A tárgyalóteremben az igazság néha különösen rossz védelem

Graham Moore egy olyan „ki tette?” típusú krimit alkotott, ami mindamellett, hogy fontos témákat boncolgat a törvény, igazságosság, lelkiismeret és rasszizmus tengelyén, veszettül szórakoztató is - írtuk kritikánkban a Bűnösökről. Olvass bele!

Könyves Magazin | 2020. október 20. |

Az igazság néha különösen rossz védelem.

Minden azzal kezdődött, hogy a fekete Bobby Nockot számtalan terhelő bizonyíték ellenére ártatlannak találták a tizenöt éves Jessica Silver meggyilkolásának ügyében. Az amerikaiak nyolcvannégy százaléka úgy vélte, hogy az évszázad perében Maya Seale és Rick Leonard, az esküdtszék két vezéralakja futni hagyott egy gyerekgyilkost. Az ítélet sokkolta Amerikát, és nem sokkal a tárgyalás berekesztése után több esküdt is megváltoztatta a véleményét, ráadásul Rick nyíltan kirohant Maya ellen. Még könyvet is írt az ügyről, amiben mindennek elmondta a nőt.

Közben az emberek ugyanazt kérdezték egymástól: mi történt az igazságszolgáltatással?

Graham Moore
Bűnösök
Ford.: Orosz Anna, Agave, 2020, 353 oldal
Graham Moore: Bűnösök

Most, tíz évvel később egy híres produkciós cég Rick Leonard segítségével dokusorozatot tervez forgatni az ügyből, ráadásul a férfi azt állítja, hogy nemrég olyan bizonyítékok birtokába jutott, amik mindent megváltoztatnak. A forgatásra meghívják az egykori esküdteket is, csakhogy a nagy leleplezés elmarad, ugyanis valaki megöli Ricket az első napon. A helyzetet pedig hamarosan csak még jobban bonyolítja, hogy kiderül, a korábban felmentett Bobby Nock már hónapok óta eltűnt, senki nem tud róla semmit.

Ki ölte meg Ricket? S mi történt valójában tíz évvel ezelőtt?

Graham Moore, az Oscar-díjas forgatókönyvíró és Az éjszaka fénye című bestseller szerzője az amerikai igazságszolgáltatás rendszerét veszi górcső alá új regényében. A Bűnösök csavart csavarra halmozva az utolsó oldalig fenntartja a feszültséget, és folyton meglepi az olvasót, miközben olyan elemi módon ábrázolja korunk Amerikáját, gondolkodását és előítéleteit, ahogy arra senki más nem képes.

Azonos-e a valóság felderítése az igazságszolgáltatással? - Könyves magazin

Graham Moore új regényében jobban beleveti magát a tárgyalótermek bonyolult világába, mint tette azt Az éjszaka fényében. A végeredmény pedig egy klasszikus alapokra építkező, pattanásig feszült, rejtélyek tömkelegét felvonultató krimi, ami egy jókorát csavar az alaphelyzeten és a feloldáson is.

Graham Moore: Bűnösök

Első fejezet

Tíz év Los Angelesben

Napjainkban

 

Maya Seale két fényképet húzott elő az aktatáskájából. Befelé fordítva a szoknyájához szorította őket. Az időzítésen állt vagy bukott minden.

‒ Miss Seale! ‒ türelmetlenkedett a bíró. ‒ Csak magára várunk.

Maya ügyfelét, Belen Vasquezt kegyetlenül bántalmazta a férje, amit temérdek orvosi látlelet bizonyított. Néhány hónappal ezelőtt, egy reggel Belen nem bírta tovább. Leszúrta a férjét, Eliant, miközben az aludt, aztán levágta a férfi fejét egy kerti metszőollóval. Ezután egész álló nap a zöld Hyundai Elantrájában furikázott fel-alá, a levágott fejjel a műszerfalon. Senkinek sem tűnt fel, vagy ha igen, nem akartak belekeveredni. Végül egy zsaru leintette, miután Belen áthajtott a piroson, és a nőnek valahogyan sikerült begyömöszölnie a fejet a kesztyűtartóba.

A jó hír, legalábbis Maya szemszögéből, hogy az ügyésznek Belenre nézve csak egyetlen konkrét tárgyi bizonyíték volt a tarsolyában. Pechére viszont ez a bizonyíték egy levágott fej volt.

‒ Máris, tisztelt bíró úr. ‒ Maya megnyugtatásképp ügyfele vállára tette a kezét, majd lassan elindult a tanúk padján ülő Jason Shaw őrmester felé. A Los Angeles-i rendőr kék egyenruhája hajtókáján ott díszelgett kiváló munkájáért kapott érdemrendje.

‒ Mondja, Shaw őrmester, mi történt, miután leintette Mrs. Vasquez kocsiját?

‒ Nos, asszonyom, mint mondtam, a társam Mrs. Vasquez gépjárműve mögött maradt, én pedig megközelítettem a vezetőoldali ablakot.

Jason Shaw az a fajta zsaru volt, aki rendíthetetlenül „asszonyomozik”. Maya viszont ki nem állhatta, ha asszonyomnak szólítják. Nem azért, mert harminchat éves volt, vagyis ‒ és ezt be kellett látnia ‒ elég idős ehhez a megszólításhoz, hanem mert ezzel az átlátszó próbálkozással Shaw fennhéjázónak állíthatta be.

Maya a füle mögé simította rövid, sötét haját.

