Alba Donati olaszországi könyvkiadóként mozgalmas életet élt – élvezte a nyüzsgést, a neves nemzetközi szerzők társaságát –, mégis készen állt a változtatásra. Egy nap úgy döntött, visszatér Lucignanába, a Toszkána hegyeiben lévő szülőfalujába, és nyit egy kis könyvesboltot.
De hogyan jutott eszébe egyáltalán az a képtelen ötlet, hogy könyvesboltot nyisson egy 180 lakosú, eldugott falucskában? Hiszen nem tűnt valószínűnek, hogy Alba boltja sikeres lesz. Mégis, hamarosan elterjedt a híre nemcsak a környékbeli könyvbarátok között, de szerte Olaszországban. Miután túlélt egy tűzesetet és egy világjárványt, népszerűsége nőttön-nőtt. Elkötelezett olvasók érkeznek távoli vidékekről nézelődni, meginni egy csésze teát abban a biztos tudatban, hogy Alba megtalálja a számukra legmegfelelőbb olvasmányt.
A naplóbejegyzések formájában megírt, inspiráló történet az olvasást, az olvasókat és a könyveseket ünnepli – az irodalmi világ meg nem énekelt hőseit. Alba Donati költő, könyves szakember az olasz könyvkiadásban dolgozott a legjelentősebb nemzetközi szerzőkkel együttműködésben, mielőtt hazaköltözött Lucignanába. A Könyvesbolt Toszkánában az első prózakötete, most elolvashatsz belőle egy részletet.
Alba Donati: Könyvesbolt Toszkánában (részlet)
Fordította Todero Anna
Május 1.
„Ezt kérem”, mondja egy tíz év körüli kislány, és Michela Murgia Hallgass című könyvét nyomja a kezembe. „Magadnak veszed? Nem biztos, hogy neked való”, mondom, mert azt hiszem, a kislányt megtévesztette a borítón látható képregény.
Felnéz és gyilkos pillantást vet rám: „Ne tessék izgulni.”
Megtudom, hogy Irisnek hívják, és ilyen a természete. Van egy nővére, aki félénkebb vagy egyszerűen csak zárkózottabb nála. A nővérét Esthernek hívják, mint Katya Petrovszkaja Talán Eszterét vagy Szabó Magda Az őz című regényének szereplőjét. Tizennégy éve magasából A könnyed utazó című könyvet választotta Katharina von Arxtól és A könyvárus történeteit Martin Lathamtől. Az anyukának Ali Smith Tavaszát ajándékozták. Az apuka beérte Elizabeth Brundage Mindenek látszata című könyvével.
Kőműves, azt mondja, nem szokott olvasni, valami olyan kell neki, ami letehetetlen.
Az Arno-völgyből, Montopoliból jöttek lakókocsival, amely már jó ideje tétlenül állt, így akarták felavatni, nálunk. Az igazság az, hogy Esther már járt itt a barátnőivel, ő rángatta el a családot. Olaszország nemcsak felfedezésre váró helyekkel, dómokkal és freskókkal van tele, hanem felfedezésre váró emberekkel, családokkal is. Olyan családokkal, amelyek ellentmondanak minden statisztikának, ami napjaink szócséplésének keretét adja.
Egy másik csoportra is felfigyeltem. Fiúk-lányok csapata Firenzéből. Felkészült emberek, tudják, mit akarnak. Körbejárták a kertet, lefotóztak minden zugot, minden részletet, és közben ilyen mondatokat hallok:
„Nem, anyám imádná ezt a helyet.”
„Csinálok pár képet, és elküldöm anyának.”
„Anyám holnap jön a barátnőivel.”
Amiből arra lehet következtetni, amit egyébként már tudtunk, hogy a nők tartják életben a könyvkiadást, és ezek az anyák képesek voltak átadni az olvasás szeretetét a gyerekeiknek.
Ki gondolná manapság, amikor szülők és gyerekek olyan nehezen értenek szót, hogy amikor hat huszonöt-harminc éves fiatal egy csodás helyre bukkan, az az első gondolata, hogy tudassa az anyjával?
