasolta a hajó köré vont, folyékony nitrogénnel töltött hálót.
Charles Smith építész is előállt egy okos ötlettel: 1914-ben azt javasolta, erősítsenek elektromágnest egy tengeralattjáróra, aztán hagyják, hogy a Titanic magába szippantsa. Douglas Wooley következett,
aki ballonokkal akarta kiemelni a hajót, mint a Fel! című animációs filmben.
Sajnos gondot okozott a ballonok felfújása. Az eredeti kalkuláció szerint egy hetet vett volna igénybe, de hamar bebizonyosodott, hogy ez a valós tíz évhez képest enyhén szólva optimista becslés.
Végül egyik ötletet sem használták fel, talán azért, mert mindegyik sokba került volna, de még inkább azért, mert senkinek sem volt fogalma arról, merre lehet a hajó, egyáltalán egy darabban maradt-e. Komolyan feltételezték, hogy az 1929-es földrengés hatására a hajó már darabokra hullott vagy eltűnt – a számítások szerint a földrengés ereje nagyobb volt száz tengerfenéken robbanó atombombáénál, tehát millió apró darabra zúzhatta a hajót, de meg is hasadhatott miatta a tengerfenék, és elnyelhette a törzset. Senki semmi biztosat nem tudott.
Akkor hát mitől is süllyedt el a Titanic?
Azt mindenki tudja, hogy a Titanic jéghegynek ütközött, és azután süllyedt el. Lenyűgöző, hogy mégis, ma már több mint száz éve, újabb és újabb elméletek születnek arról, hogy volt itt még valami más is a háttérben: talán egy elátkozott múmia a fedélzeten (nem); vagy csak lecserélték egy testvérhajóra valami biztosítási trükk miatt, és el sem süllyedt; de a legkülönösebb elmélet mégis az, hogy a Titanic nem a jéghegy miatt merült alá, hanem azért, mert annyi időutazó kereste fel azonos időben, a süllyedés pillanatára várva, hogy az ő súlyuk nyomta végül a víz alá a hajót Először Neil deGrasse Tyson asztrofizikus podcastjában, a StarTalkban hallottam erről az elméletről. Nekem tetszik, mert alapvetően érdekes gondolatból fakad. Azaz:
ha valaha is képesek leszünk időutazásra, a történelem nagy pillanataiból a turisták miatt tömegnyomor lesz:
ilyen lehet például a Kennedy-gyilkosság, a Stonehenge építése, vagy a roswelli incidens. Ezeket a helyszíneket ellephetik az iskolás kirándulók, a részeg leánybúcsúsok, tévéstábok, szuvenírárusok, akik őrületbe kergetik a helybélieket, mert a pólóik felirata egy csak később bekövetkező eseményről szól.
Hány időutazó kell a Titanic elsüllyesztéséhez?
Hány emberi lény kellene ehhez? A válasz: 5 682 646
(404 634 tonna – 52 310 tonna) x 1000 kg tonna–1
62 kg ember–1 = 5 682 646 ember
A számítást Emma Govan matematikus végezte el, egy ember átlagos súlyára alapozva, de időutazó eszközökkel nem számolva. Az egyszerűség kedvéért fogadjuk el, hogy az időturisták karórányi időgépeket használnak, nem 5000 tonnás TARDIS-t a Ki vagy, Doki? sci-fiből vagy DeLoreant a Vissza a jövőbe sorozatból.
Az elméletben a gubanc nem is a tömeg súlya, inkább a kiterjedése. Egy emberi lény átlagos térfogata 0,062 köbméter, ha tehát nem cseppfolyósítunk mindenkit, kizárt, hogy öt- és félmillióan simán felférjenek a Titanicra.
Ráadásul az időutazók zöme valószínűleg a felső fedélzeten materializálódna, mert onnan lehet legjobban látni, ahogy a jég- hegy a hajótörzset súrolja. Ott viszont nem lenne elegendő hely, tehát egymáson állnának, és az embertorony 84 méteres lenne, ha 50 egymás vállán álló Kate Winslettel számolunk (vagy 46 Leonardo DiCaprióval).
