Bódis Kriszta regénytrilógiát írt Tüdős Klára életéről. Az első rész a századelőtől 1919-ig tart, a második 1919-1941-ig, Teleki Pál miniszterelnök öngyilkosságáig. Tüdős Klára ezt követően még 40 évet élt, így az Árnyék és fény című harmadik kötetre is maradt bőven alapanyag. A Kisasszonyképző című első (itt olvashatsz bele) és a Korzón a pokolba című második (itt olvass bele) kötet után ez a trilógia befejező része (a kötetről és Tüdő Klára alakjáról többek közt itt és itt írtunk).
Bódis Kriszta író és dokumentumfilmes, a Kemény vaj, az Artista és a Carlo Párizsban című regények szerzője, és a Van Helyed Alapítvány megteremtője, aki jelenleg Magyar Péterről és a Tisza Pártról ír könyvet., ahogy arról itt beszámoltunk.
Bódis Kriszta: Árnyék és fény - Istenhegy III.
XII. FEJEZET
Meztelenek
Kora nyárra a hűvös tavasz után hirtelen jött kánikula lepte meg Magyarországot. Az egész főváros a Palatinus strandon üdült. Reggel óta hibátlan kékséggel tündökölt az ég.
Mire Klára délelőtt tizenegy óra tájban megérkezett, az oszlopcsarnokos bejáraton át az öltözők irányába már zúdult befelé a strandközönség.
A Napozó lány mészkő szobra vakítórobusztusan nyújtózkodott a harmadik szint teraszai felé. A fehér kavicsos sétányon elszórva babérbokrok haragos viaszzöldje fénylett.
– Ez a Csorba Géza látott már fésülködő nőt? – lépett mellé Szapáry Erzsébet grófnő.
– Nézd csak, milyen természetellenes póz… még hogy fésülködik… – jegyezte meg köszönés helyett.
Aztán jó barátnőként arcon csókolták egymást.
– Nekem tetszenek a redukált formák, meg a haraszti mészkő – felelte Klára.
– Ugye csak én látom bele az Ady-síremléket?
– Vagy ő látja bele mindenkibe Adyt…
Ismerték a szobrász vízióját. Csorba fekete gránitból a Duna közepén az Országház elé álmodott egy Ady-emlékművet, amelynek sziluettje a pesti partról nézve föléje emelkedett volna a budai hegyeknek, miközben szembefut vele a zúgó Duna árja.
– Köszönöm, Klári, hogy eljöttél – mondta Szapáry Erzsébet grófnő, miközben a harmadik szint női öltözőjéből fürdőruhára vetkőzve, vállukon strandtörölközővel a csigalépcsőn keresztül igyekeztek a hullámmedence felé.
A trambulinról fiatalok ugráltak visongva a vízbe. A medencék és a köztük kialakított pázsitmezők megteltek napfürdőzőkkel.
– Mindenki ide menekült a kánikula elől – állapította meg Klára.„Miközben a szomszédban dúl a háború” – jutott eszébe.
– A tömeg a legalkalmasabb hely elrejtőzni. Itt hever az egész habitüé – nézett a trambulinról ugráló prímabalerinák és kabarészínészek felé.
A homokhegyről sikongatva csúszott le az egyikük.
– Táncosnő lehet – mondta egy fiatalember közvetlenül mellettük elhaladva a barátjának.
– Jól domborít! – válaszolta a barátja, irigykedve pillantva a gátlástalanul viháncoló társaságra.
– Nagyon kecses!
– Én bevallom neked, Klárám, mind ez idáig reménykedtem. Nem is tudom, miért… Hogy a hír nem igaz – kezdett bele mondandójába a grófnő. – Annyi mindenfélét beszélnek, de én az angoloknak hiszek. Judith Listowel értesülései talán a leghitelesebbek…
– Akárhogy is, borzasztó az egész – bólintott Klára. – Szóval azt mondod, nem igaz, amit az újságok írtak? Hogy Kája gyógykezeltetni akarta magát, és éppen Dubrovnikból Szarajevóba készült, amikor a bombatámadás érte a várost? De miért ment volna Szarajevóba, ahol kiéleződött a harc? Miért az amerikai nagykövetség kezdett nyomozni az állítólag ismeretlen holttest felől?
Az olasz hatóságok szerint a szállodát érte támadás. Kissé különös, hogy nem tudják pontosan, hova is esett az a bomba.