A könyvesbolt egyfajta iskola, ablak a világra, amelyről azt hisszük, hogy ismerjük, de tévedünk.
Ha tényleg meg akarjuk ismerni a világot, ahhoz olvasni kell, mert aki ír, az mindig valami olyan részletből indul ki, ami nem stimmel. És amikor „a nyerőszámot nem dobja ki a kocka”, ahogy Montale mondaná, az írók nem tehetnek mást, mint hogy elfogadják az ellentmondást, elkalandoznak az én sötét utcáin, ők maguk lesznek a sötétség, nincs más megoldás. Elsa Morante Történelem című regényének elején Günther, a kétségbeesett tekintetű, fiatal német katona megerőszakolja Iduzzát, a római San Lorenzo negyedben élő tanítónőt. Az erőszak erőszak, de Elsa Morante nem bíró. Elsa leereszkedik abba a kétségbeesett tekintetbe, abba a „rettenetes, magányos mélabú”-ba, és megtalálja benne Ida tekintetének visszfényét, felleli benne a gyerekkort, amely mindkettőjüket megcsonkította. Azt találja meg, ami összeköti őket, és nem azt, ami elválasztja. Hozzá kell szokni ehhez a hátulról, alulról, felülről, messziről, közelről való nézéshez, amelyet az írók alkalmaznak. Elvesznek a bizonyosságok, a jelszavak, de megtörténhet – ahogy Alberto Manguellel történt –, hogy meghatódunk. Amikor újraolvassuk a Történelem elejét, abban a pillanatban lépünk be Iduzza házába, amikor lezajlik az aktus, hogy erőszakból vagy szerelemből-e, nem tudjuk, legszívesebben azt mondanánk: elnézést a zavarásért…
Mai rendelések: Ayesha Harruna Attah: A nagy kékség, Emanuele Trevi: Valami írás, David Nicholls: Egy nap, Jessica Bruder: A nomádok földje, Paolo Di Stefano: Bűntény Avolában, Patrizia Cavalli: Csodálatos élet.
Május 14.
„Anya, azt szeretném, ha újra kicsi lennék, és mindig veled lehetnék.”
Így mondta, könnyek között.
Itt nem segít a pszichoanalízis: ha a lányod ezt mondja neked, otthagysz csapot-papot, és sietsz hozzá.
Készítettem húspogácsát paradicsommártással, tejben áztatott csirkemellet, krumplipürét, újrateremtettem az őssejtet. De csak annyi történt, hogy megijedt ettől az áldott iskolától, az érettségitől, attól, hogy fel kell nőnie.
Azután hazajöttem. Még jó, hogy Alessandra helyettesít, ha nem vagyok itt. Valahányszor megjövök, anyám mindig három évvel öregebbnek tűnik. Egy pillanatra sem lehet egyedül hagyni. Elesik, és haza akar menni.
Az életet nem kell teljes egészében megérteni, de a gyengédségre szükségünk van. Belénk hatol, átjár minket, mindenféle cselekedetekre vezérel, utat mutat. És mint a marokkó játékban, megint csak egyik ember megmenti a másikat. Egyik a másikat. Egyik a másikat. És ne forduljunk hátra, hogy megnézzük, hány embert mentettünk meg, tudjuk, hogy az bajt hozna ránk. Mindig előrenézzünk, a következő alkalom felé.
Ha ma hátrafordulnék, Natalie csomagját látnám, amelyért már kifizettem negyvennégy euró postaköltséget, és nem kevesebb mint százhuszonkilenc euró vámot, ez pedig el is vitte a nyereségemet.
Milyen utálatos ez a bürokratikus világ, mintha valakinek kifejezetten az volna a munkája, hogy akadályokat épít, mintha lenne egy akadályügyi államtitkár és minisztérium.
Alessandra azt mondaná erre, hogy bekaphatjátok.
Egyébként meg Lucignanában van egy háza Yamnak és Nirának, akik Tel-Avivban élnek, és talán a jövőben el tudjuk intézni, hogy bőröndben hozzák át a harisnyákat. Már tárgyalunk róla.