‒ Miután megközelítette a vezetőoldali ablakot, látta, hogy Mrs. Vasquez ül a volán mögött?

‒ Igen, asszonyom.

‒ Elkérte tőle a jogosítványát és a forgalmit?

‒ Igen, asszonyom.

‒ Átadta magának?

‒ Igen, asszonyom.

‒ Kért még tőle mást is?

‒ Megkérdeztem tőle, miért véres a keze ‒ Shaw őrmester szünetet tartott ‒, asszonyom.

‒ És mit válaszolt erre Mrs. Vasquez?

‒ Azt mondta, hogy este megvágta a kezét a konyhában.

‒ Mutatott magának bármiféle bizonyítékot erre az állítására?

‒ Igen, asszonyom. Megmutatta a kötést a jobb tenyerén.

‒ Kért még tőle bármi mást?

‒ Arra kértem, hogy szálljon ki a gépjárműből.

‒ Miért?

‒ Azért, mert véres volt a keze.

‒ De hát nem szolgált teljes mértékben kielégítő magyarázattal arra, hogy miért véres a keze?

‒ Úgy gondoltam, további nyomozásra szorul a dolog.

‒ Miért gondolta úgy, hogy további nyomozásra szorul, ha Mrs. Vasquez teljességgel kielégítő magyarázattal szolgált? ‒ kérdezte Maya.

Shaw úgy nézett rá, mintha Maya a szünetben az iskolai folyosókat felügyelő tanár lenne, és őt, Shaw-t az igazgatóhoz akarná küldeni valami apró csínytevésért.

‒ Megérzésből ‒ felelte a férfi.

Maya hirtelen megsajnálta szegény fickót. Az ügyész nem készítette fel eléggé.

‒ Shaw őrmester, kérem, írja le kissé részletesebben, mit ért az alatt, hogy „megérzésből”.

‒ Lehet, hogy láttam valamit a fejből. ‒ Shaw minden szavával egyre mélyebbre ásta el magát.

‒ Lehet, hogy látott valamit a fejből ‒ ismételte meg a szavait Maya lassan tagolva.

‒ Sötét volt ‒ ismerte el Shaw. ‒ De talán tudat alatt észrevettem a haj egy részét, mármint a fejtetőn lévő hajszálakat. Kikandikáltak a kesztyűtartóból.

Maya az ügyészre pillantott, aki némán vakargatta fehér szakállát, míg Shaw egymaga tönkretette az ügyét.

Eljött a fényképek ideje.

Maya mindkét kezével feltartott egy-egy fényképet. A két fotó különböző szögből ábrázolta a kesztyűtartóba gyömöszölt férfifejet. Elian Vasqueznek rövidre nyírt haja volt, vékony, ápolatlan bajuszát alvadt vér borította. Arcát bíborszínű csík keresztezte. Nyilvánvalóan máshol vérzett ki, csak ezután tuszkolták a fejét a kesztyűtartóba, az elnyűtt Hyundai kézikönyv és a lejárt forgalmi engedélyek fölé.

‒ Őrmester, maga készítette ezeket a fényképeket a szóban forgó éjszakán? ‒ Átnyújtotta a fotókat a rendőrnek.

‒ Én, asszonyom.

‒ A képek tanúsága szerint a fej nincs teljes egészében a kesztyűtartó belsejében?

‒ A fej a kesztyűtartóban van, asszonyom.

‒ Csukva volt a kesztyűtartó, amikor felszólította Mrs. Vasquezt, hogy szálljon ki a gépjárműből?

‒ Igen, asszonyom.

‒ Akkor honnan láthatta a fejet, ha az teljes egészében a kesztyűtartó belsejében volt?

‒ Azt én nem tudom, de hát mégiscsak ott találtuk meg, amikor átkutattuk a gépjárművet. Nem mondhatja, hogy nem volt ott a fej, mert ott volt.

‒ Én azt kérdezem magától, hogy egyáltalán miért kutatta át az autót.

‒ Mert véres volt a keze.

‒ Nem azt mondta az imént, hogy „talán látta a hajszálakat, amik kikandikáltak a kesztyűtartóból”? Ha óhajtja, visszaolvastathatom a bírósági jegyzővel.

‒ Hát, ööö, én úgy értem, hogy… ott volt a vér. Lehet, hogy láttam pár hajszálat. Nem tudom. Megérzés volt, mint már mondtam.

Maya egészen közel állt a tanúk padjához.

‒ Mi késztette rá, Shaw őrmester? Azért kutatta át Mrs. Vasquez járművét, mert meglátott valamit a levágott fejből, amit nem láthatott, vagy mert véres volt Mrs. Vasquez keze, amire teljességgel megfelelő magyarázattal szolgált?

Shaw dühösen fortyogva igyekezett elfogadható választ adni Maya kérdésére. Rádöbbent, mennyire elcseszte a dolgot.

Maya az ügyészre pillantott, aki már a halántékát dörzsölgette. Úgy festett, mint akit migrén kínoz.

 

Az ügyész hősiesen igyekezett rávezetni Shaw-t, hogy legalább az egyik meséjéhez tartsa magát, de hiába, az eseményeket nem tudta meg nem történtté tenni.

A bíró elrendelte, hogy mindkét fél nyújtsa be a beadványát következő hétfőig, és aztán eldönti, elfogadható-e bizonyítékként a levágott fej.

