Ebben a nevenincs városban érdekesnek lenni veszélyes. Elbeszélőnk, középső nővér mindent el is követ, hogy édesanyja előtt titokban tartsa talán-fiújával való kapcsolatát, a közösség előtt pedig azt, hogy Tejes megkörnyékezte. Ám amikor a sógora, első sógor neszét veszi a vívódásának, szárnyra kap a szóbeszéd, és középső nővér egyik napról a másikra "érdekessé" válik. Pedig éppen erre vágyott a legkevésbé. Mert aki érdekes, arra odafigyelnek, és akire odafigyelnek, az sehol sincs többé biztonságban.
A Man Booker-díjas Tejes a pletykák és a szóbeszéd regénye, a hallgatás és a szándékos meg nem hallás regénye - a végzetes következményekkel járó tétlenség regénye.
Anna Burns: Tejes (részlet)
EGY
Aznap, amikor Valaki McValaki pisztolyt szegezett a mellkasomnak, ribancnak nevezett, és azzal fenyegetett, hogy lelő, meghalt a tejes.
Lelőtte az egyik állami halálosztag, és engem nem érdekelt, hogy lelőtték azt az embert. Másokat azonban érdekelt, akik közül némelyek úgymond „látásból ismertek, de nem voltunk beszélő viszonyban”, és azért emlegettek, mert ők azt terjesztették rólam, de valószínűbb, hogy az első sógorom terjesztette, hogy viszonyom volt azzal a tejessel, és hogy én tizennyolc éves voltam, ő meg negyvenegy. Tudtam a korát, nem azért, mert lelőtték, és közölte a média, hanem mert már hónapokkal a lelövése előtt is arról beszéltek azok a híresztelők, hogy a negyvenegy meg a tizennyolc undorító, hogy huszonhárom év korkülönbség undorító, hogy nős, és nem kéne a bolondját járatnom vele, mert van egy csomó csendes ember, aki észrevétlen figyel.
Úgy tűnt, az én hibám is ez a viszony a tejessel. De nekem nem volt viszonyom a tejessel.
Nem szerettem a tejest, megijesztett és zavarba ejtett, hogy viszonyt akar és próbál kezdeni velem. Az első sógoromat sem szerettem. Kényszeresen kitalált dolgokat mások szexuális életéről. Az én szexuális életemről. Amikor kisebb voltam, tizenkét éves, amikor felbukkant a nővérem mellett, aki épp akkor heverte ki, hogy ki kellett rúgnia a régi fiúját, mert az megcsalta, ez az új ember teherbe ejtette, és azonnal összeházasodtak. Sikamlós megjegyzéseket tett nekem attól a pillanattól fogva, hogy megismerkedtünk – a vadító szépségemről, a bukszámról, a bringámról, a kufferemről, a bögrémről, az ellenkezésemről, a kimondhatatlanomról –, és olyan szavakat használt, szexuális töltetű szavakat, amiket nem értettem. Tudta, hogy nem értem őket, de hogy eleget tudok már ahhoz, hogy felfogjam, ezek szexuális töltetűek. Ez szerzett örömet neki. Harmincöt éves volt. Tizenkettő és harmincöt. Az is huszonhárom év korkülönbség.
