„Az algás akvárium például tökéletes arra, hogy a haldokló által látott utolsó kép legyen” – véli a Szépségszalon névtelen narrátora, akinek épp egy algás falú tartály látási viszonyaira emlékeztetnek a töredezett és nem ritkán redundáns feljegyzései. Bár a vékony kötet lapjain a múlt és a jelen összefolyik, és az elkoszolódott lencsén keresztül felsejlő, klausztrofób világ a nyálkás üvegfelülethez hasonlóan kevés kapaszkodót kínál, annyi azért bizonyos, hogy a meg nem nevezett városban egy gyógyíthatatlan kór üti fel a fejét,
amely jellemzően a kirekesztettek körében szedi áldozatait.
Kétségtelen az is, hogy a járvány terjedésekor az elbeszélő elfekvővé alakítja át a szépségszalont, amit még fiatalon nyitott, és befogadja az áldozatokat, akiknek nincs hova menniük – és akiket groteszk módon vendégnek nevez. A korábban az enteriőr markáns részét képező tükröket el kellett ugyan szállítani, mert azok megsokszorozták volna a haláltusát, az egykori berendezésből megmaradt akváriumokat mintha mégis tükörfelületként működné a narráció. A bennük élő, magukra maradt, egymást felfaló halak felfedik az elfekvő betegeinek tegnapjait és előrevetítik bizonytalan holnapjukat is.
Itt van például az a látszólag lényegtelen epizód, hogy egy ponton az elbeszélő axolotlokat vásárol. Az akvarisztika kutyafejű, Mexikóban őshonos démona minden bizonnyal az azték mitológiában szereplő Xólotlról, vagyis a tűz, a villámlás, illetve „minden zord dolgok istenéről” kapta a nevét,
akinek az volt a feladata, hogy az alvilágba vezesse a holt lelkeket.
A Szépségszalon a nyolcvanas évek óta publikáló, harmincnál is több könyvet jegyző Mario Bellatin legsikeresebb művei közé tartozik. Az 1994-ben megjelent, műfajilag nehezen behatárolható, alig hetven oldalas szöveg fontosságát jelzi, hogy egy nyolcvanegy spanyolajkú kritikus megkérdezése nyomán 2007-ben összeállított, az 1980-as évek óta spanyolul írt száz legjobb regényt rangsoroló listán a tizenkilencedik helyre került. Bellatin honfitársa, a nála kilenc évvel fiatalabb Álvaro Enrigue szerint pedig a Szépségszalon „Mexikóban mindent megváltoztatott.”
A mexikói Mario Bellatin különleges fantáziájú, megindító könyve olvasható megrázó disztópiaként, hipnotikus erejű monológként vagy a test változásairól, a halállal való szembenézésről és a számkivetettségről szóló allegóriaként. Olvass bele!
Tovább olvasokAmi azt illeti, Bellatin is előszeretettel változtatja a műveit. Ahogy a Jacobo, a mutáns című ‒ magyarul ugyancsak a Sonora gondozásában megjelent ‒ kötetének, úgy a Szépségszalonnak is több szövegvariánsa létezik. Az átformálás, a mutáció persze nemcsak alkotástechnikai, hanem tematikai szempontból is foglalkoztatja a szerzőt. A névtelen városban játszódó Szépségszalon történetének időkoordinátáiról keveset tudunk, az egyre több áldozatot szedő titokzatos kór okozta elváltozásokat azonban az elbeszélő több ízben is részletezi.
Mivel a szöveg központi motívumai a bezártság és a pandémia, nehéz a Covid után (alatt) nem a koronavírus idején tapasztaltakkal olvasni össze a fejezeteit. Pedig, ha csupán a tünetekre, illetve a könyv első megjelenésének dátumára gondolunk, a nyolcvanas-kilencvenes évek AIDS-vírusa sokkal közelebbi referenciát kínál. Azonban a fogyással járó, a nyirokmirigyek gyulladását és fekélyes sebeket okozó kór megjelenítése ezúttal a konkrét jelentésén jócskán túlmutat –
az odalett fiatalságra, az örömök elapadására, az élet elmúlására kínál keserű allegóriát.
A narrátor, aki a tiszta vízbe való alámerüléshez hasonlítja a szépítkezést, aki képes órákon át gyönyörködni az aranyhalak pikkelyének tükröződéseiben, és aki előszeretettel emlékszik vissza az aranyszínű női ruhákban tett éjszakai kalandjaira, keserűen vet számot vele, hogy a fiatalság elmúltával már nem egyszerű a csábítás.