Maya leült az ügyfele mellé. Remekül ment a meghallgatás, súgta a nő fülébe. „Akkor jó” ‒ motyogta Belen, de nem nézett rá. Még nem állt készen arra, hogy ünnepeljen. Maya csak helyeselni tudta a nő óvatos pesszimizmusát.

A teremőr visszakísérte Belent a tárgyalóteremből az előzetesbe, a bírósági titkár pedig kihirdette a következő meghallgatás időpontját. Az ügyész Mayához lépett.

‒ Ha sikerül kivetetned a fejet, hajlandó vagyok két évet ajánlani.

Maya felhorkant.

‒ Ha nincs fej, akkor holttest sincs a konyhában, és a metszőollónak is búcsút mondhatsz a fiókban. Semmiféle tárgyi bizonyítékod nem lesz, ami a védencemet a férje halálához kapcsolná.

‒ Mármint ehhez a gyilkossághoz. Amit ő követett el.

‒ Láttad az orvosi látleleteket a törött bordákról? A törött állkapcsáról…

‒ Azt akarod, hogy önvédelem legyen? Gyerünk, csak rajta! Ha azzal akarsz érvelni, hogy a férje megérdemelte, hogy megöljék, talán kikapsz egy olyan esküdtszéket, amelyiknek ezt el tudod adni. De az, hogy kivetesd a fejet a bizonyítékok közül… Komoly?

‒ Az ügyfelem nem megy börtönbe. Erről felesleges is vitatkozni. A gondatlanságból elkövetett veszélyeztetésbe hajlandó vagyok belemenni, azt az ügyfelem már leülte az előzetessel. Ha ez nem tetszik, meglátjuk, mire mész jövő héten, miután döntött a bíró. ‒ Maya a bíró felé bökött az állával. ‒ Szerinted hogy fog elsülni a dolog?

Az ügyész motyogott valamit arról, hogy még engedélyt kell kérnie a főnökétől, aztán elslisszolt. Maya visszacsúsztatta a képeket az aktatáskájába, és elégedetten bekattintotta a táska csatját.

 

A tárgyalóterem előtti folyosón rengeteg ember nyüzsgött. Nagy volt a zsivaj, szófoszlányok verődtek vissza a kupolás mennyezetről. A bírósági épületeken kívül alig lehetett olyan helyet találni a világon, ahol a társadalom minden rétege megfordult: ugyanazt a márványpadlót koptatta szegény és gazdag, öreg és fiatal, a létező összes rasszhoz és etnikumhoz tartozó Los Angeles-i. Maya ugyan sietett vissza az irodájába, egy pillanatra mégis kiélvezte a demokratikus kavargást.

Maya! ‒ hallotta a nevét a háta mögül. Azonnal felismerte a hangot. De hiszen az lehetetlen! Vagy mégis?

Kényszerítette magát, hogy mély levegőt vegyen, és megfordult. Tíz év óta először állt szemtől szemben Rick Leonarddal.

Magas volt, és még mindig sovány. Még mindig szemüveget viselt, bár az egyetemista korában hordott ezüstszínű fémkeretet leváltotta a kifinomult ízlésű, sikeres férfiak vastag fekete kerete. Még mindig elegánsan öltözött, ma épp egy világosszürke öltöny volt rajta. A harmincas évei végén járhatott. Az eltelt évtized csak még sármosabbá tette. Micsoda igazságtalanság!

‒ Bocs! ‒ sajnálkozott Rick bársonyos hangon. Magabiztosnak tűnt. ‒ Nem akartam rád ijeszteni.

Mayának eszébe jutott, mennyire esetlen és tétova volt Rick annak idején. Most azonban olyan férfi benyomását keltette, aki végre rátalált a magabiztosságára.

Mayát viszont az idegességtől majd kiverte a víz.

‒ Mit keresel itt?

‒ Beszélhetnénk?

Tíz év alatt többször is megesett Mayával, hogy úgy érezte, mintha látta volna Ricket: élelmiszerboltokban, éttermekben, és ami még valószerűtlenebb, egyszer egy Seattle-be tartó repülőgépen is.

Maya minden alkalommal úgy érezte, megfagyott körülötte a levegő, és csak nehezen tudta meggyőzni magát arról, hogy képzelődik. Elvégre mekkora az esélye annak, hogy pont Rickkel fusson össze a Walgreen’sben? Most viszont tényleg itt állt előtte a férfi. A bíróságon. Ez alkalommal tényleg nem képzelődött.

Maya bambán megismételte a kérdését:

‒ Mit keresel itt?

‒ Írtam e-mailt, telefonon is kerestelek. Az irodádban. De nem válaszoltál. Azért jöttem, mert beszélnem kell veled.

Maya semmiféle üzenetet nem kapott, de hogyan is kapott volna? Szigorúan meghagyta az asszisztensének, hogy azonnal tegye le a kagylót, bárki is keresi az üggyel kapcsolatban. Az e-mail-fiókjában olyan spamszűrőt állított be, ami azonnal blokkolt minden üzenetet, amely az ügyben szereplők nevét tartalmazta. A privát címe titkos volt. Egy cég nevén vette a házát, hogy a neve semmilyen ingatlan-adatbázisban ne bukkanhasson fel.

Maya hírhedt volt. Élete egyetlen mozzanatát vadidegenek is ismerték. Néha elképzelte, milyen lehet botrányba keveredett színésznőnek lenni, vagy lejáratott politikusnak. Az ő ballépéseiket katalogizálták, nyilvánosak voltak, rájuk lehetett keresni kulcsszavas kereséssel. A romlottság nyitott könyveinek tűntek. Maya bűnei azonban hál’ istennek bizalmasak maradtak, egyetlen kivétellel.