Szóval csak tette a megjegyzéseket, és feljogosítva érezte magát, hogy megjegyzéseket tegyen, én meg nem szóltam, mert nem tudtam, hogyan válaszoljak annak az embernek. De amikor a nővérem a szobában volt, sose tett megjegyzéseket. Mindig csak akkor, amikor kiment a szobából: az felkattintott benne egy kapcsolót. A jó oldala az volt, hogy fizikailag nem féltem tőle. Abban az időben azon a helyen mindenki az erőszak alapján ítélte meg a körülötte lévőket, és én rögtön láttam, hogy benne nincs, hogy ő nem abból az irányból közelít. De mindegy, a ragadozó természetével minden alkalommal megdermesztett. Úgyhogy mocsok volt, a nővérem meg rosszul viselte a terhességet, mert még mindig szerette a régi fiúját, és nem hitte el, hogy mit művelt vele, nem hitte el, hogy nem hiányzik neki, pedig nem hiányzott. Már valaki mással járt. Nem igazán értette ezt a férfit itt, ezt az idősebbet, akihez hozzáment, de ő maga is túl fiatal volt, túl boldogtalan és túlságosan szerelmes – csak nem belé –, így össze se tudott melegedni vele. Hiába volt szomorú, már nem látogattam, mert nem bírtam elviselni a szavait meg az arckifejezését. Hat évvel később, amikor ez a férfi megpróbálta átverekedni magát rajtam meg a többi nővéremen úgy, hogy mindhárman – kereken, köntörfalazva, udvariasan, picsába küldve – elutasítottuk,
a tejes szintén hívatlanul, de sokkal ijesztőbben, sokkal veszedelmesebben lépett a színre a semmiből.
Nem tudtam, kinek a tejese. Nem a miénk volt. Nem hiszem, hogy valakié lett volna. Nem vett fel tejrendelést. Nem volt körülötte tej. Soha nem szállított tejet. Tejeskocsival se járt. Személyautóval járt, különféle autókkal, gyakran puccos autókkal, bár ő maga nem volt puccos. Mindennek ellenére csak akkor vettem észre őt meg az autóit, amikor elkezdett az orrom előtt beszállni azokba a kocsikba. Aztán ott volt az a furgon – kicsi, fehér, meghatározhatatlan, alakváltoztató. Időről időre annak a furgonnak a kormányánál is láttam.
Egy nap felbukkant, az egyik kocsiját vezette, amikor én épp az Ivanhoe-t olvasva sétáltam. Gyakran sétáltam könyvet olvasva. Nem láttam ebben semmi rosszat, de ez is olyasvalamivé lett, ami további bizonyítékként szolgált ellenem. A „séta közbeni olvasás” határozottan a listán volt.
–Te az egyik hogyishívják lány vagy, ugye? Ez-és-ez az apád, ugye? A fivéreid, az izé, az izé, az izé meg az izé a hokicsapatban játszottak, ugye? Ugorj be. Elviszlek.
Mellékesen vetette oda, és már nyitotta is az ajtót. Meghökkenve néztem fel az olvasásból. Nem hallottam az autó hangját. Nem is láttam addig, ahogy ezt az embert a kormánynál sem. Felém hajolt, rám nézett mosolyogva és barátságos előzékenységgel. De addigra, tizennyolc éves koromra a „mosolygás, barátságosság és előzékenység” engem már mindig riadókészültségbe helyezett. Nem is az, hogy el akar vinni. Az autósok errefelé gyakran megálltak, és felajánlották, hogy elviszik vagy elhozzák az embert.
Akkoriban nem hemzsegtek az autók, és a tömegközlekedés a bombafenyegetések meg az eltérítések miatt időnként leállt.
Talán ismerték az autós portyázás kifejezést is, de nem volt szokásban. Én biztosan sose találkoztam vele. Különben se akartam, hogy elvigyenek. Nagy általánosságban. Szerettem sétálni – sétálni és olvasni, sétálni és gondolkodni. És különösen nem akartam beülni ennek az embernek az autójába. De nem tudtam, hogyan mondjam meg, mert nem volt goromba, és ismerte a családomat, hiszen megnevezte a családom férfitagjait; és nem lehettem goromba, hiszen ő sem volt az. Úgyhogy haboztam vagy megdermedtem, ami gorombaság volt.
– Sétálok – mondtam. – Olvasok – tartottam fel a könyvet, mintha az Ivanhoe megmagyarázná a sétát, a séta szükségességét.
– Olvashatsz a kocsiban is – felelte, de nem emlékszem, erre hogyan reagáltam. Végül fölnevetett, és így szólt: – Nyugi. Ne aggódj. Élvezd csak a könyved. – Azzal becsukta az ajtót, és elhúzott.
Akkor először mindössze ennyi történt – és máris elindult a szóbeszéd.