És bár sok minden máshoz hasonlóan a szövegből ez sem derül ki egyértelműen, mintha a szolidaritáson túl elsősorban amiatt fogadná be a betegeket, hogy az egykor életerős férfiakhoz ‒ akiket ledöntött már a lábukról a kór ‒ közel lehessen egy kicsit. Mint afféle végstádiumos vámpír, akinek nincs már ereje átharapni a szüzek nyaki ütőerét, de a szépség romjainak közelségétől mintha remélne némi életenergiát. Bellatin persze feje tetejére állítja a vámpírmítoszt is. A folyvást vívódó narrátor – aki megemlíti, hogy sokáig halhatatlannak hitte magát ‒ gondoskodik az elesettekről, és ha már nem képes örök életet adni nekik, a vérük megcsapolása helyett beléjük diktál pár kanál híg húslevest. Hogy miért teszi? Talán amiatt, hogy legyen a közelében valaki.
Mert mintha azt vetné fel a kötet, hogy a halálnál a betegség sokkal rettenetesebb, de a betegségnél is borzasztóbb a magány.
„Idővel minden embertelenség emberivé válik” – állítja a Kavabata Jaszunaritól vett súlyos és meghökkentően aktuális mottó, amit Bellatin a Szépségszalon élére emelt. Az idézet a japán szerző The House of the Sleeping Beauties című könyvéből származik, és ha kicsit is ismerjük Bellatin intertextusokban, életrajzi referenciákban, betegségábrázolásban és az írás folyamatára tett folyamatos utalgatásokban gazdag szöveguniverzumát, egyből kíváncsiak leszünk rá, hogy vajon miképpen hozta játékba a paratextusban foglaltakat.
Ahogy arról esett már szó, a mexikói szerző életművében a deformáció kulcsfogalom, és az őt megihlető Januszari-novellát is bravúrosan gondolta tovább. A The House of the Sleeping Beauties címében szereplő ház egy olyan létesítményt takar, ahol idős férfiak fizetnek érte, hogy fiatal, meztelen, narkotizált lányok mellett alhassanak. A szépségszalonból hospice házzá alakított menedék azonban jómódúak helyett jellemzően nincsteleneket, idősek helyett zömmel fiatal férfiakat fogad, akik nemcsak egy éjszakát töltenek itt, hanem fájdalmak között, a szépségtől messze (és ahhoz különös módon mégis közel),
reménytelenül várják, míg az örök álom rájuk talál.
Közben egyre világosabb, hogy az elfekvő üzemeltetője is beteg. Számomra kétségkívül a kötet csúcsjelenete (itt most SPOILER következik), amikor a narrátor magára ölti egy elhunyt barátja ruháját, a fészerben talált flitteres kiegészítőket, boákat és a csillogó szetteket egymásra hordja és meggyújtja az udvarán, rengeteg tömény italt fogyaszt és szívszorító, magányos haláltáncot lejt a máglya körül: „Én is bele akartam borulni a tűzbe. A lángokba akartam temetkezni, hogy elégjek, mielőtt a lassú halál eluralkodna a testemen”. Végül meggondolja magát, és dacolva azzal, hogy ezentúl egy fülledt karnevál fájdalmas örökmásnapjához hasonlít majd az élete, csinálja tovább.
Még ha az idő látványosan ellene dolgozik is, és egyre fakóbb az őt körülvevő világ. Minden tönkremegy, és mindennél koncentráltabban láttatja ezt, hogy az elbeszélő a valamikor hajfestéshez használt gumikesztyűvel emeli ki a tarka kövek közül az elpusztult díszes halakat. Előbb a színek kopnak ki, aztán meghibásodnak az akváriumok berendezései. Az üres tartályokba a narrátor a haldoklók személyes tárgyait kezdi gyűjteni, bizarr vanitas-emlékművet építve így,
ami eszünkbe juttatja az elhalt állatok maradványaiból a tenger fenekén képződő üledékréteget.
Az persze önmagában különös, hogy egy szépségszalonba járnak meghalni az emberek, ahogy az akváriumokban ficánkoló díszhalak és a vaskeretes ágyakon haldoklók egy térbe sűrítése sem megszokott, azt hiszem azonban, hogy Báder Petra remek fordításának van egy plusz nyeresége is. Mégpedig az, hogy a magyar kiadásban hátborzongató módon íródik egymásra a hasonló hangalakú hal és halál.
„Egy könyv annál jobb, minél kevésbé mindennapi. Minél hűségesebb a saját maga által létrehozott logikához, annál könnyebben válik a saját korlátait meghaladó szöveggé” ‒ olvassuk Bellatin Az írás tanításának művészete című kötethez írt előszavában. A Szépségszalon pompásan demonstrálja ezt, hiszen bár megcsillantja az életmű csomópontjait, és párbeszédbe lép azzal a művel is, amiből a mottója származik, mégis mondatról mondatra, a saját logikája szerint halad. Épp ezért felesleges Almodóvar vagy Cronenberg filmjeihez, netán Szöllősi Géza díszleteihez vagy Dobos Tamás fényképeihez hasonlítani ezt az egyszerre fotografikus, zajló és szoborszerű kisregényt, elvégre a szerzője azt vallja: egyetlen művészet létezik.