Valahányszor fény derült a kilétére, mindig mindenki ugyanarról akart beszélni. Az ügyvédjelöltek rendszeresen előhozakodtak vele az állásinterjúkon. Randevúpartnerek utalgattak rá finoman az első randikon. Maya a saját kárán tanulta meg, hogy soha nem szabad a sarokba ülni a születésnapi bulikon, nehogy még egyszer csapdába essen, és kénytelen legyen műmosollyal az arcán hallgatni valamelyik barátja barátjának a viccelődését. Minden tőle telhetőt elkövetett azért, hogy maga mögött hagyja az egészet, de hiába.

A bírósági meghallgatások nyilvánosak voltak. Maya neve szerepelt Belen Vasquez bírósági perirataiban. A legnagyobb eséllyel itt találhatta meg Rick.

‒ Miről akarsz beszélni? ‒ kérdezte. Úgy tett, mintha nem tudná.

‒ Közeleg az évforduló ‒ felelte Rick.

‒ Eddig eszembe se jutott ‒ hazudta Maya.

‒ Október 19-én lesz pont tíz éve, hogy Bobby Nockot ártatlannak találták Jessica Silver meggyilkolásának ügyében.

Maya figyelmét nem kerülte el, hogy Rick többes szám harmadik személyű igealakot használt. Ha valaki, akkor Maya nagyon is tudta, kik találták ártatlannak Bobby Nockot. Tudta jól, ki volt az a tizenkét ember.

Közéjük tartozott Rickkel együtt.

 

Tíz évvel ezelőtt – amikor még nem volt ügyvéd, sőt, még tárgyalóteremben sem járt, nos tíz éve – Maya felszólítást kapott, hogy tegyen eleget esküdti kötelezettségének. Bejelölte a megfelelő rubrikát, és postára adta a felbélyegzett válaszlevelet. Ezután öt hónapot töltött a világtól elzárva Rickkel meg a többiekkel egy esküdtszék tagjaként.

Egyikük sem volt felkészülve arra, hogy milyen ellentmondásosan fogadja majd a közvélemény az általuk meghozott ítéletet. Maya csak akkor tudta meg, miután véget ért az elkülönítésük, hogy az amerikaiak nyolcvannégy százaléka úgy gondolja, Bobby Nock ölte meg Jessica Silvert. Vagyis az amerikaiak nyolcvannégy százaléka úgy vélte, hogy Maya és Rick futni hagytak egy gyerekgyilkost.

Maya kétségbeesetten igyekezett még valamit találni, amiben a népesség nyolcvannégy százaléka egyetértett.

Mint kiderült, az amerikaiaknak csak hetvenkilenc százaléka hitt istenben. Szerencsére abban legalább a kilencvennégy százalékuk hitt, hogy a holdra szállás tényleg megtörtént.

Rick volt az első az esküdtek közül, aki a közvélemény heves támadásának hatására visszatáncolt. Minden hírműsorba elment, hogy bocsánatot kérjen. Jessica Silver családjának bocsánatáért esedezett. Könyvet írt az átéltekről, amelyben azt állította, hogy helytelen ítéletük egyes-egyedül Maya hibája. Azzal vádolta Mayát, hogy erőnek erejével rábírta, hogy felmentsen egy olyan embert, akiről mélyen legbelül mindig is tudta, hogy gyilkos.

Az esküdtek közül néhányan Rick mellé álltak, bőszen hangoztatva, hogy megbánták a döntésüket. De a legtöbbjük, Mayához hasonlóan, csöndben maradt. Kivárták, hogy elüljön a vihar.

Maya néha még mindig azt kívánta, bárcsak a szemétbe hajította volna az esküdtszéki idézést, ahogyan egy normális ember tette volna.

 

‒ Az összes hírcsatorna, a CNN, a Fox és az MSNBC forgatni akar róla ‒ folytatta Rick. – Foglalkozni akar a témával a Hatvan perc és a többi magazinműsor közül is jó pár. Még szép, hogy műsort készítenek róla, miért is ne tennék, azok után, hogy mekkora felhajtás volt annak idején a per körül. És tekintettel arra, ami utána történt.

Maya az elmúlt években sokat beszélt a perről a szüleivel, a barátaival, akiknek a száma alaposan megcsappant, amióta híresség lett belőle. Egy sor terapeutával is megtárgyalta, nagy vonalakban beszámolt róla a cégtársainak, és néhány jellegtelen részletet pár ügyfelének is elmesélt. De az azóta eltelt tíz évben soha, egyetlenegyszer sem vitatta meg a nyilvánosság előtt.

‒ Nem fogok beszélni arról, ami történt ‒ vágta rá Maya. ‒ Se a CNN-nek, se a Hatvan percnek. Még neked sem. Kész, vége, befejeztem.

‒ Hallottál már a Murder Townról? ‒ kérdezte Rick.

‒ Nem.

‒ Egy podcast. Nagyon népszerű.

‒ Aha.

‒ Nyolcrészes dokusorozatot készítenek a Netflixnek. Nyolcszor hatvan perc. A podcast alapján.

Maya arra gondolt, hány órát vett el az életéből Jessica Silver ügye.