De félretéve az időutazókat, tudósok és történészek sok komoly ötlettel álltak elő a tekintetben, hogy vajon a jéghegyen kívül mi okozhatta a tragédiát.
1. A Hold
Január 4-én, majd három hónappal a Titanic elsüllyedése előtt a Hold szokatlanul közel került a Földhöz – közelebb, mint az előző ezer évben, illetve majd 2257-ig bármikor. Donald Olson csillagász, gúnynevén „mennyei kopó” szerint a Hold legközelebbi állása egybeesett a teliholddal, azaz a „szuperhold” éjszakája volt. Telihold idején a Hold–Föld–Nap egy vonalba esik, ami növeli a Nap és a Hold gravitációs erejét, az árapály a megszokottnál magasabbra emelkedik, illetve mélyebbre húzódik vissza. Ez kivételesen ritka esemény.
A régóta vándorló jéghegyek néha messzire jutnak, partra sodródnak, és ott megülnek, olvadoznak, amíg az árapály váltakozása ki nem szabadítja őket, és megint vándorútra nem kelnek. Olson szerint ezen a bizonyos estén, az új-fundlandi Disko-öböl közelében a dagály ellökhetett egy megrekedt jégtömböt, ami délnek indult. Három hónappal később került arra a helyre, ahol elvben nem lehetett volna, egy olyan éjszakán, amikor ez nem történhetett volna meg, és ütközött egy hajóval, aminek az útját sosem kellett volna kereszteznie. Így lett a történelem leghíresebb jéghegye. Hogy a lehetetlenséget tovább fokozzuk, különösen nehéz volt észrevenni, a híres ütközéskor felhők takarták a holdat, mintha tette fölötti szégyenében rejtőzne el.
2. A Föld
2012-ben Tim Maltin brit történész felvetette, hogy a légköri viszonyok felelősek a katasztrófáért. Maltin a társszerzője a 101 Things You Thought You Knew About the Titanic… But Didn’t (101 dolog a Titanicról, amiről azt hitted, hogy tudod…, de nem) című kötetnek. Remek könyv, ha másért nem, hát azért, mert én azt sem tudtam, hogy akár 101 dolgot tudhatnék a hajóról. Maltin végigkutatta a túlélők vallomását, a hajónaplókat, tanulmányozta az időjárással kapcsolatos feljegyzéseket, és arra jutott, hogy azon az éjszakán a hideg és meleg levegő egymásra rétegződése délibábot hozott létre. Az optikai csalódás az utolsó pillanatig el- fedhette a jéghegyet, megzavarhatta a Titanic vészjeleit, és a hajó jelzőrakétáit is eltakarhatta mások elől.
Emlékszem, mit olvastam erről a légköroptikai jelenségről, másik nevén délibábról. Ilyenkor különböző hőmérsékletű levegőrétegek rakódnak egymásra, a meleg és hideg levegő törésmutatója különböző, a kettő találkozásánál, az „inverziós” felületen a fény megtörik, és torzítja a valós képet. Ilyen inverzió gyakran előfordul az Arktisz hideg vizein: a távoli hajó mintha a horizont fölött lebegne.
A délibábból „ködfal” is lehet. A tengerészek ismerik a jelenséget, a vikingek Hafgerdingar néven tartották számon, ami lefordítva annyit tesz, mint „tengeri sövény”. A Titanic előtti tengeri sövény úgy működhetett, mint egy láthatatlanná tévő köpeny, és
a tengerészek csak akkor látták a jéghegyet, amikor már túl késő volt.
