A trilógia első kötetében Bielaui Reinmart, akit Reynevannak is neveznek, rajtakapják egy lovag feleségével, és menekülni kényszerül a Sterza fivérek és az Inkvizíció elől. Miközben a husziták és a katolikusok között nő a feszültség, és különös, misztikus erők gyűlnek az árnyak között, Reynevan a Narrenturmban, a Bolondok Tornyában találja magát, abban a középkori őrültekházában, ahová a másként gondolkodókat és lázadókat zárják. Reynevan számára megszökni a toronyból, kikerülni a csávából és megőrizni az ép elméjét nehezebbnek bizonyulhat, mint valaha is hitte...
A második kötet, az Isten harcosai, amelyben Reynevan még mélyebbre keveredik a tizenötödik századi vallásháborúba. 1427-et írunk, és a prágai huszita eretnekek egymás után nyerik a csatákat Róma seregei ellen. Az inkvizíció kémei azonban mindenütt ott vannak, és a katolikus nemesek Szilézia lerohanására készülnek. Európára a háború árnyéka borul.
Amikor a husziták vezetői veszélyes és titkos küldetésre küldik Reynevant, az ifjú orvost, nem csupán a rábízott feladattal kell megbirkóznia, de bosszút akar állni fivére haláláért is, és az egész vidéket tűvé teszi elveszett szerelméért. Ellenségei és a háború kegyetlensége nehéz próbáknak vetik alá, és Reynevan a veszedelmes kémjátszmák és titokzatos erők ellenében fájdalmas döntésre kényszerül.
A legendás VAJÁK-sorozat szerzőjének vadonatúj történelmi fantasytrilógiája a huszita háborúk idején játszódik. A kötet megjelenését a Wacław Felczak Alapítvány támogatta.
Andrzej Sapkowski: Isten harcosai
A világ, tisztelt uram, mostanában fogta magát, és megnőtt.
De egyúttal össze is ment.
Nevetsz? Tán ostobaságokat fecsegek? Tán az egyik a másikkal ellenkezik? Nos, bebizonyítom neked, hogy korántsem.
Nézz ki, nagyságod, az ablakon. Mit látsz, milyen látvány tárul elébed? Ott az istálló, feleled az igazsághoz hűen, és mögötte a budi. És tovább mi van, kérdem én, arra, a budin is túl? Figyelj csak jól, ha megkérdezem a sörrel felénk igyekvő leányzót, azt válaszolja, a budin túl van a tarló, a tarlón túl Jachymov tanyája, a tanyán túl a füstölő, azon is túl pedig talán Mała Kozołupa. Ha megkérdem a kocsmárosunkat, akkor ő, mivel eszesebb, hozzáteszi, hogy ezzel még messze nincs vége, Mała Kozołupán túl ott van még Wielka Kozołupa, azon túl a Kocmyrów nevű település, Kocmyrówon túl Łazy, Łazyn túl Goschütz, Goschützön túl meg alighanem Festenberg lesz. De figyelmezz, minél tanultabb embert kérdezek meg, ahogy téged is például, annál messzebbre jutunk az istállónktól, a budinktól és mindkét Kozołupától – mert egy kiműveltebb szellem tudja, hogy a világnak Festenbergnél sincs vége, hogy még tovább Oels van, aztán Brieg, Falkenberg, Neisse, Leobschütz, Opava, Nový Jičín, Trencsén, Nyitra, Esztergom, Buda, Belgrád, Raguza, Joánina, Korinthosz, Kréta, Alexandria, Kairó, Memphisz, Ptolemaisz, Théba… Na? Ugye, nő a világ? Egyre nagyobb lészen?
Pediglen ezzel még nincs vége. Ha Thébát elhagyjuk, felfelé a Níluson, amely Gihón néven paradicsomi forrásból ered, eljutunk az etiópok földjére, amelyen túl, mint ismeretes, a sivatagos Núbia van, a forró Kús országa, az aranytermő Ofir és a végtelen Africae Terra, ubi sunt leones. Tovább meg az óceán, mely körülfolyja az egész földet. De hiszen azon az óceánon ott vannak a szigetek – úgymint Kitáj, Taprobana, Bragina, Oxidrata, Ginoszophé és Cipangu, ahol az éghajlat csodásan termékeny, hegyekben állnak a drágaságok, ahogy ezt leírja Szentviktori Hugó és Pierre d’Ailly, akárcsak Jean de Mandeville, aki e csodákat a maga szemével megtekintette.
Így tehát bebizonyítottuk, hogy e néhány elmúlt évszázad alatt a világ jelentős mértékben megnövekedett.
Bizonyos értelemben, ez magától értetődik. Mert ha anyagában a világ nem gyarapodott is, új elnevezésekben viszont biztosan.
