Cecile Enger regényének főhőse az idősödő Asta, aki egész életében brit diplomata férjét követte a világban. Egy éve egy agyvérzés miatt nem képes a angol nyelven kommunikálni: „A nyelv csapdájába esett a fejemben” – írja a naplójában. Visszatér anyanyelvéhez, a norvéghoz, és ezzel együtt hirtelen szembetalálja magát a múltjával. A betegség okozta csendben emlékezni kezd az életére. A gyerekkor nyelvéhez való visszatérés magával hozza a régi emlékeket is: a kisboltot üzemeltető norvég család történetét, a kislányét, akit soha nem szeretett az anyja, akit becsapott az apja, és aki kénytelen volt végignézni kedvenc lova borzalmas halálát. És persze a kamaszét, akinek fiatal irodalomtanára mutatta meg az utat a könyvek izgalmas világába, és akit ő kegyetlenül elárult.
Cecilie Enger ezúttal is egy női sorsot tár elénk, melyben a gyerekkori szeretethiány, az íróvá válás kudarca, a gyermektelenség, a kiüresedett házasság és az öregedés kérdései is helyet kapnak. A kötetről itt írtunk kiritkát.
Cecile Enger: Egy perc csend (részlet)
Fordította: Petrikovics Edit
Mint kiderült, nem olvasott különösebben sokat, ugyanakkor mindig őszinte érdeklődéssel kérdezett az olvasmányaimról, és összességében kíváncsi volt az életemre. Felsóhajtott, amikor a kairói éveinkről meséltem neki, azt mondta, Tokióba vágyik, miután megmutattam neki a cseresznyevirágzást ábrázoló fotókat, amelyeket a vidéki Japánban készítettünk. Thomasnak igyekezett brit angolsággal válaszolni, és figyelemre méltóan jól ment neki. Mindent egybevetve, az igyekezete egyszerre volt szórakoztató, megható, és el kell ismernem, hogy hízelgő is. Nem tűnt magabiztosnak, ugyanakkor szervilis sem volt. Ezért nevetett azokon a kisebb-nagyobb dolgokon, amiket már nem tudtam Norvégiáról (hogy több a női orvostanhallgató, mint férfi, hogy az úgynevezett e-sport elterjedtebb, mint a sífutás, hogy Oslo éjszakai élete bármely európai városéval versenyre kelhet), és az általa csak régimódinak titulált nyelvezetemen. Eltúlzott nazalitással illusztrálta: fjes, sepe, have. A nevetése azonban nem volt sem gúnyos, sem bosszantó, épp ellenkezőleg: pillanatok alatt átragadt mindenkire.
Én is nevettem, és lassanként észrevettem, hogy hosszú idő óta először kezdett felszínre törni bennem a norvég nyelv.
Egyre többet társalogtunk, és az előre megbeszélt két óra idővel a hosszabb beszélgetések és apró csevegések tengerébe fulladt. A napok rohamtempóban múltak, és a tévé előtt elvesztegetett óráim sokasága ködként oszlott szét.
Thomas azzal viccelődött, hogy kezd féltékeny lenni, és felvetette, hogy tarthatnánk Anéval néhány angolórát is, amelyen ő is részt vehetne, hogy megértse a ház asszonyait, ahogy szólítani kezdett minket.
Sőt, mosolygott is, ahogy azelőtt tette. Nem bosszankodott, amikor Ane bort löttyintett az abroszra, amikor pedig lelkesedésében félbeszakította, miközben beszélt, Thomas annyiban hagyta. Este, miután lefeküdtünk, Thomas olykor megsimogatta a karomat, és azt mondta, reméli, hogy jól fogok aludni.
Az évek során természetesen norvégul beszéltem az anyámmal telefonon. Ahogy az apámmal és Nils öcsémmel is. Ezenkívül alkalmanként Norvégiában nyaraltam, vagy részt vettem egy-egy temetésen. Amikor azonban Ane megérkezett hozzánk, mindez már nagyon régen volt, jó ideje csupán Nilsszel beszéltem norvégul évi pár alkalommal. Akárhogyan is, váratlan örömöt ébresztett bennem.
Egy nap egymás mellett álltunk a nappaliban, és azon tűnődtem, hogy nem sokkal magasabb nálam. Megkérdeztem, hány centiméter.
- Százhetvennyolc – felelte Ane.
Azt mondtam, hogy pontosan olyan magas voltam, mint ő. Azután eszembe jutott néhány régi ruhám, amelyek egy bőröndbe csomagolva követtek mindenhová, ahol csak éltünk.