A legidősebb nővérem átjött hozzám, mert a férje, a most már negyvenegy éves sógorom átküldte. Azért jött, hogy szóljon és figyelmeztessen. Azt mondta, láttak beszélgetni azzal az emberrel.
– Menj a picsába – feleltem. – Mit jelentsen az, hogy láttak? Ki látott? A férjed?
– Jobban tennéd, ha hallgatnál rám – mondta. De én nem akartam hallgatni rá… a férje meg a férje kettős mércéje miatt, és mert ő eltűrte ezt. Nem tudtam, hogy őt okolom, hogy már egy ideje őt okolom, amiért a férje megjegyzéseket tesz rám. Nem tudtam, hogy őt okolom, amiért hozzáment, pedig nem szerette, és valószínűleg tisztelni sem tudta, hiszen tudnia kellett, és nyilván tudott is a sok játszadozásról, amit a férje megenged magának.
Makacsul ragaszkodott a tanácsához, hogy viselkedjem rendesen, figyelmeztetett, nem teszek jót magamnak, hogy pont ezzel a férfival adom össze magam… De ekkor elegem lett. Begurultam, és káromkodtam még egy keveset, mert ő nem szerette a káromkodást, ezért csak így lehetett kikergetni a szobából. Aztán kiordítottam utána az ablakon, hogy ha az a gyáva alak mondani akar nekem valamit, akkor jöjjön át, és ő maga mondja meg. Ez hiba volt: hogy engedek az érzelmeimnek, hogy látják és hallják, hogy engedek az érzelmeimnek, hogy kiordítok az utcára, és hagyom, hogy elragadjon a hév. Ezt általában sikerült elkerülnöm. De mérges voltam. Annyira haragudtam – rá, hogy ő a kis feleség, hogy mindig pontosan azt csinálja, amit mondanak neki, és a férjére, hogy a saját hitványságát megpróbálja rám ruházni. Máris éreztem, ahogy feltör bennem a makacsság, a „törődj a magad dolgával” érzése. Sajnos valahányszor ez megtörtént, elég önfejűvé váltam, nem akartam tanulni a történtekből, és a magam kárára dühöngtem. Ami a rólam meg a tejesről szóló szóbeszédet illeti, elhessegettem anélkül, hogy átgondoltam volna. A környéket mindig nagy kotnyelesség jellemezte. Hullámokban jöttek és mentek a pletykák, majd továbbzúdultak a következő célpontra. Úgyhogy nem törődtem a tejessel folytatott viszonyom kérdésével.
Aztán a férfi megint felbukkant – ezúttal gyalog, amikor én épp a parkokban futottam, az alsó meg a felső víztározóknál.
Egyedül voltam, és ezúttal nem olvastam, mert futás közben sosem olvasok. És akkor ott termett megint a semmiből, ezúttal odaszegődött mellém, ahol azelőtt sosem járt. Együtt futottunk, és úgy tűnt, mintha mindig együtt futnánk, én meg ismét meghökkentem, ahogy mindig, amikor azzal az emberrel találkoztam – kivéve az utolsó alkalmat. Eleinte nem beszélt, én meg nem tudtam megszólalni. Aztán már beszélt, méghozzá úgy, mintha mindig is beszélgettünk volna. Rövid szavakat mondott, kicsit feszülteket a tempóm miatt, és a munkahelyemről beszélt. Tudott a munkámról – tudta, hol dolgozom, mit csinálok ott, a munkaidő-beosztásomat meg a nyolc-húszas buszt, amellyel minden reggel a városba mentem, amikor nem térítették el. Azt is kijelentette, hogy hazafelé sose megyek busszal. Ez igaz volt. Minden hétköznap, akár esett, akár fújt, akár lőttek, akár robbantottak, akár sztrájkoltak, akár zavargások voltak, inkább sétáltam hazafelé, és olvastam a legújabb könyvemet. Tizenkilencedik századi könyvet, mert nem szeretem a huszadik századi könyveket, mert nem szeretem a huszadik századot. Ma visszatekintve úgy vélem, az a tejes ezt is mind tudta.