– Így igaz, drágám. Kérdés kérdést követ. Fölöttébb gyanús az egész – értett Klárával egyet Szapáry Erzsébet.– A Magyar Nemzet azt írta, hogy a Balkán aránylag legkevésbé megpróbált szögletét érte az egyetlen raguzai bombatámadás húsvétkor, ami kizárólag az ő életét oltotta ki – tette hozzá Klára.
– No persze. Ezzel azt akarják sugallni, hogy a németek végeztek vele, ami, tekintve, hogy Frankenburg szerint a listájukon volt, nem teljesen alaptalan feltételezés. Mások szerint meg hozzám, az unokatestvéréhez jutott el elsőként a hír egy lengyel tábornoktól, hogy Kája a dubrovniki postahivatal épületéből lépett ki, amikor megsebesült. Előtte éppen értesítette családját szerencsés megérkezéséről. Ami szemenszedett hazugság, mert amikor legutóbb elváltunk, azt mondta, ha nem kapok felőle hírt, az jó hír. Természetesen nem kérdezősködtem, mire készül. Valami ajánlólevelekről is fecsegnek, amit a biztonság kedvéért Larking kapitány Kája halála után elégetett. Holott neki semmilyen ajánlólevélre nem lehetett szüksége, hisz közvetlen kapcsolatban volt az angol nagykövettel.
– Ez is kitaláció? Mármint hogy téged értesített a megérkezésekor?
– Tudod, mi valóban nagyon közel álltunk egymáshoz, de attól tartok, ő sokkal komolyabb megbízatásokat teljesített, olyan titkosakat, amelyekről kétlem, hogy én vagy a barátai közül bárki tudhatott…
– Angol ügynök volt… Mindig is sejtettem – mondta ki Klára.
– Most már biztosak lehetünk benne. Ezért van igaza leginkább a szociáldemokratáknak, hogy Kája angol diplomatákkal és ügynökökkel együtt indult el kapcsolatot teremteni Magyarország és az angol vezetői körök között. Eljutott a jugoszláv tengerig, ahonnan egy tengeralattjáróval kellett volna Angliába mennie. És az utolsó pillanatban – Dubrovnikban – egy ostoba bomba megölte.
– És a többiek?
– Pálóczi Kairóban, ha jól tudom. Judith Listowel úgy tájékoztatott, hogy Frankenburg Larkingékkal együtt szerencsésen megérkezett Londonba.
– Azt mondtad, rám bíznál valamit – hozta szóba találkozásuk okát Klára.
Szapáry grófnő egy csinos strandtáskából egy paksamétát húzott elő.
– Csináltattam ebből néhány másolatot, az eredetieket ismered… – mondta, és egy levelet, valamint fotókat nyomott Klára kezébe. – Még egy. Most a szépérzékedre és az irodalmi jártassá godra apellálok. Megpróbáltam valahogy rekonstruálni, megírni Kája utolsó napjait. Az utolsó küldetést. Elolvasnád?
– Hogyne. Szívesen – vette át a felé nyújtott füzetet. – Ha írni nem is tudok, ítésznek talán nem vagyok az utolsó.
Felnyitotta a selyemlaszterrel borított fedlapot, és elolvasta az első sorokat:
„– Hercegnő, kérem – Frankenburg kinyitotta az autó ajtaját, és Kája beszállt az angol nagykövet mellé a hátsó ülésre.
– Semmi hír? – kérdezte Sir Owen O’Malley.
– Egész nap a kikötőben várakoztunk – mondta Frankenburg, és beindította a motort. – Se nem láttunk, se nem hallottunk semmit.
– Aggodalomra nincs ok – nyugtatta meg őket Hugo Larking kapitány, mert a brit tengerészet attaséja volt az autó negyedik utasa. – Előbb-utóbb hírt adnak magukról. Addig is, legyünk óvatosak és körültekintőek.
– Természetes – válaszolta a rózsaszín hercegnő.
– Mondja csak – nézett rá megnyerő mosollyal Sir Owen O’Malley nagykövet –, honnan ez a bájos Kája név? Ez a fedőneve?
A rózsaszín hercegnő viszonozta a mosolyt, és szűkszavú választ adott:– A szeretteim neveztek el így, még gyermekkoromban.”
– Hogyne tudnál írni!
– Szépirodalom?
– Olyasvalami.
– Filmforgatókönyv is lehetne…
– Igazad van, Erzsébet, Kája tényleg megérdemelne egy regényt vagy egy mozifilmet.