Amelyeket azért tartottam meg, mert egykor arról álmodtam, hogy lesz egy lányom, aki a ruháimat viseli.
- Van néhány ruhám a hatvanas-hetvenes évekből – mondtam.
- És még néhány darab, talán a nyolcvanas évekből.
Rám nézett, és elmosolyodott:
- Milyen klassz, hogy még mindig megvannak.
- Mostanra valószínűleg már szörnyen régimódiak. De megnézheted őket, ha szeretnéd.
- Örömmel – válaszolta Ane.
A régi ruháim látványa a testén végtelen örömmel és elragadtatással töltött el.
- Hű! – lelkendezett a tükör előtt forogva szűk szabású, bézs és fekete ruhámban, a keskeny műanyag övvel a derekán. Azután felpróbált egy színes batikolt darabot, amelyet őszintén szólva nem sokszor viseltem. Egy alaposan teletömött szövettáskában rábukkantam arra a világos férfinadrágra, amelyet egykor szívesen hordtam, a hozzá tartozó fehér inggel, sötét mellénnyel és nyakkendővel együtt. A teljes szettet Párizsban vettem valamikor 1980 körül.
- Ha jó a méret, az összes a tiéd lehet – néztem rá bátorítón. Ane kicsusszant a batikolt ruhából, majd belebújt a férfinadrágba, az ingbe és a mellénybe. Segítenem kellett neki megkötni a nyakkendőt. Utána alig tudtam levenni róla a szemem.
Amikor másnap sétálni indultunk a városba, büszkén lépkedtem mellette.
Olyan volt, mint Annie Hall. Egy Diane Keaton. Mint én magam.
Ane elmesélte, hogy egy ismerőse hívta fel a figyelmét a hirdetésünkre, és hogy úgy vélte, jól jönne számára, és illene is hozzá, mivel nemrégiben szakított a barátjával, és nem sokra rá az idősek otthonában is felmondott, ahol szakképesítés nélküli gondozóként dolgozott, hogy „valami új dolgot csináljon”. És hogy ez az új akár
„egy kissé szokatlan lengyelországi tartózkodás” is lehetne, ahogy fogalmazott.
Oslo egyik keleti városrészében, Alnában nőtt fel, a fodrászként dolgozó édesanyjával. Az apjáról nem sokat tudtam meg.
Egyik pillanatban még „művelten” nyilvánult meg, érdeklődve kérdezősködött az egyik régi katedrális tornyairól és toronysisakjairól, amely mellett elhaladtunk, ám azután megbotlott a járdát tarkító lyukak egyikében, és olyan szitkokat villantott meg, mintha azok egy rejtett zugából származtak volna. Mint valami Higgins professzor, rámutattam, hogy reggelente helyesen ejtette a banán nevét, amikor azonban fáradt volt, úgy hangzott, „bannnán”. Nevetve értett egyet velem, anélkül, hogy egyetlen másodpercre is zavarba jött volna. Úgy véltem, ez valódi karaktert kölcsönöz neki. Mit jelent az, hogy indignált? Mi az a hirig? Hébe-korba? A nyal-
ka pozitív vagy negatív jelző?
Imádtam magyarázni. Cserébe kérdéseket tettem fel: Mit jelent a nem bináris? Lehet úszni az Oslót átszelő Akerselvában? Tényleg muszáj így kinéznie az új Munch Múzeumnak?
Thomasszal és velem vacsorázott, és olyan vaskos poénokat pufogtatott, amelyek Thomast az Ane-korú önmagára emlékeztették. Olyanokat mondott, hogy imádja a fish and chipset, a scone-t és a tejes teát, és hogy egész biztosan csörgedezik némi ősi, angol vér az ereiben.
Ane érkezése előtt csupán elvétve fordult elő, hogy Thomas és én együtt ettünk a hét folyamán, hacsak nem étteremben vacsoráztunk. Jelizaveta a tűzhelyen hagyta az elkészített ételt, mi pedig különböző időpontokban fogyasztottuk el. A köztünk uralkodó csend, miközben kiszolgáltuk magunkat, majd együtt ültünk az ebédlőasztalnál, gyakran azzal végződött, hogy Thomas az órájára pillantva közölte, hogy kezdődik a BBC híradó. Azzal fogta a tányérját, bevitte a nappaliba, és leült az alacsony fotelbe, amelynek a porszínű szövetét taupe árnyalatként árusították, ami franciául vakondot jelent. Ilyenkor mindig azt gondoltam, hogy visszahúzódik a barlangjába.
