"Látod? Látod? Látod? Bölcső. Macskabölcső!" [Vonnegut100]

Kurt Vonnegut

Macskabölcső

Ford.: Borbás Mária, Helikon, 2022, 275 oldal

Megveszem

Száz éve született Kurt Vonnegut, akit bár Az ötös számú vágóhíd tett a világ egyik legismertebb szerzőjévé, a többi könyvét is kultikus rajongás övezi mind a mai napig. Nincs ez másként az eredetileg 1963-ban megjelent Macskabölcsővel sem, amely olvasók egész generációjában hagyott kitörölhetetlen nyomot, olyannyira, hogy a "bokononizmus" alaptételeit bizonyos körökben illett (és illik) ismerni. A regény megjelenésének ötvenedik évfordulóján Darida Benedek a Hévíz hasábjaiban próbálta megfejteni, hogy miért szól még mindig akkorát a regény. Szerinte az igazi varázslat, hogy minden pesszimizmus ellenére "a Macskabölcső, meg úgy általában a vonneguti életmű korántsem halálhörgés és siralom. Sírunk, csuklunk, a térdünket verjük a röhögéstől olvasás közben". Amiben persze nagy szerepet játszik Vonnegut humora is, ami Darida szerint "nem egyszerűen fekete, hanem annak is valami egészen sötét árnyalata, leginkább talán alvadtvér-sötétségű".

A könyv Borbás Mária fordításában olvasható magyarul, aki egyszer egy interjúban azt mondta, hogy az általa fordított szerzők közül nagyon közel állt hozzá Vonnegut: "Azért érdekes, mert az ő írói-emberi alkata abszolút idegen tőlem, ugyanakkor a könyveit nagy élvezettel fordítottam. Egy időben leveleztünk is, amikor problémám volt egy könyvének a címével. Megkérdeztem, hogy mi a véleménye, és egypár lehetőséget megírtam, amire ő nagyon kedvesen válaszolt. Értékes szakmai élményeim közé tartozik ez a levelezés."

Kurt Vonnegut: Macskabölcső (részlet)

Fordította Borbás Mária

Versfordítások: Orbán Ottó

1.

Aznap volt a világvége

Hívhattok bátran Jónásnak. Akárcsak a szüleim. Majdnem. Ők ugyanis Johnnak, azaz Jánosnak neveztek.

Jónás–János. Jónás volnék én akkor is, ha Sam volnék – nem mintha balszerencsét hoznék másokra, hanem mert

valaki vagy valami folyvást arra kényszerít, hogy bizonyos időkben bizonyos helyeken legyek.

Ebben hiba nincs. Szállítóeszköz és indíték – olykor hagyományos, olykor szokatlan – biztosítva. És szigorúan terv szerint, minden egyes kitűzött másodpercben, minden egyes kijelölt helyen felbukkan ez a Jónás.

Ezt hallgassátok meg:

Ifjabb éveimben, két feleséggel ezelőtt, kétszázötvenezer cigarettával, harminc hektó piával ezelőtt…

Ifjabb éveimben nekiveselkedtem az anyaggyűjtésnek. Egy könyvhöz. Aminek a címe ez lett volna: Aznap volt a világvége.

Dokumentumkönyvnek készült.

Beszámolónak arról, mit csináltak bizonyos fontos amerikaiak azon a napon, amikor ledobták az első atombombát Japánra. Hirosimára.

Keresztény könyvnek készült. Akkoriban ugyanis keresztény voltam.

Ma bokononista vagyok.

Már akkor is bokononista lettem volna, ha akad, aki megtanít a keserédes bokononi hazugságokra. Csakhogy a bokononizmus nem terjedt túl a kavicsparton meg a korallszirteken, amelyek a Karib-tengernek ama kicsiny szigetét, San Lorenzo Köztársaságot övezik.

A mi bokononista hitünk szerint az emberiség brigádokba szerveződik, és ezek a brigádok Isten akaratát cselekszik, anélkül hogy erre valaha is rájönnének. Bokonon szerint az efféle brigád neve karasz, s a kankan, az eszköz, amelynek révén a magam karaszába eljutottam, egy soha meg nem írt könyv volt, a könyv, amelynek ez lett volna a címe: Aznap volt a világvége.

2.

Klassz, klassz, csuda klassz

Bokonon írja: „Ha életed különösebb ésszerű ok nélkül összegabalyodik valaki más életével, az illető valószínűleg a te karaszod tagja.”