Négy hónapig tartott a tárgyalás, utána három hétig vitatkoztak az ítéletről. Amíg el voltak zárva a külvilágtól, Maya életének minden ébren töltött órája a perről szólt. Eszébe jutott a lakosztálya az Omni Hotelben, ahol minden este nyugovóra tért, és olyan részletességgel volt képes felidézni a liliommintás tapétát és a bézs padlószőnyeg minden centiméterét, mintha a per még az alvással töltött idejét is felemésztette volna. Annak idején néha azzal szórakoztatta magát unalmában, hogy fejben számolt. A nap huszonnégy órája, heti hét napon, húsz héten át annyi, mint…. Maya azóta is fejből tudta az eredményt.

‒ Mégis ki akar további nyolc órát szentelni az életéből arra, hogy újra felidézze, mi történt Jessica Silverrel? ‒ kérdezte Ricktől.

‒ Elég sokan. Köztük én is.

‒ Te is benne vagy a podcastban?

‒ Ez egy dokusorozat. Segítek a producereknek összehozni a társaságot. Mindannyiunkat. Mármint az esküdtszék tagjait.

Mayát a hányinger kerülgette.

‒ Megbeszélhetjük egymással, melyikünk mit gondol arról, mi történt ‒ folytatta Rick. ‒ Tudva azt, amit. Amit most már tudunk…

Rick elhallgatott, mintha máris kamerák előtt beszélnének.

‒ … Még mindig arra szavaznál, hogy Nock ártatlan?

Mayának hirtelen feltűnt, milyen sokan nyüzsögnek körülöttük a bíróság folyosóján. A sok-sok idegen, aki igazságért, feloldozásért vagy bosszúért zarándokolt el ide.

‒ Kösz, nem ‒ válaszolta Maya.

‒ A többiekkel már beszéltem. El fognak jönni.

‒ Mindenki?

‒ Carolina meghalt. Ha esetleg nem hallottad volna.

Maya nem hallott róla. Carolina Cancio a per idején is már a nyolcvanas éveiben járt. Maya mégis kissé elszégyellte magát, hogy nem tartotta vele a kapcsolatot azok után, amin keresztülmentek. A nap huszonnégy órája, heti hét napon, húsz héten át, az annyi, mint….

Csakhogy Maya nem csak Carolinával, a többiekkel sem beszélt évek óta.

‒ Hogyan halt meg? Mikor?

‒ Rákban. Négy éve. Ezt mondta nekem a családja. Wayne pedig elhajtotta a producereket. Konkrétan azt mondta nekik, hogy „kurvára ki van zárva”.

Wayne Russel… Maya azon tűnődött, vajon sikerült-e egyáltalán a férfinak összeszednie magát. Remélte, hogy igen. De ha ma is ugyanaz az ember, akinek Maya az ítélethozatal végén látta, tényleg jobban teszi, ha távol tartja magát a műsortól.

‒ De a többiek ‒ folytatta Rick ‒, a többi esküdt… mind el fognak jönni.

‒ Remélem, jól fogjátok érezni magatokat.

‒ Azért jöttem, hogy megkérjelek, gyere el te is.

‒ Nem.

‒ Tévedtünk ‒ tette hozzá Rick.

Maya nem bírta elfojtani hirtelen kitörő haragját.

‒ Olvastam a könyvedet. Nyugodtan gyötörd csak magad, ha akarod, de engem hagyj ki belőle.

Néhány idegen feléjük pillantott, aztán gyorsan továbbsiettek.

‒ Egy lány meghalt ‒ kezdett bele Rick a már jól ismert monológba ‒, a gyilkosa pedig szabadlábon élhette tovább az életét, csak mert tévedtünk. Téged ez egyáltalán nem zavar? Tényleg semmit nem akarsz tenni azért, hogy valamiképp jóvátedd?

‒ Még ha azt is gondolnám, hogy Bobby bűnös, amit nem gondolok, akkor sem tehetünk semmit. Tovább kell lépnünk.

Rick körbenézett a bíróság folyosóján.

‒ Maya, ügyvéd lett belőled. Büntetőjogi ügyeket vállalsz. Ugyanabban az épületben dolgozol, ahol Bobby tárgyalása zajlott. A „továbblépés” nálad két emeletet jelent.

‒ Viszlát!

‒ Találtam valamit.

‒ Mit?

‒ Nyomoztam.

Maya nem volt meglepve. Ismerte annyira Ricket ‒ jobban, mint mások ‒, hogy tudja, milyen megszállottan tudott viselkedni. Ha valami a rögeszméjévé vált, különösen, ha ennek jogtalansághoz vagy igazságtalansághoz volt köze, nem bírt túllépni rajta. Ami viszont Jessica Silver ügyét illeti, Rick nem volt egyedül. Jessica Silver szüleinek, Lou-nak és Elaine-nek a vagyonát hárommilliárd dollárra becsülték. Sőt, mostanra talán már megduplázhatták, jutott Maya eszébe. Lou Silvernek jelentős ingatlantulajdonai voltak Los Angelesben. A legjobb nyomozók dolgoztak a lánya eltűnésének ügyén.

‒ Több tucat nyomozó dolgozott az ügyön ‒ jegyezte meg Maya. ‒ És az FBI. Újságírók szállták meg a várost a világ minden tájáról, magánnyomozók hada kutatott éjjel-nappal a család megbízásából, nem beszélve a rengeteg ügyvédről a vád és a védelem oldalán és a sok bloggerről meg az összeesküvés-elméletek hívőiről. Még YouTube-csatornájuk is van… és ‒ Maya elhallgatott. Nem engedhette meg magának, hogy újra beszippantsa az ügy. ‒ Nincs olyan bizonyíték, amit ne találtak volna még meg.