Úgyhogy mondta a szövegét, miközben a felső tározó mellett futottunk. Van egy kisebb tározómedence is lejjebb, a játszótér mellett. Ez az ember csak nézett előre, miközben beszélt hozzám, egyszer sem fordult felém. Ezen a második találkozáson egyetlen kérdést sem tett föl nekem. És úgy tűnt, választ sem vár. Nem mintha tudtam volna válaszolni. Még mindig ott tartottam, hogy „honnan került ez elő?”. És miért viselkedik úgy, mintha ismerne, mintha ismernénk egymást, amikor nem ismerjük egymást? Miért tételezi föl, hogy nem bánom a jelenlétét, amikor pedig bánom? Miért nem tudok egyszerűen csak megállni, hogy megmondjam ennek az embernek, hagyjon békén? Azon kívül, hogy „honnan került ez elő?”, ezek a gondolatok csak később ötlöttek fel bennem, és ezt nem úgy értem, hogy egy órával később. Úgy értem, húsz évvel később. Akkor, tizennyolc évesen, egy robbanásveszélyes társadalomban nevelkedve, ahol az volt az alapvető szabály, hogy ha nem alkalmaztak fizikai erőszakot az emberrel szemben, nem vágtak a fejéhez nyílt sértéseket, és gúnyos pillantásokat sem vetettek rá a környéken, akkor semmi sem történt, hogyan is tekinthettem volna fenyegetésnek olyasvalamit, ami ott sem volt? Tizennyolc évesen nem értettem, mi alkotja a személyes szféra megsértését.
Éreztem valamit ösztönösen, valamiféle ellenszenvet némely helyzetekkel és némely emberekkel szemben, de nem tudtam, hogy az ösztönös megérzés és az ellenszenv számít, nem tudtam, hogy jogom van a nemtetszéshez, annak elutasításához, hogy valaki vagy bárki a közelembe jöjjön.
Abban az időben a legtöbb, amiben reménykedhettem, hogy az illető sietősen elmondja, amit barátságosnak és előzékenynek vél, aztán odébbáll; vagy én magam állok odébb udvariasan és gyorsan abban a pillanatban, amint tudok.
Ebből a második találkozásból már tudtam, hogy a tejes vonzódik hozzám, hogy a bizalmamba akar férkőzni. Tudtam, nekem nem tetszik, hogy vonzódik, és én magam nem éreztem ugyanígy iránta. De nem öntötte szavakba, hogy erősíteni akarná ezt a vonzalmat. És még mindig semmit sem kérdezett tőlem. Egy ujjal se ért hozzám. Ezen a második találkozáson eddig még csak rám se nézett. Amellett öregebb volt nálam, sokkal öregebb, úgyhogy talán, tűnődtem, tévedek, és félreértem a helyzetet. Ami a futást illeti, nyilvános helyen voltunk. Olyan helyen, ami nappal két, egymással összekapcsolódó nagy park volt, éjszaka pedig vészjósló hely, bár nappal is az. Az emberek nem szerették elismerni, hogy nappal is vészjósló, mert mindenki szeretett volna legalább egy helyet, ahová mehet. Nem az enyém volt ez a terület, úgyhogy ő is ugyanúgy futhatott itt, ahogy én, mint ahogy a hetvenes évekbeli gyerekek is feljogosítva érezhették magukat arra, hogy itt igyák az alkoholt, vagy később, a nyolcvanas években a csak egy kicsit nagyobb gyerekek arra, hogy itt szipuzzanak, vagy a kilencvenes években az idősebbek arra, hogy itt lőjék be maguknak a heroint, vagy újabban az állami erők arra, hogy itt bujkáljanak, és lefényképezzék az állam tagadóit. Lefényképezték a tagadók ismert és ismeretlen segítőit is, és pontosan ez történt most is. Jól kivehető kattintás hallatszott, amikor a tejes meg én elfutottunk egy bokor mellett, amelyből – bár sokszor futottam el mellette – még sosem hallottam kattintást. Tudtam, hogy ezúttal ez a tejes meg az ő érintettsége miatt történt, és az „érintettségen” kapcsolódást értek, és a „kapcsolódáson” aktív ellenállást, és az „aktív ellenálláson” az állam tagadását az itt fennálló politikai problémák következtében. Úgyhogy most lesz egy kartotékom valahol, lesz egy fényképem valahol, mint egy eddig ismeretlen, de most már bizonyosan ismert segítőtársnak. Maga a tejes nem ejtett szót a kattintásról, bár lehetetlen, hogy ne hallotta volna. Én úgy kezeltem a dolgot, hogy gyorsítottam a tempón, hadd legyek már túl ezen a futáson, és úgy tettem, mintha magam se hallottam volna a kattintást.