A lucignanai külföldiek közössége olyan emberekből áll, akiket kedvelek: Prudence minitortákat hoz nekünk, Mike a Charlotte Brontë és Jane Austen teát, Yam és Nira pedig az irodalmi harisnyákat. William zongorázik, Virginia pedig olyan, mint Virginia.
Mai rendelések: Dacia Maraini: Végállomás Budapest, Lev Tolsztoj: Muzsikélet, Pia Pera: Boldogsággyakornok, Margaret Atwood: Pénelopeia, Edward Carey: Kicsi, Emmanuel Carrère: Az ellenség, Tina Guiducci: Otthon-szimfónia.
Május 16.
Tegnap szitált az eső, átraktuk a két asztalkát az előtető alá, hogy le tudjanak ülni azok, akik az eső ellenére eljöttek Firenzéből, Bolognából, Reggio Emiliából. Most, hogy a lezárásnak vége, minden nap hoz valami meglepetést, mindennap váratlan történetek lépnek be a zsályazöld kapun – mesék, klasszikus regények, távoli filmrészletek.
Tegnap az esőben megjelent két horgász. Az egyik magas és testes, kedves mosolyú és jóságos tekintetű, a másik inkább sovány és fürge. Olyanok voltak, mintha Robert Altman Rövidre vágva című filmjéből bukkantak volna elő, amely Raymond Carver novellái alapján készült. A halászok, az eső, a várakozás, a csoport.
Azt gondoltam, nincs olyan könyvem, ami nekik való lenne, de tévedtem.
A jóságos tekintetű azt mondta, hogy olvasta az összes versemet, és némi hasonlóságot fedezett fel a kedvenc költőjével, Robert Frosttal. Úristen, éppen Robert Frost, aki azt mondta, hogy a vers úgy születik, mint ahogy „összeszorul az ember torka, visszavágyik az otthonába vagy egy szerelembe”. De a barátja biztos nem így van ezzel, gondoltam továbbra is tévesen, a barátja nyilván olyan könyvet kér majd tőlem, ami nincs meg nekem.
„Amikor meghalt Ferlinghetti, összeszedtem a beatnemzedéket, és észrevettem, hogy nincs Gregory Corso-verseskötetem.”
Végül is, miután tájékoztattak minket, milyen tiszta vizűek a környékbeli patakok – a Dezza, a Surricchiana, a Segone –, Louise Glück Vad írisz és Lawrence Ferlinghetti A Coney Island of the Mind (Elmecirkusz) című kötetével távoztak. Eszembe jutott Harold Bloom, amint ott ül a barátja mellett Nantucketben, aki horgászik, mialatt ő Walt Whitman verseit olvassa fel: „Amikor égető szükségem van rá, hogy enyhítsem a fájdalmat, csaknem mindig Whitmant választom.”
Vén tanyaház ajtajában a meszelt palánknál
Orgonabokor áll sudáran szív-forma dús-zöld levelekkel,
Finomrajzú hegyes bimbói sokaságával, bódító, kedves illatával,
Minden levele külön kis csoda – s erről az ajtóban álló bokorról,
A finoman rányalt bimbójáról, a dús-zöld szív-forma levelűről
Egy virágos ágat letörök.
Így látom magam előtt az én két horgászomat, amint
éppen a Segone tócsáiban taposnak, vagy az erdőben gyalogolnak, és közben Louise Glück vagy Ferlinghetti valamelyik versét olvassák.
A kifogott halakat visszadobják a vízbe, ça va sans dire. A horgászat terápia.
Ma nagyon különleges rendelés érkezett. Nászajándékról van szó, egy doboz a menyasszonynak, egy másik a vőlegénynek.
A menyasszonynak: Laura Imai Messina: Az élet rejtett színei, Mathangi Subramanian: Vadvirágok háza, Vanessa Montfort: Virágvásárló asszonyok, Mariana Leky: Amit csak a szívével lát az ember.
A vőlegénynek: Damien Luce: Debussy lánya, Gabriella Greison: Kvantumfizikusok elképesztő vacsorája, Tosimicu Hirano: Wasan. A japán matematika művészete, Elfeledett szavak szótára.
Mindkettőjüknek: Elinor Marianne-féle könyvjelzők és füzetek, továbbá teák.