‒ Nos, én mégiscsak találtam valamit.

‒ Mit?

‒ Gyere el a forgatásra.

‒ Mit találtál?

Rick közelebb lépett Mayához. A nő az arcán érezte a férfi leheletét.

‒ Most még nem mondhatom el neked.

‒ Baromság.

‒ Bonyolult. Kényes dologról van szó… Figyelj, gyere el a felvételre, és ott mindenki előtt fel fogom tárni a cáfolhatatlan bizonyítékot, ami igazolja, hogy Bobby Nock ölte meg Jessica Silvert.

Maya Rick szemébe nézett. A tekintete szinte esdekelt. Maya látta, mennyire fontos a férfinak ez a dolog. Teljes szívéből hitte, hogy megbocsáthatatlan hibát követtek el.

Valóban Bobby Nock ölte-e meg Jessica Silvert? Maya nem tudta. Itt van a kutya elásva: hogy nem tudta. Ezért mentette fel. Nem azért, mert ártatlan volt, hanem mert nem állt rendelkezésre elég bizonyíték, hogy biztosan lehessen tudni. Jobb, ha tíz bűnös ússza meg a börtönt, érvelt Maya, mint hogy egy ártatlant tévedésből elítélnek. Rick talán őszintén hitt abban, hogy egyértelmű bizonyítékra bukkant. Maya azonban már rég feladta a reményt, hogy létezik ilyen. Tíz évébe került, hogy megtanuljon együtt élni a kétellyel. Ricknek is ugyanezt kell tennie, ha valaha is túl akar lépni a dolgon.

Volt idő, amikor Mayának fontos volt Rick. Nem lehet, hogy ez az arc most hányingert váltson ki belőle. Rick jó ember volt. Megérdemelte, hogy boldog legyen, erre pedig Jessica Silver halálának romjain esélye sem lehetett.

‒ Sok szerencsét! ‒ szólalt meg Maya halkan. ‒ Remélem, megkapod, amit ettől az egésztől remélsz. De én ebben nem veszek részt.

Hátat fordított Ricknek, és otthagyta.

Nem nézett vissza.

 

Az irodája a Cantwell & Myers ügyvédi iroda belvárosi épületében volt, a negyvenkettedik emeleten. A visszafogottan modern íróasztalt az asszisztense egy irodabútor-katalógusból választotta neki. Maya leült az asztalhoz, de nehezére esett a feladataira összpontosítani.

Az ablak felé fordult, és pillantása végigfutott Los Angeles új belvárosán, az ég felé törő, kecses felhőkarcolók során. Az épületek fele tíz évvel ezelőtt még nem állt. Vajon mennyi lehet közülük Lou Silver tulajdonában?

A kék ég Los Angeles felett örökkévalónak hatott, már-már időtlennek. Ugyanolyan színe volt ma, amilyen holnap lesz, és pontosan ugyanígy kéklett azon a tíz évvel ezelőtti délutánon is, amikor egy kamaszlány eltűnt. Csupán egyetlen mérföldre Maya irodájától. Az emberek előszeretettel mondogatták, hogy L.A.-ben nem számít az idő múlása, Maya azonban rájött, hogy épp ellenkezőleg: L.A. egy megváltoztathatatlanul égszínkék burokkal védett időkapszula.

‒ Ráérsz egy pillanatra?

Craig Rogers állt az ajtóban. Mérték után készült, tökéletes szabású, sötét színű öltönyt viselt. Rövidre nyírt haja a halántékánál már deresedett. Amikor Maya dolgozni kezdett neki, a férfi önéletrajzában kellett megnéznie, hány éves is lehet: a harminchoz vagy az ötvenhez járhat-e közelebb. Nem lehetett megállapítani. Végül rábukkant, mikor diplomázott Craig, és gyors fejszámolással kiderült, hogy ötvenhat éves.

Fiatal korában polgárjogi ügyvéd volt, egyike az élharcos fekete jogászoknak. A nyolcvanas években polgári pereket indítottak a Los Angeles-i rendőrkapitányság Rampart-részlegén szolgáló törvényszegő rendőrök ellen. A kilencvenes években Craig együtt dolgozott a Nemzeti Szövetség a Színes bőrűek Felemelkedéséért (NAACP) Jogvédő Alapítványával a Thomas kontra Los Angeles megye címet viselő perben. Mostanra pedig szenior cégtárs lett a Cantwell & Myers ügyvédi irodánál.

Eladta volna a lelkét? Talán. De nem adta olcsón.

Összehasonlíthatatlanul nagyobb erőforrásokat szentelhetett az általa fontosnak tartott ügyeknek a Cantwell & Myersnél, mint bármikor korábban.

‒ Hát persze.

Craig becsukta az ajtót, és leült Mayával szemben. Ha a Belen Vasquez-ügyben eljáró ügyész megkerülte Mayát, és Craignek kínált alkut, Maya élve fogja elásni azt a seggfejt.

‒ Felvették a kapcsolatot a PR-osztályunkkal egy bizonyos Murder Town című műsor producerei.

Maya tudhatta volna, hogy Rick Leonardot nem lehet ilyen könnyen lerázni. Még szép, hogy bepróbálkozik a főnökénél.

‒ Nyolcrészes dokusorozatot forgatnak a Jessica Silver-ügyről ‒ válaszolta Maya. ‒ Azt akarják, hogy az összes egykori esküdt szerepeljen, engem is beleértve.