Anéval viszont együtt ettünk, az asztalon friss virág állt, ő pedig arról beszélt, hogy sosem látott szebbet a szomszéd színes ólomüveg ablakainál, és amikor a napsugarak ferdén besütnek az utcáról, az üvegek vörösen, sárgán és zölden ragyognak. Amikor Thomas a fin de siècle-ről mesélt, Ane ezt mondta: Valójában nem abba az időbe álmodja vissza magát az egész világ? Megosztotta velünk, hogy Rayna teljes mellszélességgel ellenzi az abortuszt, Thomas pedig elmesélte, hogy az angol lányok közül kerülnek ki a legfiatalabb anyák Európában. Jóval az étkezés befejezése után is az ebédlőasztalnál ültünk.
Ane meg én múzeumokba is eljártunk. Ez mindkettőnk számára új volt. Főként a Nemzeti Múzeumot látogattuk előszeretettel, ahol hosszasan álldogáltunk Anna Bilińska 1892-ben festett önarcképe előtt. Egyikünk sem unta meg a szomorú, de magabiztos fiatal nő portréját, aki az összes ecsetjét az ölében tartja, és kissé oldalra fordítja a palettáját. Ő visszanézett ránk, anélkül, hogy lesütötte volna a pillantását.
- Ilyen akarok lenni – suttogta Ane.
- Én is – súgtam vissza. – De lehetőleg kevésbé szomorú – tettem hozzá.
- Ha egy mód van rá – bólintott.
Egy-egy papírpohárba töltött kávéval a kezünkben átsétáltunk a Szász Kertbe, és megálltunk egy míves kovácsoltvas padnál. Ane leült a közepére, majd megpaskolta maga mellett a padot, így közvetlenül mellette foglaltam helyet.
Mesélt az édesanyja fodrászszalonjának törzsvendégeiről. Idős hölgyekről, akik sosem szűntek meg hiúnak lenni, és elcsigázott nőkről, akik horkoltak, miközben az anyja a fejbőrüket masszírozta. Elmesélte, hogy az összes pakisztáni asszony otthon, a konyhában festi feketére a férje haját, és hogy a fodrászszalon volt a világ legjobb óvodája. Azt mondta, soha nem hiányzott neki az apja.
- Gyönyörű férfi volt, de nem lehetett megbízni benne, mondta mindig anyám, amikor arról faggattam, ki ő.
Egyesek számára ez valószínűleg ilyen egyszerű. Nem lehetett megbízni benne.
Megittuk a kávénkat, de nem mozdultunk a padról. Tisztán emlékszem arra a délutánra. A hőségre, az olcsó napszemüvegre, amelyet nem sokkal korábban szereztünk be, a padon elnehezülő testünkre. És arra, hogy boldognak éreztem magam. Hogy Ane lehunyt szemmel, arcát a nap felé fordítva megkérdezi, mi volt az első emlékem.
Követtem a példáját: lehunytam a szemem, és a nap felé fordítottam az arcomat. Majd azt válaszoltam, hogy talán
nem ez a legelső emlékem, de arra mindig emlékezni fogok, hogyan viselkedett az apám az anyai nagyapám temetésén.
- Elmeséled? – kérdezte továbbra is lehunyt szemmel.
- Legalábbis megpróbálhatom – feleltem, és néhány másodpercig azon tűnődtem, honnan is kezdjem. – Nos, az apám mindig is az a fajta ember volt – vágtam bele –, aki soha nem ismer el másokat, csakis azokat, akiket tiszteletben tart, akiket pedig tiszteletben tartott, azok egytől egyig sikeres üzletemberek voltak.
- Valóban? – csodálkozott Ane. – És mi volt ennek az oka?
Erre nem igazán tudtam válaszolni, de azt mondtam, hogy szerény anyagi háttérrel bíró családból származott, ezért szinte megszállottan érdeklődött a pénz és az üzlet iránt, és tényleg hitt a kapitalizmusban, „mint egy igaz istenben”. És hogy az anyai nagyapám mélyen hívő ember volt, emellett pedig kifejezetten sikertelen üzletember.
- Mivel foglalkozott? Mármint a nagyapád?
- Káposztát termesztett – válaszoltam.
Azután meséltem nekik a Vestfossenből származó vallásos nagyszüleimről. A nagyapámról, aki közvetlenül az első világháború előtt frissen házasodott fiatalemberként kölcsönt vett fel, hogy egy gőzhajtású traktort vásároljon.
Nyitókép forrása: Typotex Kiadó