Bokonon Könyvének egy másik passzusában pedig ezt mondja: „Ember alkotta a sakktáblát; Isten alkotta a karaszt.” Amin azt érti, hogy a karasz nem ismer nemzeti, intézményes, foglalkozásbeli, családi és osztálykötöttségeket.

Amorf, akár az amőba.

„Ötvenharmadik Kalüpszó”-jában Bokonon dalra serkent; ekképp:

Ó, a Central Parkban

horkoló piás,

dzsungel mélyét járó

oroszlánvadász,

kínai fogorvos,

angol királynő –

a nagy masinában

egy srófra jár ő.

Klassz, klassz, csuda klassz,

klassz, klassz, csuda klassz,

klassz, klassz, csuda klassz –

sokféle a népség,

a gép ugyanaz.

3.

Csacskaság

Bokonon sehol sem figyelmeztet: meg ne kíséreljük felfedezni karaszunk határait, sem a munka természetét, amelynek elvégzésére karaszunkat a Mindenható szánta. Bokonon egyszerűen megjegyzi, hogy

az effajta kutatás minden valószínűség szerint hiábavaló.

Bokonon Könyvének önéletrajzi fejezetében parabolát olvashatunk arról, minő csacskaság hinnünk a felfedezésben, a megértésben:

„Ismertem egyszer a Rhode Island-i Newportban egy protestáns hölgyet, aki megkért, tervezzek és építsek kutyaházat a dán dogja számára. Ez a hölgy azt állította, tökéletesen megérti Istent és az Ő útjait. Fel nem foghatta, miért okoz bárkinek is fejtörést az, ami volt, vagy az, ami lesz.

És tessék, amikor megmutattam neki a kutyaház tervrajzát, a hölgy így szólt hozzám:

– Sajnálom, én az ilyen izén nem tudok eligazodni.

– Adja a férjének vagy a lelkészének, hogy továbbítsa Istennek – mondottam én –, és ha Istennek lesz egy szabad perce, minden bizonnyal olyan módon magyarázza meg az én kutyaházamat, amelyet még kegyed is megért.

A hölgy kirúgott.

Sosem felejtem el azt a hölgyet. Hitte, hogy Isten jobban szereti azt, aki vitorlázik, mint azt, aki motorcsónakon jár. Nem bírta elviselni a giliszták látványát. Ha csak megpillantott egy gilisztát, sikított.

Csacska volt, s én is az vagyok, és mindenki az, aki úgy véli, érti Isten útjait” – írja Bokonon.

4.

Kacsok ha kuszálódnak

Akárhogyan is, feltett szándékom, hogy ebbe a könyvbe karaszomnak minél több tagját beleveszem; elhatároztam továbbá, hogy türelmesen megvizsgálok minden komolynak látszó utalást arra: mi a csudát is keresünk mi itt, e Földön, mi dolgunk ezen a világon.

Nem célom, hogy ez a könyv afféle bokononista traktátus legyen. De azért hadd mondjak egy bokononi intő szót. Bokonon Könyvének első mondata így hangzik:

„Minden igaz dolog, amelyről szólni fogok nektek, orcátlan hazugság.”

Az én bokononi intő szavam pedig a következő:

Aki pedig fel nem foghatja, minő hasznos lehet a hazugságra alapozott vallás, ezt a könyvet sem fogja megérteni.

Úgy legyen.

És most lássuk az én karaszom.

Annyi bizonyos, hogy benne van dr. Felix Hoenikkernek, az első atombomba egyik úgynevezett „atyjának” három gyermeke. Kétségtelenül maga dr. Hoenikker is az én karaszom tagja volt, habár ő már meghalt, mire a szinukáim, azaz az életem kacsai az ő gyermekeinek szinukáival összekuszálódtak.

Az én szinukáimmal elsőként a három gyermek legifjabbika, a fiatalabbik fiú, Newton Hoenikker került érintkezésbe. Diákklubom negyedévente megjelenő folyóiratából, a Delta Üpszilonból értesültem, hogy Newton Hoenikker, a Nobel-díjas fizikus, Felix Hoenikker fia, a Cornell Egyetemen az én klubom választmánya előtt tett esküt.

Megírtam tehát Newtonnak a következő levelet:

„Kedves Mr. Hoenikker!

(Vagy inkább így írjam: Kedves Hoenikker Testvér?)

A Cornell DÜ tagja vagyok, jelenleg szabadúszó író. Egy könyvhöz gyűjtök anyagot, amely az első atombombáról szól.