‒ Szóval már beszéltek veled?

Maya röviden elmesélte Craignek, hogy reggel összefutott Rickkel a bíróságon.

Craig arcán elégedettség tükröződött.

‒ Nahát, ez remek. Szerepelni fogsz, ugye?

‒ Nemet mondtam.

‒ Szabad tudnom, miért? ‒ kérdezte a férfi a homlokát ráncolva.

‒ Nem hinném, hogy bárhonnan is előkerülhet még számottevő „új bizonyíték”. Még akkor sem, ha Rick időközben amatőr detektívvé avanzsált. A tényeket egyenként számba vették a per során: a vérnyomokat, a DNS-t, a biztonsági kamerák felvételeit, a mobiltelefon-tornyok által rögzített adatokat, a kétértelmű SMS-eket… ‒ Maya ma is emlékezett mindenre. ‒ Az összes húst lerágták a csontokról.

‒ Azt hittem, soha nem került elő a holttest.

‒ Nem szó szerint értettem.

Craig hátradőlt a székében, mintha azt akarná sugallni, hogy ezeknek a „csontoknak” talán mégis lehet szó szerinti értelmük.

‒ Ki van zárva, hogy Rick Leonard megtalálta volna Jessica Silver holttestét ‒ mondta Maya.

‒ Mindegy, hogy valaki profi vagy amatőr, ha tíz éven át kutat… Én pontosan ezért javasolnám neked, hogy menj el a műsor felvételére.

‒ Hogy érted azt, hogy „javasolnád”?

‒ A te döntésed ‒ válaszolta Craig. Amit csak akkor mondanak az emberek, ha egyébként nem az. ‒ Azt csinálsz, amit akarsz. ‒ Amit csak akkor szokás mondani, ha épp az ellenkezője igaz. ‒ A cég melletted áll. ‒ Maya nagyon is tisztában volt azzal, hogy a Bobby Nock perében játszott esküdti szerepe miatt is döntött úgy a Cantwell & Myers, hogy alkalmazza. Hozzájárult ahhoz, hogy több ügyfele legyen? Még szép. Konkrétan ezzel reklámozta magát. Sok büntetőjogász korábban ügyészként dolgozott, Maya viszont minden idők egyik leghírhedtebb perében volt esküdt. Nem a másik oldal képviseletében volt tapasztalata, hanem konkrétan a tárgyalóterem másik oldalán ülte végig a pert. Ki tudhatta volna nála jobban, mi alapján hozza meg az ítéletét az esküdtszék? Ki ne akarná ügyvédnek maga mellé azt a nőt, akinek sikerült felmentetnie Bobby Nockot, akár bűnös az illető, akár nem?

Igaz, hogy az ítélet segített Mayának megcsípni ezt az állást. De nem az ítéletnek köszönhette, hogy az évfolyam tizenegyedik legjobb hallgatójaként végzett a kaliforniai Berkeley Egyetem jogi karán. Nem az ítéletnek köszönhetően sikerült előnyös alkukat kiharcolnia eddigi három tucat ügyfelének, azt a négyet pedig, akiknek az ügyéből végül bírósági per lett, felmentették. Nem az ítéletnek köszönhette, hogy három év után betársulhatott a cégbe. És mindazt követően, amit Maya az ítélet miatt volt kénytelen elszenvedni az évek során, arra végképp nem volt hajlandó, hogy az ítéletnek köszönhető kevéske jóért vezekeljen.

‒ Már így is mindenki azt gondolja, hogy Bobby Nock tette ‒ jegyezte meg Maya. ‒ Mit számít, mit fog Rick Lenoard ezredszerre is elmondani egy újabb tévéműsorban?

‒ Most már cégtárs vagy ‒ felelte Craig. ‒ Vagyis bármi, amit személyesen rólad állít, érinti a többi cégtársat is. A személyedet érintő efféle ügyekben száz százalékig melletted állunk. Ezért is bátorítanálak arra, hogy te is állj ki magadért.

Craignek bámulatos érzéke volt ahhoz, hogy úgy állítson be mindent, mintha Maya érdekét szolgálná. Valójában úgy értette, hogy a cégnek nem lenne előnyös, nem szeretné, ha foltot ejtene a hírnevén Maya szerepe, ha maga az ügy egy centet sem hozott a cég konyhájára.

‒ Az egy dolog, hogy elvi okokból egy évtizeden át kitartottam az álláspontom mellett ‒ mondta erre Maya. ‒ Az viszont már máshogy veszi ki magát, ha mint egy idióta, rögeszmésen ragaszkodom egy ostoba döntéshez még akkor is, ha a felszínre kerülő új bizonyíték alapján egyértelmű, hogy tévedtem.

‒ Mind törekszünk arra, hogy tanuljunk a hibáinkból, nem?

Őrjítő volt az egész. Ha Rick Leonardnak tényleg olyan bizonyíték került a birtokába, amely egyértelműen terhelő Bobby Nockra nézve, és Maya nyilvánosan bocsánatot kérne, PR-szempontból jobb helyzetben lenne, mint most. Vannak olyan védőügyvédek, akik makacsul kitartanak a védencük ártatlansága mellett, de Maya nem tartozott közéjük. Ő a bizonyítékok alapján ítélt, még akkor is, ha ennek következtében olykor megváltozott a véleménye. Ha ezek után bármikor besétál egy tárgyalóterembe, mindenki azt fogja gondolni róla, hogy egyenes ember. Nem kell mást tennie, mint beismerni, hogy tévedett, miután meghallgatta, milyen titokzatos új bizonyítékra bukkant Rick.