Ő azonban lassabban futott, egészen lassan, míg már csak sétáltunk. Nem azért, mert rossz kondícióban volt, hanem mert nem szokott futni. Nem érdekelte a futás. Ez az egész futás a tározók mellett, ahol sosem láttam őt futni, egyáltalán nem a futásról szólt. Az egész futás, tudtam, rólam szól. Ő úgy tett, mintha csak egyenletesebb tempót diktálna, mintha a tempó miatt lassítana, de én tudtam, milyen az egyenletes tempó, és nekem a futás közbeni séta nem ezt jelentette. De nem tudtam megmondani neki, mert nem lehettem jobb erőnlétben ennél a férfinál, nem tudhattam többet a tulajdon szervezetemről ennél a férfinál, mert ezt itt a férfiak és a nők neveltetése sosem tette volna lehetővé.
Ez az „én férfi vagyok, te meg nő” területe volt.
Ahol mondhatott ilyet az ember lányként egy fiúnak, nőként egy férfinak vagy lányként egy férfinak, de nem volt szabad mondania – legalábbis nem hivatalosan, nyilvánosan vagy gyakran. Az a terület, ahol a lányokat nem tolerálták, ha úgy ítélték meg, hogy nem alkalmazkodnak a férfiakhoz, hogy nem ismerik el a férfiak felsőbbrendűségét, sőt még talán odáig is elmennek, hogy szinte ellentmondanak a férfiaknak, alapvetően önfejűek, arcátlanok és túlságosan magabiztosak. Nem minden fiú és férfi volt azonban ilyen. Némelyek nevettek, és viccesnek találták a sértett férfiakat.
Ezek tetszettek – és a talán-fiúm ezek közé tartozott. Nevetett és azt mondta: „Ne hülyéskedj. Ennyire azért nem lehet rossz – vagy de?”, amikor olyan fiúkat említettem, akik utálják egymást, mégis együtt dühöngenek Barbra Streisand nagyszájúságán; akik felbőszülnek, hogy Sigourney Weaver öli meg a lényt abban az új filmben, amikor abban a filmben egyik férfi sem képes megölni a lényt; akik Kate Bush ellen fordulnak, mert macskaszerű, a macskák ellen, mert nőszerűek; bár arról nem is szóltam, hogy annyi macskát találtak döglötten és megcsonkítva, hogy már nem sok maradt a környéken. Inkább ott lyukadtam ki, hogy Freddie Mercuryt mindenki addig csodálja, amíg le lehet tagadni, hogy bármilyen szempontból meleg volna, mire a talán-fiúm letette a kávéskannáját – soha nem ismertem senkit rajta és a séf barátján kívül, akinek kávéskannája lett volna –, aztán leült, és megint nagyot kacagott.