Akkor viszont, kérded, hogyan egyezhet meg ezzel az az állítás, hogy világunk megkisebbedett? Már mondom is, és le is vezetem. Csak előtte azt kérem, hogy ne gúnyolódj, és ne kötözködj, mert amit mondok, az nem az én fantáziám terméke, hanem könyvekből merített tudás. A könyvekből gúnyt űzni pedig nem méltó, mert végtére ahhoz, hogy megszülethessenek, valakinek kegyetlenül sokat kellett dolgoznia.
Amint ismeretes, a világunk egy darabka szárazföld, kerek palacsinta formájú, a közepe Jeruzsálemben van, és mindenütt óceán veszi körül. A föld okcidens peremén van Kalpa és Abila, Héraklész oszlopai és közöttük a Gadesi-szoros.
Délen, amint az imént már levezettem, Afrikán túl az óceán terül el. Délkeleten a szilárd szárazulat vége János pap India inferiorja, no meg Góg és Magóg földje. A világ szeptentrionális tájékán az utolsó földdarab Ultima Thule, ott terül el pedig, ubi oriens iungitur aquiloni, Mogal földje, vagyis Tatárföld. Keleten viszont a világ a Kaukázusnál végződik, egy kicsivel túl Kijeven.
Most pedig rátérünk a lényegre. Illetve a portugálokra. Konkrétan pedig Henrik infánsra, Viseu hercegére, János király fiára. Portugália, nincs ezen mit titkolni, nem túl nagy királyság, a herceg mindössze sorban a harmadik fia a királynak, nem csoda hát, hogy sagresi rezidenciájából nagyobb reményekkel tekintgetett a tengerre, mint Lisszabonra. Csillagászokat és térképészeket, bölcs zsidókat, hajósokat és kapitányokat, hajóépítő mestereket toborzott Sagresba. És elkezdődött.
Az Úr 1418. esztendejében Joao Gonçalves Zarco kapitány eljutott az Insulas Canarias, Kanári-szigetek néven ismeretes szigetekre, melyek elnevezése onnan ered, hogy kutyák rendkívüli sokaságát figyelték meg ott.
Azután pedig, 1420-ban, ugyanez a Gonçalves Zarco, együtt Tristao Vaz Teixeirával, elhajózott a Madeirának keresztelt szigetre. 1427-ben Diogo de Silves karavellái eljutottak az Azorinak elnevezett szigetekre – hogy ez a név honnan van, azt csak Diogo és Isten tudja. Alig néhány éve, 1434-ben egy újabb portugál, Gil Eanes megkerülte a Bojador-fokot. És úgy híresztelik, már a következő vállalkozást Dom Henrique készíti elő, akit már egyesek „Tengerésznek” – El Navegadornak – kezdenek nevezni.
Valóban csodálom ezeket a tengerhajósokat, és nagy tisztelettel is vagyok irántuk. Rettenthetetlen emberek. Hiszen borzalmatos dolog vitorlásokkal kimerészkedni az óceánra. Szelek és viharok, víz alatti sziklák, mágneses hegyek, forrongó és tapadozó tengervizek, szüntelen örvények, ha nem, hát kavargások, ha nem, hát áramlatok vannak ott. Hemzsegnek a szörnyek, teli van ott vízi sárkányokkal, tengeri kígyókkal, tritónokkal, hippokamposzokkal, szirénekkel, delfinekkel és lepényhalakkal. Hemzsegnek a tengerben a mindenféle sanguissugae, polypi, octopi, locustae, cancri, pistrixi et huic similia. És végül a legiszonyúbb – ott, ahol az óceán végződik, a peremen, ott kezdődik a Pokol. Mit gondoltok, miért oly vörös a lenyugvó nap? Nos hát azért, mert a pokol tüzében nézegeti magát. Szerte az óceánon elszórva lyukak vannak, ha egy karavella óvatlanul behajózik egy ilyen lyukba, egyenesen a pokolba zuhan le, mindenestül, a hajó és ami rajta van, mind. Láthatóan ilyeténképpen úgy teremtetett, hogy halandó embernek nem adatik meg a tengeren hajózni. Pokol a büntetése azoknak, akik e tilalmat megszegik.
De, ahogy az életet ismerem, a portugálokat nem tartja ez vissza.
Ugyanis navigare necesse est, a látóhatáron túl pedig szigetek és szárazföldek vannak, melyeket fel kell fedezni. Fel kell venni a térképre a messzi Taprobanát, be kell írni a roteirosba a titokzatos Cipanguba vezető utat, meg kell jelölni a hajótérképeken az Insole fortunatét, a Boldog-szigeteket. Tovább kell hajózni Szent Brendan útvonalán, az álmok útvonalán, a Brazil-sziget felé, az ismeretlen felé. Azért, hogy az ismeretlent ismertté és tudottá tegyük.
