Képzeld el, hogy behunyt szemmel hallgatod az óceán zúgását! Hallod, ahogy a tajtékos hullámok a partot ostromolják, meg-megtörve a sziklákon. Lezárt szemhéjad mögött a nyugalom összemosódik a végtelenség érzésével. A víz meztelen lábfejed nyaldossa. A visszavonuló apályt dörgedelmesen mossa el a helyére zúduló tengerár mindensége, és beborít a béke és a létezés röpke boldogsága.
Képzeld el, hogy kinyitva a szemed hatalmas, gótikus boltozat alatt találod magad! Mintha A Gyűrűk Ura Móriájának roppant csarnokaiban állnál. A mennyezetet el-eltakarják a magasban úszó felhők. Hatalmas lépcsősorok kötnek össze végtelenbe vesző emeleteket, amelyek mentén valósághű szobrok állnak őrt. A tengerár pedig ott dühöng és tajtékzik az oszlopok közt, ameddig a szem lát.
Képzeld el, hogy egyedül vagy itt! Oly régóta, hogy nem is tudod már. Te vagy csak és a Végeláthatatlan Elöntött Ház, amely betölti az egész világod. Nincs kivel beszélned. Kivéve néha a Másikkal, akivel a Ház titkait kutatjátok. És a madarakkal. Na meg a szobrokkal. A Világnagy Végtelen Ház elhalmoz apró figyelmességeivel. Nem tudsz elég hálás lenni ezért. És ott vannak persze a Naplóid, amelyek révén tulajdonképpen önmagaddal folytatsz párbeszédet. Kell néhány tiszta papírlapnál jobb „hallgatóság”? A neved Piranesi. A Másik adta gúnynév, de nem számít. Ahogy az sem, hogy az igazira már nem is emlékszel. Te vagy Piranesi. Képzeld el!
Susanna Clarke Piranesije „hangulatregény”. Ez az, amiért majd újra és újra kézbe fogod venni. Ez az, amiért újra meg újra elolvasod. Hogy megmártózhass ebben az egyedülálló atmoszférában, hogy újra Piranesi lehess. Ott, valahol a Harmadik Északi Csarnokban.
Clarke magától értetődőn lök át bennünket C. S. Lewis varázslatos ruhásszekrényén, ám a végállomás ezúttal nem Narnia. Hanem Asterion háza, ahol a minotaurusz helyett maga az író esik fogságba.
Clarke 2004-ben megjelent első regényével, A hollókirály című epikus, a történelmet a varázslattal vegyítő fantasy-jával sikert sikerre halmozott. Elképesztő népszerűségre tett szert, és ezzel a hatalmas figyelemmel hirtelen nem tudott mit kezdeni. Nem beszélve az eget verdeső elvárásokkal, amik A hollókirály folytatását övezték. „Rengeteget utaztam, népszerűsítettem a könyvemet, és ez újdonság volt számomra. És akkor 2005 tavaszán összeomlottam”, számol be róla őszintén a The Guardian hasábjain. Clarke krónikus fáradtság szindrómában szenved, ami meghatározta az elmúlt 15 évét. A hollókirály folytatása azóta is várat magára.
14 évnyi hallgatás után azonban váratlanul előállt egy rövid, de annál jelentőségteljesebb naplóregénnyel, amellyel finoman szólva is „kitette az irányjelzőt” a fantasy zsánerében.
A Piranesi megidézi a Narnia Krónikái első kötetét, A varázsló unokaöccsét: főhőse mintha Charn, „a királyok királyának városa, minden világok csodájának” romjai közt bolyongana, ahol az ősi szobrok „a Másik Világból ideáramlott gondolatok” mementóiként állnak elhagyatottan. Jorge Louis Borges labirintusa ez, ahonnan csak Thészeusz juthat ki élve – halandók számára börtön. E világok közti rengetegben hol egy faun fújja a sípját, hol egy minotaurusz dermed bele az örökkévalóságba, főhajtásként az irodalom nagyjai előtt. A könyv Végtelen Házát Giovanni Battista Piranesi XVIII. századi olasz rajzművész és építész Börtönök című sorozatának metszetei ihlették. Clarke Világnagy Épülete betegségének allegóriája, amely csapdába ejtette. Az írónő az elmúlt 15 évét írta bele a Piranesibe.
A könyvbeli Piranesi maga a boldog ártatlanság: múltja és jövője nincs, a jelen megszállottja, akit tökéletesen kielégítenek szükségleteiért folytatott mindennapos küzdelmei és precízen végzett mérései. Piranesi tudós elme, analizáló, aki szisztematikusan tárja fel környezetét, tapasztalatait pedig írásban jegyzi le. Bővülő naplóiban immár saját időszámítás szerint („Hetedik Hónap Huszadik Napja, az Évben, amikor az Albatrosz a Délnyugati Csarnokokba jött”) rögzíti megfigyeléseit. Magányát egyedül a Másik töri meg, aki bizonyos időközönként tiszteletét teszi nála: mindketten a Házban rejlő Tudást keresik, látszólag eredménytelenül. De míg rejtélyes társa számára a Ház nem több kihalt és semmitmondó épületnél, addig Piranesi sajátos viszonyt ápol környezetével: számára szimbiotikus élettér, valóságos ökoszisztéma, aki reagál rá, kapcsolatban áll vele.
Természetesen a Piranesinek is van cselekménye: megismerjük a főhős múltját, és azt is, hogy hogyan és miért került ebbe a különös világba. A könyv végére nem marad bennünk kérdőjel.
Mégsem a történet miatt vágyódunk majd vissza a Házba, hanem a szinte tapintható hangulata és Piranesi civilizációt levetkezett naivitása miatt.
Van benne valami furcsa és megmagyarázhatatlan, hogy Clarke mennyi nosztalgiát képes sűríteni a képzelt falak közé. Visszavágyódást ahhoz az állapothoz, amit a világból kiszakadva töltött. De jó lenne újra Piranesinek lenni… Homokszemek peregnek az ujjaid között. Talpadat víz áztatja. Sós ízt érzel a szádban. Hallod az óceán zúgását? Képzeld el…
![Tóth Réka Ágnes és Simon Márton: Megtanultuk, hogyan legyünk igazi csapat [Ezt senki nem mondta!]](https://konyvesmagazin.hu/file/slides/4/43356/fe_580_320_esnm_simon_toth_1180_600.jpg)