A könyv tartalma az 1945. augusztus 6-án történtekre szorítkozik, annak a napnak az eseményeire, amelyen Hirosimára ledobták az atombombát.

Mivel az ön néhai atyját általában a bomba egyik fő alkotójának tekintik, nagy hálára kötelezne, ha hajlandó volna bármilyen anekdotát a tudomásomra hozni atyja házának életéből az atombomba ledobásának napján.

Sajnos nem tudok annyit az önök hírneves családjáról, mint illenék, így azt sem tudom, vannak-e testvérei. Ha vannak, nagyon szeretném az ő címüket is megkapni, hogy hozzájuk is hasonló kéréssel fordulhassak.

Tudatában vagyok, hogy ön még igen fiatal volt az atombomba ledobásának napján, de annál jobb. Könyvem a bombának emberi, és nem technikai vonatkozásait szándékozik hangsúlyozni, úgyhogy az emlékezés egy »kisded« szemével nézve – ugye megbocsát a kifejezésért – tökéletesen illik a koncepcióba.

Stílussal, formával ne bajlódjék. Ezt hagyja rám. A történet puszta vázát kérem öntől.

A végleges változatot természetesen a megjelenés előtt jóváhagyásra bemutatom önnek.

Testvéri üdvözlettel…”

5.

Egy leendő medikus levele

Newt a következőképpen válaszolt:

„Elnézést, hogy olyan sokáig nem válaszoltam a levelére. Érdekesnek tűnik a könyv terve. Én olyan kicsi voltam, amikor a bombát ledobták, hogy nemigen tudok segíteni. A bátyámhoz meg a nővéremhez kellene fordulnia. Nővérem Mrs. Harrison C. Conners, címe: North Meridian Street 4918, Indianapolis, Indiana. Pillanatnyilag ez az én címem is. Ő bizonyára örömmel segít. Frank bátyám tartózkodási helyét senki sem tudja. Két évvel ezelőtt, apám temetése után eltűnt, és azóta nem hallott róla senki. Lehet, hogy már nem is él.

Amikor az atombombát ledobták Hirosimára, én még csak hatéves voltam, és amire emlékszem, arra is csak mások segítségével emlékszem.

Arra emlékszem, hogy a nappaliban játszottam a szőnyegen, apám dolgozószobájának ajtaja előtt, Iliumban, New York államban. Az ajtó nyitva volt, láttam apámat. Pizsama volt rajta és fürdőköpeny. Szivarozott. Egy madzaggal játszott. Egész nap otthon volt, pizsamában, nem ment be a laboratóriumba. Akkor maradt otthon, amikor csak akart.

Mint bizonyára tudja, apámat jóformán teljes szakmai pályafutása az Általános Kohó és Öntöde Művek iliumi kutatólaboratóriumához kötötte. Amikor felmerült a Manhattan-terv, a bomba terve, apám nem volt hajlandó otthagyni érte Iliumot. Azt mondta, egyáltalán nem is hajlandó foglalkozni vele, csak ha hagyják, hogy ott dolgozzon, ahol akar. Ez többnyire annyit jelentett, hogy otthon. Iliumon kívül még egyetlen helyre ment szívesen, a Cape Cod-i nyaralónkba. Ott is halt meg. Szenteste. Bizonyára ezt is tudja.

Nos, mindenesetre én a bomba napján a szőnyegen játszottam,

apám dolgozószobája előtt. Angela nővérem meséli, hogy órákig eljátszottam kis játék teherautókkal, és egész idő alatt berregtem, mint a motor, hogy »börrtön, börrtön, börrtön«. Gondolom, a bomba napján is berregtem a »börrtön, börrtön, börrtön«-t; apa meg bent ült a dolgozószobájában, és a madzaggal játszott.

Történetesen tudom, honnan származott az a madzag, amivel játszott. Talán ezt is fel tudja használni a könyvében. Apám a madzagot egy regény kéziratáról szedte le, amit egy börtönben ülő ember küldött neki. A regény a 2000. esztendőben bekövetkező világvégéről szólt, és az volt a címe, hogy Kr. u. 2000. A történetben őrült tudósok iszonyatos bombát készítettek, amely megsemmisíti az egész világot. Mikor már mindenki tudta, hogy vége lesz a világnak, óriási szexorgiát rendeztek, aztán tíz másodperccel a bomba felrobbanása előtt megjelent maga Jézus Krisztus. A szerzőt Marvin Sharpe Holdernessnek hívták, és a kísérőlevélben megírta apának, hogy azért került börtönbe, mert megölte a testvéröccsét. A kéziratot pedig azért küldte el apának, mert nem tudta kisütni, miféle robbanóanyagot rakjon a bombájába. Azt gondolta, hogy apa adhat neki néhány hasznos tanácsot.