Ez volt az én „már majdnem egy éve talán-fiúm”, akivel kedd esténként találkoztam, időnként csütörtök este, aztán minden szombat este is éjszakába nyúlón. Néha ez állandó randevúzásnak tűnt. Máskor egyáltalán nem. Néhányan az ő oldaláról rendes párnak láttak bennünket. A legtöbben azonban afféle nem-pár párnak, olyanoknak, akik talán rendszeresen találkoznak, de akiket ennek ellenére nem lehet összetartozónak tekinteni. Én szerettem volna, ha összetartozunk, és hivatalosan randevúzunk, mondtam is ezt egyszer a talán-fiúmnak, de ő azt felelte, nem, nem lehet, felejtsem el, így figyelmeztetett. Azt mondta, hogy egyszer megpróbáltuk – ő az állandó fiúm volt, én meg az ő állandó barátnője, találkoztunk, tervezgettünk és látszólag – akár a rendes párok – valamilyen jövőbeli cél felé igyekeztünk. Azt mondta, furcsa lettem. Azt mondta, ő is furcsa lett, de addig még sose látott bennem annyi félelmet. Miközben beszélt, homályosan emlékeztem valamire abból, amiről mesélt. A másik énem azonban arra gondolt: vajon ezt csak kitalálja? Azt mondta, ő akkor annak érdekében, ami köztünk volt, bármi legyen is az, azt javasolta, hogy váljunk szét mint állandó barátnő és állandó fiú, ami véleménye szerint amúgy is bennem volt, amikor én megkíséreltem az „érzelmekről beszélgetni”, minek során – betudhatóan az őrjöngésemnek is – még kevesebbet beszéltem az érzelmekről, mint ő, és nem lett volna szabad végig hinnem ebben.
Inkább azt indítványozta, térjünk vissza arra a talán területre, hogy nem tudjuk, randevúzunk-e vagy sem.
Így tettünk hát, és azt mondta, erre megnyugodtam, és ő is megnyugodott.
Ami azt a „férfi és nő” területet illeti, meg hogy mit mondhatnak a nők, és mit nem mondhatnak soha, nem szóltam semmit, amikor a tejes fékezett, majd lassult, aztán megállított a futásban. Megint nem tűnt gorombának, legalábbis szándékosan nem, úgyhogy én sem lehettem goromba azzal, hogy folytatom a futást. Inkább hagytam, hogy lelassítson ez az ember, akit nem akartam a közelemben tudni, és akkor mondott valamit arról, hogy mennyit sétálok, amikor nem futok, és azt kívántam, bárcsak ki se mondta volna azokat a szavakat, vagy legalább egyáltalán ne hallottam volna őket. Azt mondta, hogy aggódik, hogy nem biztos benne, és közben még mindig nem nézett rám.
– Nem vagyok biztos – mondta – ebben a futásban meg abban a sok sétában.
Azzal szó nélkül befordult egy sarkon a park szélénél, és eltűnt. Ahogy a múltkor a puccos autóval, ezúttal is – a hirtelen felbukkanásával, a közelségével, az önteltségével, a fényképezőgép kattanásával, a futásomról meg a sétámról alkotott ítéletével, majd megint csak hirtelen távozásával – zűrzavart támasztott, túl nagy meghökkenést. Megdöbbenésnek tűnt, igen, de olyasvalami miatt, ami túl kicsi, lényegtelen, sőt túl normális ahhoz, hogy igazán meg kéne döbbenni rajta. Emiatt azonban csak órákkal később, már otthon tudtam csak felfogni, hogy tud a munkámról. Arra sem emlékeztem, hogyan jutottam haza, mert miután elment, először megpróbáltam még futni, megpróbáltam folytatni a programot, hogy úgy tegyek, mintha nem is lett volna jelen, vagy legalábbis nem jelentene semmit. Aztán mivel elkalandozott a figyelmem, mivel összezavarodtam, mivel nem voltam őszinte, elcsúsztam valami fényes lapon, amelyet egy eldobott képes újságból téptek ki. A dupla oldal egy nőt ábrázolt hosszú, sötét, loboncos hajjal, aki harisnyát, harisnyatartót viselt, fekete csipkést.
Rám mosolygott, hátradőlt és kinyílt előttem, mindezt akkor, amikor megcsúsztam és elvesztettem az egyensúlyomat, s miközben elestem az ösvényen, teljes egészében láttam a micsodáját.