A délibáb lehet a felelős a hajó elsüllyedésén kívül a mentés kudarcáért is. Az SS Californian volt az egyik hajó, ami vette a Titanic vészjelzéseit. A Californian kapitánya látta a hajót a távolban, de úgy vélte, az nem lehet a Titanic, hiszen több mint 244 méter hosszú volt, és állítólag mindössze 10 kilométerre a Californiantől. Ám a hajó, amit a kapitány látott, feleakkorának tűnt, és látszólag csak 4 kilométerre volt. Ez biztosan egy másik hajó, gondolta a kapitány, csak valószínűleg nincs rádiója. Pedig a Titanicot látta, csak a délibáb miatt feleakkorában, és látszólag sokkal közelebb. A kapitány úgy döntött, hogy az erős hajólámpával Morse-jeleket ad. Így is történt, de válasz nem érkezett. Sajnos a délibáb trükkje ez is, a hőinverzió szaggatottá tette a lámpafényt, ha valaki látta is a Titanicon, azt hihette, egy távoli hajó hunyorgó fénye.
3. A Nap
Mila Zinkova időjárás-kutató vizsgálódásai szerint az égboltot 1912. április 14-én az aurora borealis, azaz a sarki fény világította be. Az északi vagy déli sarki fény elektromágneses jelenség, a napszél felkavarja a magnetoszférát, és töltött részecskék hatolnak a légkörbe, ahol fénykibocsátást okoznak. Miközben mi csak a gyönyörű sarki fényt látjuk, az ionizált részecskék által kibocsátott fény zűrzavart, néhol világvége-jelenséget okozhat.
A legsúlyosabb feljegyzett napvihar 1859-ben történt. Mivel a világ ekkor még nem volt gazdagon ellátva elektromos hálózatokkal, viszonylag kis kárt okozott, bár állítólag olyan erős hullámok érték a frissen felállított távírórendszereket, hogy a távírászok üzenetei úgyis átmentek, ha lecsatlakoztak a rendszerről. Ha ma egy, az 1859-eshez hasonló napkitörés érne minket, a tudósok szerint 2 billiós kárt okozhatna, megbénítaná a kommunikációt, amit négy–tíz évbe telne helyrehozni.
Zinkova szerint
a napkitörés 1912. április 14-én befolyásolhatta a Titanic iránytűjének működését és a rádiójeleket is.
Következésképpen a legénység szükségtelenül módosíthatta az irányt, egyenesen az érkező jéghegy felé mozdítva a hajót, amit az eredeti útvonalán nem érinthetett volna.
4. Az elemek
Kevéssé ismert tény, hogy a Titanic egész útja alatt a tűzzel is küzdött. Gyakorlatilag tíz nappal azelőtt gyulladt ki a tűz a 6-os kazánházban, ahol több száz tonna szenet tároltak, hogy elhagyta a kikötőt. A legénység egyes tagjai egész úton ezt a tüzet igyekeztek eloltani.
Erre a tényre alapozva gondolta Robert Essenhigh mérnök az Ohiói Állami Egyetemen, hogy miközben eloltani próbálták a tüzet, a legénység tagjai véletlenül elősegítették a hajó katasztrófáját. A tüzet ugyanis tűzzel próbálták oltani. Azért tartott hosszú ideig, mert a gócpont mélyen a szénhalom alján leledzett. Hogy hozzáférjenek, egy másik szénraktárba lapátolták át a szenet, a dühöngő lángokat elérve pedig az égő szenet egy kazánba, hogy biztonságban eléghessen. Így azonban sokkal több gőzt termeltek, ami fokozta a sebességet.
Ha a Titanic kisebb sebességgel halad, mondják egyesek, az ütközés talán kevesebb vízkamrát tép fel.
A hajó akkor is megrongálódott volna, de nem süllyed el.
***
Így tehát, ha hiszünk a fenti elméleteknek: a Titanic április 14-én éjszaka túl gyorsan haladt (köszönhetően a tűznek), eltért a kijelölt útvonaltól (köszönhetően a Napnak), és nekiment egy jéghegynek, aminek nem kellett volna ott lennie (de ott volt, köszönhetően a Holdnak), a legénység pedig nem vette észre (köszönhetően a délibábtól homályos horizontnak).
Egy dolgot azért leszögezhetünk: azon az éjszakán, 1912-ben, a Titanicnak kozmikusan kurvára befellegzett.