Ezzel nem azt akarom mondani, hogy hatéves koromban elolvastam azt a könyvet. Évekig ott hányódott a házban. Frank bátyám kisajátította, a disznó részek miatt. Frank eldugta a hálószobájában, az úgynevezett faliszéfjébe. Valójában nem volt széf, csak egy ócska kályhakémény, bádogkupakkal. Sráckorunkban Frankkel legalább ezerszer elolvastuk az orgiafejezetet. Évekig rejtegettük a könyvet, mígnem Angela nővérem megtalálta. Elolvasta, aztán kijelentette, hogy egy rakás malacság az egész. El is égette, spárgástul. Anyánk helyett anyánk volt, Franknek meg nekem, mert az igazi anyánk meghalt, amikor én születtem.

Majdnem biztos vagyok benne, hogy apám sohasem olvasta el a könyvet. Nem hinném, hogy életében egy regényt vagy akár egy novellát elolvasott volna, legfeljebb gyerekkorában. Még a postáját meg a folyóiratokat vagy az újságokat sem olvasta el. Bizonyára elolvasott jó csomó technikai szaklapot, de az igazat megvallva, én nem emlékszem, hogy apámat valaha is olvasni láttam volna.

Szóval, a kéziratból csak a madzag kellett neki. Ő már ilyen volt. Senki meg nem mondta, mi kelti fel az érdeklődését a következő pillanatban.

A bomba napján épp a madzag volt soron.

Olvasta apám beszédét, amit akkor mondott el, amikor átvette a Nobel-díjat? Ennyi az egész beszéd: »Hölgyeim és uraim. Azért állok most önök előtt, mert világéletemben úgy lődörögtem, mint egy nyolcéves gyerek egy tavaszi reggelen, iskolába menet. Bármi arra tud késztetni, hogy megálljak, elnézzem, elgondolkodjam, és néha tanuljak. Nagyon elégedett ember vagyok. Köszönöm.«

Na szóval, apa nézte egy darabig azt a spárgát, aztán az ujjai egyszer csak játszani kezdtek vele. Azt a levevős játékot. Az ujjaival létrehozott egy formát, amit úgy hívnak: bölcső. Meg macskabölcső. Nem tudom, hol tanulta ezt apa. Talán az apjától. Az apja ugyanis szabó volt, és apa kisfiú korában biztosan hevert mindig szanaszét egy csomó cérna meg spárga.

Ez a macskabölcső-levevősdi volt az egyetlen játék, amit életem során valaha is láttam apámtól. Fütyült a mások mulatságára, a sportra, játékszabályokra.

Angela nővérem régi albumában volt egy újságkivágás a Time magazinból, amiben valaki megkérdezte apát, felüdülésül miféle sportot űz, amire ő ezt felelte: »Miért bajlódnék kitalált játékokkal, mikor annyi a valódi?«

Nyilván ő maga is meglepődött, amikor a madzagból bölcső sikeredett. Talán a gyerekkorára emlékeztette. Egyszer csak kijött a dolgozószobából, és olyat tett, amit még soha.

Megpróbált játszani velem.

Sohasem játszott még velem, jóformán nem is szólt hozzám soha.

De akkor letérdelt mellém a szőnyegre, kivillantotta a fogát, és az orrom előtt lógázta azt a madzagot. »Látod? Látod? Látod? – kérdezte. – Bölcső. Macskabölcső! Látod, hol alszik a kiscica? Miau. Miau.«

A pórusai akkorák voltak, mint a holdkráterek. A füle, az orrlyuka csupa szőr. Bűzlött a szivarfüsttől, akár a kénköves pokol. Ennyire közelről apám volt a legrandább látvány, amit valaha is láttam. Azóta is kísért álmomban.

Aztán énekelt. Ezt énekelte:

Tente, virágom,

a fa hegyiben,

a macsek a szélben

táncol igen,

ha az ág roppan,

a bő-cső lehull,

s a macsek meg minden

ott van alul.

Sírva fakadtam. Felugrottam, és kirohantam a házból, ahogy csak a lábam bírta.

Abba kell hagynom. Hajnali két óra múlt. Felébredt a szobatársam, és morog, mert kopog az írógép.”