Maya nem szólt semmit, amikor Craig átadta neki a papírt a műsor felvételével kapcsolatos részletekkel. A forgatás egy hónap múlva kezdődött. Az esküdteket az Olive Streeten álló Omni Hotelbe hívták, hogy az évforduló alkalmából töltsenek el ott egy éjszakát. Ugyanabban a szállodában különítették őket el eredetileg a tárgyalás idejére.

Maya a beszélgetés alatt egyszer sem mondott igent a dologra. Csak bólintott, és Craiget hallgatva igyekezett elhessegetni a kellemetlen érzést: csapdába esett.

Craig végre felállt. Vetett egy pillantást Maya asztalára, és elfintorodott.

‒ Az ott Belen Vasquez férjének a feje?

Maya még korábban terítette ki a képeket az íróasztalára.

‒ Aha.

‒ Hallottam, hogy gondatlanságból elkövetett veszélyeztetés lesz a vége. Szép munka.

Miután Craig távozott, Maya ülve maradt a székében, és ujjaival végigsimított a borzalmas képek felszínén.

Vajon mit szólt volna hozzájuk tíz évvel ezelőtt? Az a karakán, naiv, huszonhat éves lány, aki életében először járt bíróságon, egészen más ember volt, tűnődött Maya. Olyasféle idegen, akivel egyszer régen találkozott egy buliban.

Megesett néha, hogy Mayát újra elöntötte a düh. Annyi emberre haragudhatott: a bíróra, aki túl sokáig tartotta őket elkülönítve, az ügyvédekre, akik manipulálták őket, a tévéműsorok vezetőire, akik hülyét csináltak belőlük. Legszívesebben a képükbe ordította volna, hogy nem ő ölte meg Jessica Silvert. Jessica arca örökre beivódott az emlékezetébe; bármelyik pillanatban újra előbukkanhatott. Ha Maya egy kávézóban állt sorba, egy szempillantás előtt maga előtt látta Jessica kék szemét, hamvas bőrét, ragyogó mosolyát. A gyönyörű fiatal lány világhírűvé vált arcát, akit mintha egyszerűen elnyelt volna a föld. Bárki is gyilkolta meg, megérdemelte, hogy az egész világ haragudjon rá, Mayát is beleértve.

Maya most, az íróasztalánál ülve, mégsem a gyilkosra haragudott. Nem, nem, Maya keserűségének okozója, az a személy, aki a leginkább tehetett arról, hogy ő ilyen helyzetbe került, a 272-es számú esküdt volt.

 

Kapcsolódó cikkek
...
Kritika

Azonos-e a valóság felderítése az igazságszolgáltatással?

Graham Moore új regényében jobban beleveti magát a tárgyalótermek bonyolult világába, mint tette azt Az éjszaka fényében. A végeredmény pedig egy klasszikus alapokra építkező, pattanásig feszült, rejtélyek tömkelegét felvonultató krimi, ami egy jókorát csavar az alaphelyzeten és a feloldáson is.

...
Kritika

Thomas Edisont a saját fegyverével győzték le az áramháborúban

...
Beleolvasó

Az 1977-es New York-i áramszünet sokak életét megváltoztatta

...
Kritika

Atwoodnál a lányok barátságból teszik pokollá egymás életét

Bő harmincéves késéssel jelent meg magyarul Margaret Atwood Macskaszem című regénye. Bár a könyv egy Elaine Risley nevű – amúgy fiktív – festő életútját mutatja be, a fókusz mégsem a művészi kiteljesedésen van, hanem azon a toxikus gyerekkori barátságon, amely később alapjaiban határozta meg Elaine művészi tevékenységét. A Macskaszem a hét könyve.

Szerzőink

...
Fehér Boldizsár

Fehér Boldizsár: A parti lefújva

...
Valuska László

Mi történik a férfiakon túl az irodalomban?

...
Bányász Attila

Munkásosztály nélkül melodrámázik a Vidéki ballada az Amerikai Álomért

Hírek
...
Promóció

A Tarandus Kiadó idén még három új könyvvel jelentkezik!

...
Hírek

Ian McKellen a Meseország-könyvről posztolt

...
Hírek

Udvaros Dorottya és Kovács Patrícia is felolvas a Meseország mindenkié kötetből

...
Hírek

Demeter Szilárdtól elhatárolódnak a PIM munkatársai

...
Hírek

Demeter Szilárd eltörölte a nyelvet, amikor egyenlőségjelet tett Európa és Hitler birodalma közé

...
Hírek

Jászberényi: A holokauszt nem összehasonlítható semmivel

...
Hírek

Rúzsa Magdi a mesekönyv mellett szakácskönyvet is ír

...
Hírek

Ulickaja: A történelemben először az egész bolygó beteg

...
Hírek

David Attenborough elhagyta az instát, marad az olvasás

A hét könyve
Kritika
Atwoodnál a lányok barátságból teszik pokollá egymás életét
...
Nagy

Ferenc pápa: A koronavírus a mi Noé-pillanatunk

Ferenc pápa új könyve, az Álmodjunk együtt a koronavírus okozta válságban nyújt iránymutatást. A kötetet tegnap mutatták be egy nemzetközi online webinaron, ahol a pápa szerzőtársa mesélt arról, hogyan született meg a könyv.