És ím – quod erat demonstrandum – kisebbedik és rövidül a világunk, mert kicsi híján már minden rajta van a szárazföldi és hajóstérképeken és a roteirosokon. És egyszer csak minden közel lesz.
Kisebbedik a világunk, és egyvalamivel szegényedik is – a legendával. Minél messzebbre hajóznak el a portugál karavellák, minél több a felfedezett és elnevezett sziget, annál kevesebb a legenda. Lépten-nyomon szertefoszlik valamelyik, akár a füst. Egyre több álommal vagyunk szegényebbek. És ha meghal az álom, a sötétség tölti be elárvult helyét. A sötétségben pedig, különösen akkor, ha még az értelem is kialszik, azonnal életre kelnek a szörnyek. Hogy micsoda? Hogy ezt már mondta valaki? Jó uram! Hát van olyasmi, amit valaki még nem mondott volna?
Ó, de kiszáradt a torkom… Azt kérded, nem vetem-e meg a sört? Bizonyosan nem.
Mit mondasz, istenfélő Szent Domonkos-testvér? Aha, hogy ideje abbahagyni az ide nem illő beszédet, és visszatérni a történethez? Reynevanhoz, Scharleyhoz, Sámsonhoz és a többiekhez? Igazad van, testvér. Ideje. Így hát visszatérek.
Eljött az Úr 1427. esztendeje. Emlékszel, mit hozott? Hát persze. Nem lehet róla megfeledkezni. De felidézem.
Azon a tavaszon, talán márciusban, bizonyára húsvét előtt hirdette ki V. Márton pápa Salvatoris omnium kezdetű bulláját, amelyben proklamálta a cseh eretnekek elleni következő keresztes hadjárat szükségességét. Giordano Orsini helyébe, aki koros volt és szégyenletesen tehetetlen, Márton pápa bíborossá és legátussá tette meg a latere Henry Beaufort winchesteri püspököt, az angol király testvéröccsét. Beaufort nagyon aktívan fogott hozzá a dologhoz. Hamarosan meghirdették a hadjáratot, amelynek tűzzel-vassal kellett megbüntetnie a huszita hitehagyottakat. A hadjáratot nagy gonddal készítették elő, a pénzt, mely a háborúban elsődleges, szorgalmasan összegyűjtötték. Ezúttal, csodák csodája, senki nem lopott el egyetlen garast sem.
Egyes krónikások úgy vélekednek, hogy a keresztesek becsületesebbek lettek. Mások úgy, hogy egyszerűen jobban ügyeltek.
A frankfurti gyűlés a keresztes hadjárat főparancsnokává Otto von Ziegenhain trieri érseket nevezte ki. Akit csak lehetett, felszólítottak, hogy fogjon fegyvert, és vegye fel a keresztet. És készültségbe is álltak a hadseregek. Seregével együtt megjelent I. Frigyes brandenburgi választófejedelem. Fegyverbe álltak a bajorok, élükön Gazdag Henrik herceggel, kiállott Johann Neumarkt palotagróf és fivére, Mosbachi Ottó palotagróf. Eljött a gyülekezőhelyre a kiskorú Wettin Frigyes, az impotenciája miatt letett Harcias Frigyes szász választófejedelem fia. Megérkezett – mind erős csapattal – Raban von Helmstatt speyeri püspök, Anselm von Nenningen augsburgi püspök, Friedrich von Aufsess bambergi püspök. Johann von Brunn würzburgi püspök. Depolt de Rougemont besançoni érsek. Érkeztek fegyveresek Svábföldről, Hessenből, Türingiából, az északi Hanza-városokból.
A hadjárat július elején indult el, egy héttel Péter-Pál után, átlépték a határt, és behatoltak Csehországba, útjukat hullák és tüzek jelölték meg.
A Jakab-nap előtti szerdán a keresztesek, akik sorait a katolikus cseh landfriede erői is gyarapították, megálltak Stříbrónál, ahol Přybík de Clenove huszita uraság székhelye volt, és körülvették a várat, melyet nehézmozsarakkal nagyon erősen meglövöldöztek. Přybík úr azonban hősiesen tartotta magát, és eszében sem volt, hogy megadja magát. Az ostrom zajlott, az idő múlott. Türelmetlenkedni kezdett Frigyes brandenburgi választófejedelem, hiszen ez egy hadjárat, hangoztatta, és azt tanácsolta, hogy haladéktalanul menjenek tovább, Prágát támadják meg. Prága, hangoztatta, a caput regni, akié Prága, azé Csehország…
Forrón izzó volt a nyár 1427-ben.
És mit tettek erre, kérded, Isten harcosai? Mit tett Prága, ezt kérded?
Prága…
Prága vértől bűzlött.
